34. fejezet

34. fejezet- Utolsó

Gangnam's Princess

Mégis mi folyik itt? Mi a halál történhetett, hogy képes volt egy pillanat alatt megrengetnie a világomat? A tökéletes életemet miért kell feldúlni?

Mert igen, Park Shin ült előttünk, Han Tan igazgatóval. Rendben, mély levegő beszív, kifúj, beszív-kifúj. Nyugodt vagyok- mosolyogtam- nyugodt, nyugodt, nyugodt vagyok… 

Dehogy vagyok nyugodt! Miért kell itt lennie? 

Semmi baj, csak mosolyogj.

Ráadásul miért kellett ilyen gyökér mondatot benyögnöm? Jól áll a barna haj? Neki mi nem áll jól? 2 éven keresztül csak a képernyőn láttam, de megint fejbe vágott a tökéletessége. Jobban nézett ki, mint 2 éve. Férfiasabb lett. És barna hajjal… már nem volt olyan kölyökképű, kicsit komolyabb külsőt kölcsönzött. Bőven…

- Örülök, hogy tetszem- vonta fel a szemöldökét. A hangja… akaratlanul is elfordítottam a fejemet.

- Attól azért messze állunk…- motyogtam, majd Simon-ra néztem- Nem is mondtad, hogy kedves ismerősökkel fogunk találkozni. Akkor nyugodtabban készültem volna.

- Akartam mondani, de akkor talán találtál volna kifogást- suttogta, hogy csak én halljam. Erre megforgattam a szememet, és inkább az Igazgatóra emeltem tekintetemet. Elvégre fogalmam sem volt, mire fel ez a találkozó. Ki tudja, Shin-nek miért van ilyen nyugodt arca, mikor utál…

- Jól van, Han Tan Igazgató? Régen láttam!

- Igen, mióta inkább Simon-nal tartottál, mint ott maradtál, azóta nem is. Nem mondom, hogy megnőttél. De napról napra ügyesebb és szebb vagy…

- Igazgató, csak azért, mert híres vagyok, nem kell nekem szépeket mondania, nem tör meg a negatív kritika sem- mondtam a véleményemet nagy mosollyal. Elvégre tényleg nagyon sok ember mondott szépeket, attól való félelmében, hogy el vagyok szállva magamtól, és ha bármi rosszat mondanának, megsértődnék. De az Igazgató csak a fejét csóválta kis mosollyal, míg Shin felhorkantott. Rápillantottam, magyarázatot követelve, és ezzel ismét előidéztem magamban egy kisebb fajta szívrohamot, de ő csak mindentudóan nézett rám. Még mindig ugyanaz a fiú. Beképzelt.

- És veled mi újság Shin?- kérdeztem kicsit hidegen, de csak hogy leplezzem idegességemet, mikor nem akart megszólalni- Rég beszéltünk…

Igen, rég, konkrétan akkor, mikor közölte, hogy tűnjek el az életéből. Most mégis ide jött. De miért? Minek? Most jutott eszébe tönkre tenni az életemet, vagy mi?

- Jól vagyok- mondta a fiú totál sablonosan, kis fintorral. Aha, oké.

- És minek köszönhetjük a látogatást? Csak egy kis baráti összeröffenés?

- Nem egészen- kezdte Han Tan Igazgató- Nagyon megtetszett a dal, amit legutóbb írtál Christopher Gray-jel. Mestermű volt. Ezért gondoltuk, mivel eleve ismertünk, és tudtuk, hogy köt téged sok minden Koreához, és mivel ismeritek is egymást, ezért te és Shin, írhatnátok közösen egy dalt. Egy albumot is kiadhatnátok.

Pislogtam egyet. Majd még egyet. Aztán a fiúra néztem, hogy őt mennyire lepte meg a hír, de csak unottan nézett maga elé. Szóval ő tudta? Tudta, mégis idejött? Hát ez kész…!

- Öhm…- nyögtem zavartan- Ki kell mennem a mosdóba!- motyogtam, majd felkapva a kis táskámat, elsiettem a női mosdó felé. Ott nekitámaszkodtam a fehér csempe mosdónak, és a tükörbe néztem.

Mia… itt van Park Shin. Felfogtad? Együtt kéne dalt írni vele! Felfogtad? És ő nem tiltakozik ezerrel. Miért? Mit akar?

Hideg víz alá nyomtam a kezemet, így nyugtatva a kedélyállapotomat. Semmi baj. Megoldod. Hisz te semmit nem érzel iránta már, igaz? Igaz? IGAZ? 

Francokat nem… elég csak egy pillantás rá, és megrohan az összes emlék. Az összes civódás, az összes csók, az összes ölelés és mosoly… Igen, talán már idősebbek és érettebbek vagyunk, vagyis legalább kéne lennünk, de… de valami még mindig ugyanaz. De ez csak az emlékek miatt van. Már rég továbbléptem, csak felhánytorgatja a múltat. Igen, most ezt visszautasítod, utána megint minden nyugis lesz. Az ő közelében nem lehetsz nyugodt. Nem.

Bólintottam magamnak a tükörbe, de végül megint le kellett hunynom a szememet. Elég erős vagyok? Ellene?

- Ideges vagy?- hallottam a hátam mögül egy hangot, amitől összerezzentem- És rossz is a lelkiismereted is…?

Lassan nyitottam fel a szememet, és a tükörben megpillantottam magam mellett Park Shin-t. Engem nézett érdeklődve, mintha valami különleges állatfaj lennék. Na szép.

- Ez egy női mosdó- mondtam az egyértelműt.

- De nem volt kiírva, hogy férfiaknak tilos a belépés. És amúgy is alig vannak ezen a szinten emberek…

- Minek jöttél ide?- fordultam teljes testtel felé, és a szemébe néztem.

- Ide? Mármint a mosdóba, vagy New York-ba?

- Mindkettőbe…- sziszegtem.

- A mosdóba azért, mert sejtettem, hogy így talállak, a városba meg… hallottad, közös dalért.

- De… miért?- kérdeztem egyenesen.

- Mókás. És élvezem hogy ennyire zavarban vagy, sztárocska…- ahogy ezt az utolsó szót kimondta gúnyosan, eszembe jutott, hányszor neveztem én így. Vettem egy nagy levegőt. A torkom kezdett kiszáradni. Marhára úgy éreztem, hogy nem én vagyok most nyeregben.

- Mit akarsz tőlem?

- Semmit- nevetett rám szánakozóan- Csak úgy, mint azzal a Christopher-rel, velem is csak egy dalt kell írni… Oh, vagy vele nem csak dalokat írogatsz?- vonta fel a szemöldökét, mikor látta, hogy a fiú nevétől zavarba jöttem.

- Mi közöd hozzá?- kérdeztem felszegett állal.

- Ugyan már, ne legyél ilyen harcias. Hisz régi ismerősök vagyunk, nem igaz?

- Már nem az vagyok, aki voltam- sziszegtem.

- Szerintem még ott van benned az a két ballábas…

- Figyelj, ismerlek jól. Tudom, hogy nem jönnél ide csak úgy poénból.

- Ó, én is megváltoztam.

- Azt kötve hiszem… Azt hittem, nem akarsz többé látni.

- Nem is akartalak, csak…- hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülünket, mire a fiú beszívva az ajkát megragadott, és bependerített az egyik wc fülkébe, és a falhoz lapított. Ne már, hogy megint itt tartunk, azt hittem, hogy ez csak 2 éve volt divatos…

- Te idióta, mi a francot művelsz?- akadtam ki, de egyik tenyerét a számra simította, és teste hozzám simult..

- Hogy magyarázkodnál, ha valaki így meglátna velem? Huh?- nézett le rám szigorúan, suttogva. Valaki betipegett a wc-be, majd az egyik fülkét zárta magára. A szívem ezerrel dobogott, ezt valószínűleg ő is érezte. Ezt tette velem a közelsége. De... Nem akartam megint úgy végezni, mint a legutóbb. Nem akartam, hogy ismét a birtokába vegyen valami, amiből nem tudok szabadulni. Nem akartam Shin-t még látni sem. Nem!

Intettem a fejemmel, hogy most menjünk ki, míg bent van a nő a fülkében, mire bólintott a fiú. Kisuhantunk a wc-ből, szerencsére más nem tartózkodott bent, és az ajtó előtt szembe fordultam vele.

- Velem ezt te nem teheted meg. Lehet, hogy azzal a 18 éves, lázadó lánnyal ezt eljátszhattad, de… én már nem ő vagyok. Jobb, ha ezt észben tartod. Most meg várj itt, nehogy megint pletykák terjengjenek. Többé nem fogok veled hírbe keveredni. Soha- mondtam, majd hátat fordítottam, és az asztalhoz sétáltam. Remek… Miért kellett idejönnie? Csak eszembe juttatja, hogy milyen volt őt szeretni. És míg a mostani életem nyugodtabb nélküle… össze sem hasonlítható azzal az érzéssel, mikor vele voltam.

*

- Megrémültél az ötlettől?- kérdezte Han Tan igazgató.

- Váratlan volt, mit ne mondjak!- nevettem egy kicsit, majd láttam, hogy a fiú is éppen visszatér a mosdó felől, kerülve a tekintetemet.

- Gondolkozz rajta, rendben?

- Mindenképpen…

Az asztal alatt, a táskámban rezgett a telefonom, mire odakaptam a fejemet. Nem túl feltűnően előhalásztam a készüléket, mikor újra megrezzent. Kinyitottam az üzenetet.

Shin üzenete: Ha nem akarod elvállalni, most is megmondhatod.

Shin üzenete: Reméltem, hogy még mindig ez a számod.

Felnéztem a fiúra, aki töretlenül mosolygott, nem adva jelét, hogy üzent nekem. Na, ezt megkapod, hülyegyerek. Azt hiszed, hogy szórakozhatsz velem? Már nem érzek irántad semmit, és ezt be is bizonyítom. Már nem bánom, hogy akkor eljöttem… Észrevétlenül kezdtem pötyögni, míg a két férfi mellettünk nyugodtan elcseverészett.

Mi Ah üzenete: Jó, hogy írsz. Így eszembe jut majd letiltani a felesleges embereket.

Cöhh, érezze csak, hogy most már nem csak ő a sztár, aki mindent megtehet. Már nem csak ő az, aki... aki mi? Csak mert én is híres lettem, nem lettem több. Ha azt hinném, hogy így mások felett állnék, akkor esnék abba a csapdába, amit sosem akartam. Miért is akartam híres lenni? Hogy végre méltó legyek hozzá? Nem, hisz úgy reméltem nem találkozunk újra. Miért is lettem híres? Fogalmam sincs... Talán bizonyítani. Csak azt nem tudom, kinek.

Shin üzenete: Felesleges? Eddig miért tartottál meg?

Mi Ah: Bármennyire is nem akartál látni, számítottam a bosszúhadjáratodra…

Shin üzenete: Nem érsz meg egy egész hadjáratot.

Fintorogva néztem rá, ő pedig csak a poharával játszott kis mosollyal.

Mi Ah üzenete: Seggfejebb vagy, mint valaha.

Shin üzenete: És ezt te roppant vonzónak találod.

Mi Ah üzenete: Egyszer bőven elég voltál.

Erre rám emelte e tekintetét, olyan „ugyan, kérlek”-esen, de én csak rányújtottam a nyelvemet. Láttam, ahogy felém tátog egy „gyerekes” szót, majd ismét a telefonjához fordult.

Shin üzenete: Másodjára már nem is kapnál meg.

Mi a francot kezdjek vele? Egyre jobban felvitte bennem a pumpát. Ez a pasi még a mai nap is ugyanazt tudja belőlem kiváltani, mint mikor először találkoztunk. Francba, hogy egyre jobban ideges lettem.

Szerencsére ebben a pillanatban kaptuk meg az ételt, amit rendeltünk, így eltettem a telefonomat.

Utána Han Tan Igazgató kezdett kérdezősködni arról, hogy pontosan milyen is itt az életem, így falatozás közben elmeséltem neki pár dolgot. Shin tekintetét mindenképpen kerültem, de végül felé fordultam.

- Tetszett a Gangnam’s princess számod.

- Sejtettem, hogy így voltál vele. Jó modellem volt.

- Gondoltam. Pedig azt hittem, hogy a nagy Park Shin még sosem tapasztalta meg a keserű férfilét érzését. Sajnálom, hogy így kihasználtak- mosolyogtam rá angyalian. Szerencsére a többiek épp nem figyeltek ránk.

- Ne aggódj, nem fájt annyira. Csak épp utáltam. Mindennél jobban.

- Sejtettem. Nem lehetett könnyű… egy ilyen könnyűvérű nőre rá sem kéne nézni többet.

- Valóban nem. De valamire nagyon kíváncsi vagyok mégis!

- És mi lenne az?

- Majd ha végre megtalálom azt a lányt, megkérdezem tőle.

- Helyes- emeltem fel a boros poharamat, és ittam belőle egy nagy kortyot. Hosszúnak ígérkezett még az este…

*

Szinte menekültem az étteremből. Shin végig szurkálódott, alig bírtam elviselni. Egyre jobban feszített valami odabentről. És valami azt súgtam, hogy ezt egyáltalán nem szabadna hagynom. Hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. Annyit szenvedtem, hogy elfelejtsem... Mikor sikerül, akkor meg újra felbukkan. Miért?

Nem bírtam, összeszorítottam a kezemet a combomon, a taxiban ülve, és olyan erősen harapdáltam az ajkamat, hogy már szinte a vér ízét éreztem.

Nem igaz, hogy Shin ekkora hatást tud belőlem kiváltani, még mindig. De nem hagyom, hogy ismét kikészítsen. Akkor az bőven elég volt, bőven eléggé elvette az eszemet.

A taxi a hotelem előtt állt meg, én meg, miután fizettem, azonnal felsiettem a lépcsőn, és a lifthez igyekeztem. Már a liftben elkezdtem kotorászni az Aliztól kapott kártya után.

Simon még beszélni akart velem a vacsora után a lehetőségről, és hogy ő örülne, ha elvállalnám. De persze nem erőltetett semmit, hisz tudta, hogy milyen múltam volt a fiúval. Ő látta rajtam a szenvedés jeleit még az elején. És nyilván ő sem sírta vissza azt az összetört szívű lányt. Többre ment a mostani erős nővel.

Már jó késő volt. Másra sem vágytam, mint hogy ágyba bújjak, és holnap felkelve rájöjjek, hogy ez csak egy álom volt. Shin még most is olyan távol legyen tőlem, hogy csak képernyőn láthassam. Hogy ne legyenek felé kétséges érzéseim.

A liftből kiszállva elindultam a jobb oldal felé, tudtam, hogy ott volt a szobám, és szinte automatikusan fordultam az ajtó felé, és felmutattam a kártyát az érzékelő előtt. Semmi.

- Aishh! Ne már, hogy most romoljon el!- morogtam, és újra próbálkoztam. Az ajtóm egyszerűen nem akart kinyílni. Megráztam egy kicsit a kilincset, hátha valami nem jól kapcsolódik rendesen, és azért szórakozik most itt.

- Nyílj már ki…

- Őrületes deja vu... Van, ami nem változott, úgy tűnik. Még hogy megváltoztál… a régi már nem létezik, igaz?- hallottam egy hangot a hátam mögül. Egy koreai nyelven kimondott mondat. Lehunytam a szemem, mert pontosan tudtam, ki áll mögöttem.

- Eddig követtél, Shin?- kérdeztem már-már türelmemet vesztve.

- Miről beszélsz?- lépett ő is az ajtóhoz, majd előkotort egy enyémhez hasonló kártyát, és felmutatta- Itt szálltam meg- majd az érzékelőhöz illesztette, amitől az ajtó kinyílt. Szemem tágra nyílt, és hátra néztem a vállam fölött. Hát persze! Enyém a szemben lévő ajtó. Arcom vörösre gyulladt, és úgy néztem fel Shin-re, aki még mintha mindig választ várt volna egy ki nem mondott kérdésre.

- Jó, elnéztem. De miért kell neked mindig a szembe szomszédnak lenned?- kérdeztem ingerülten, már a hiszti-roham szélén. Elvégre… Nem volt elég Gangnam? Most még New York-ban sem lehetek biztonságban?

- Biztos a sors keze!- vont vállat, majd belépett a lakásába, szinte becsapva előttem az ajtót. Hát ez… Mi volt? Komolyan rám csapta az ajtót? Ez hihetetlen! Fújtattam egy nagyot, majd becsörtettem végre a saját lakásomba. Miféle sors keze? Sors fintora, inkább...

Ledobáltam magamról a puccos ruhát, és felvettem egy kényelmes öltözetet, mivel a csomagjaimat már felvitték. Magamban végig mérgelődtem. Jó, nem várom, hogy kedves legyen, elvégre én is egy köcsög voltam vele. De akkor mégis miért… Miért érdekel engem egyáltalán, hogy mit miért csinál? Tök mindegy. Kit érdekel, hogy most itt van tőlem alig 10 méterre? Hmm? Tényleg nem számít…

Áááá! Megőrülök!- fel alá járkáltam a lakásba, mint aki nem tud magával mit kezdeni. Mondjuk ez utóbbi igaz is volt. Az álmosságom azonnal eltűnt, és azon tűnődtem, mit kéne tennem. A telefonomat szorongattam, és arra gondoltam, hogy írok neki valami sértőt. De hát az tök gyerekes. Meg azt hinné, hogy foglalkozom vele. Ami végül is igaz, de ő nem tudhatja meg. Sóhajtottam egyet, és ledobtam magam az egyik kanapéra. De csak hogy fél perc múlva újra felpattanhassak. A bejárathoz sétáltam, és kilestem. Oda settenkedtem az ajtaja elé, és rátapasztottam a fülemet. Igen, a híres énekesnő ezt teszi… egy tízes skálán mennyire szánalmas? Hmm… végtelen a köbön…

Nem hallottam hangokat. Aludna? Vagy csak jó a hangszigetelés?

- Öhm…- kocogtatta meg valaki a hátamat, mire hátra kaptam a fejem riadtan. Na ne…- Mit keresel az ajtóm előtt?- kérdezte Shin összevont szemöldökkel, de a szája sarkában gúnyos kis mosoly játszott.

- A fülbevalómat… de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság- sóhajtottam- Te nem bementél már egyszer?

- A recepción hagytam valamit, azért mentem.

- Értem- bólogattam, mire még szélesebb vigyor terült el az arcán.

- Kezdem azt hinni, Kang Mi Ah, hogy nem előre, hanem visszafejlődtél- csóválta a fejét hitetlenül, majd megfogta a karomat, és behúzott a lakásába, becsukva az ajtót magunk mögött.

- Mit csinálsz?- ráztam meg a karom, hogy eleresszen végre- Ez illegális emberrablás!

- Miért, van legális emberrablás is? És már megbocsáss, te settenkedtél az ajtóm előtt. Mielőtt a kamerák túl sok dolgot felvennének, itt az ideje, hogy elmondd, mit is akarsz pontosan!- lökött le a nappali egyik kanapéjára, ő pedig elővett egy ásványvizes palackot a hűtőből, és jól meghúzta.

Én csak némán ültem, és azon törtem a fejem, hogy mit mondhatnék. Most csak ketten voltunk, és ez kicsit ijesztőnek tűnt.

- Mi van, csönd királyt játszol?- telepedett velem szemben- De ezek után nekem ne próbáld bebizonyítani, hogy megváltoztál, és már érett nő vagy. Még mindig ugyanaz a rendetlen, minden lébe kanál, idegesítő, irritáló, nagyszájú, modortalan lány vagy…

- Hjá! Te meg ugyanaz a köcsög, seggfej, beképzelt, kiskirály sztárocska vagy, csak a négyzeten- akadtam ki. Engem ne ócsároljon!

- Ezt eddig is tudtuk. Mit akarsz?

- Te rángattál be!

- Te hallgatóztál…

- Én… igen, mert váratlanul bukkantál fel. Kíváncsivá tettél, hogy mi történt veled…- motyogtam zavartan.

- Velem?

- Láttalak a hírekben, de az sosem a teljes igazság, igaz? Jaj, ne nézz rám ilyen undorral, könyörgöm! 2 éve lehet, hogy volt némi közünk egymáshoz. Szerelmesnek hittük magunkat. Szinte még gyerekek voltunk. De már 23 éves vagy te is.

- Tisztában vagyok az életkorommal- morogta, de figyelmen kívül hagytam.

- Nem hagyhatnánk végre ezt a gyerekes vitát?! Elvégre régi ismerősök vagyunk, te mondtad…- nyaltam meg a szám idegességemben. Abszolút nem gondoltam komolyan, de ahogy rám nézett, az kicsit kiakasztó volt.

- Ó, szóval legyünk barátok?- felállt a helyéről, és közvetlen mellém huppant át, és átvetette karját a vállamon. Na ne! Azonnal megcsapott az illata. Lehunytam a szemem. Koncentrál, Mia! Koncentrálj! Nem vesztheted el a fejedet némi emlékcseppek miatt.

- Igen, legyünk barátok- mosolyogtam rá.

- Elmeséljek egy történetet?- kérdezte hirtelen- Hogy mi történt Park Shin-nel, miután leléptél, elfelejtve említeni, hogy énekes leszel?- a szeme nem volt gúnyos, inkább kihívó.

- Meséld!- mondtam, bár féltem is kicsit. Féltem, hogy én húzom ezzel a rövidebbet.

- Rendben. Szóval, miután a 21 éves szegény, kis Park Shin-t dobták, és csalódnia kellett a barátnőjében, akiről azt hitte, ugyanannyira szereti, mint ahogy viszont volt igaz, nagyon mérges lett. Dühöngött, csapkodott. Ha eszébe jutott a lány, akkor elöntötte valami mérhetetlen gyűlölet. Tudod, Shin utálja, ha valaki becsapja vagy elárulja. Így hát próbálta kiverni a fejéből a lányt. Annyi egyéjszakás kalandom még sosem volt, mint abban az időben. Párszor már tényleg a lebukás határán álltam. De nem érdekelt. El akartalak felejteni. Egy év után már majdnem teljesen sikerült. A többiek, akik tartották veled a kapcsolatot, és továbbra is szerettek, bár én ezt nem értettem, miért, ők hozzászoktak, hogy előttem a neved, és minden hozzád kapcsolódó dolog tabu téma. Így a végére egészen rendbe jöttem…de aztán már a nem gondolatai tárgya voltál, hanem a tv-ben megjelentél. Tudod, mennyire elhűltem, mikor először megláttalak? És mikor azt nyilatkoztad, hogy Simon Park ajánlott fel neked egy lehetőséget, mikor Szöulban laktál… rájöttem, hogy ezt eltitkoltad előttem. Akkor elkezdtem azt hinni, hogy ezért hagytál ott. Hogy inkább azt választottad. De nem bíztál meg bennem eléggé, hogy elmond. De ezt még szánalmasabbnak gondoltam- tartott itt egy kis szünetet, és ivott egy kicsit az ásványvizéből. Én csak magam elé bámultam, és próbáltam feldolgozni, amit mondott, és eszembe jutott, hogy én hogy viselkedtem kezdetben, ha szóba került.

- Mikor megláttalak a tévében- folytatta- azonnal kikapcsoltam.

Mikor megláttalak a tv-ben kezdetben, magamat gyötörve hangosítottam fel, és bőgtem, amikor te nevettél odaát- gondoltam.

- Mikor énekeltél, kerestem a hibát benne!

Mikor énekeltél, lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy csak az angyaloknak lehet ilyen hangja.

- Mikor a rajongóidat láttam, és olvastam, legszívesebben felnevettem volna, és közöltem volna velük, mekkora egy hazug vagy valójában.

Mikor a rajongóidat láttam, egyszerűen mosoly terült el az arcomon, hisz én is szerettelek titeket.

- Mikor kérdezték, hogy mit gondolok rólad műsorokban, egyszerűen beleőrültem, hogy nem hordhatlak le a sárga földig.

Mikor műsorokban kérdeztek engem rólatok, elvégre tudták, hogy laktam Szöulban, én legszívesebben elmondtam volna, hogy nálad jobb barátot sehol sem találhattam volna.

- Később megnyugodtam. Kezdtem kizárni a lényedet, és már nem zavart, ha te mész a tv-ben.

Később erőt vettem magamon, és nem fürödtem a sajnálatban. Elengedtelek.

- Már nem érdekeltél. Olyan voltál, mint egy réges régi emlék. Ami kicsit szúr, ha felbolygatják, de már azt sem tudom, miért.

Már annyira elfedtem a sebeket a minden napi életem mosolyaival, hogy azok már szinte teljesen begyógyultak.

- De most…

De most…

- Valahogy minden olyan furcsa…

Felszakadtak a sebeim. Már megint miattad fáj.

- Mit gondolsz?- kérdezte végül, mire ráemelte a tekintetemet.

- Ez egy… érdekes történet- nyögtem.

- Valóban. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora sztár leszel, és így találkozunk újra.

- Téged nem zavarna, ha velem kéne újra együtt énekelned?- vontam fel a szemöldökömet végül, hogy mondjak valamit- Elvégre… mi köztünk mégiscsak…

- Várj egy pillanatot… A történet csattanóját még nem sikerült közölnöm. Meglepő fordulat volt… Mint már mondtam, már nem gondolok rád úgy, mint régen. Már teljesen elfelejtettelek- mondta a lehető legtöbb megvetést víve a hangjába, mire rámeredtem. Azért nem hinném, hogy ezt érdemlem!

- Mondhatnám úgy is- folytatta- hogy nem voltál más az emlékeimben, mint egy nem is túl emlékezetes kaland, ahol végül is sikerült ágyba vinnem a csajt…- mondta egyenesen a szemembe, mire akaratlanul is felemeltem a karomat, és akkora pofonnal jutalmaztam, hogy a feje is elfordult. Látszott még rajta egy hatalmas vörös folt is. De nem érdekelt. Csak ki akartam jutni innen végre. Felpattantam, és remegő szájjal az ajtó felé iramodtam, közben a könnyeimmel küzdve, de nem jutottam el az előszobáig sem, mert megragadta a derekamat, és visszafordított.

- Eressz el!- visítottam ingerülten, mire csak a falhoz lökött.

- Látod, képes vagy rá!- csattant fel, szikrázó szemekkel.

- M…miről beszélsz?- kérdeztem ijedten.

- Képes vagy kimutatni az érzéseidet. Képes vagy őszintén megmutatni mi nem tetszik… Akkor miért nem voltál képes őszinte lenni akkor!- ordította a képembe, mitől megrezzentem.

- Erre ment ki ez az egész? Hogy kiakadjak, és ezt lásd? Nem tudom, mire gondolsz pontosan. Őszintén megmondtam, hogy miért nem tartok ki melletted…- mondtam a szemébe nézve, és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

- Ó, valakinek mégis csak hazudtál- nyomott a mellkasomhoz egy papírlapot, amire döbbenten pislogtam.

„Henry!

Talán ha megtudod, hogy a levél tőlem jött, nem is akarod majd elolvasni. De kérlek, olvasd tovább. Meg akarom magyarázni a dolgokat. Részletesen. Mert te megérdemled.

Azt mondtad, csalódtál bennem. Hogy azt hitted, erős vagyok. Nekem elhiheted, nagy erő kell nekem ahhoz, hogy innen elmenjek.

Csak egy valamit kérek. Ez a levél sose kerüljön más kezekbe, mint a tied. Sajnálom, hogy titkolózásra kérlek, de bízom benned.

Ne hidd, hogy bármi megváltozott bennem, amit Shin iránt érzek. De ezt kellett tennem, ha nem akartam, hogy neki baja essen. Így hamar el tud felejteni…"

Lekaptam a levelemről a szememet, és nyeltem egy nagyot. Miért?

- Nem tanított meg anyukád, hogy ne nézd meg más levelét?- remegtem egyre jobban.

- Anyukámat hagyd ki belőle. Tudod, milyen rendetlen Henry… kerestem valamit a fiókjában, de csak ezt találtam… Tudod te… mit váltott ki ez belőlem?- kérdezte egy kis fájdalmas kacaj kíséretében. Szeme most még ijesztőbb volt, mint eddig, így még jobban összehúztam magam. Rendben. Totál lebuktam. Végem van.

- Mikor ezt elolvastam, alig egy hete… már mindent más szemmel láttam. Végig gondoltam a történteket, és… rájöttem, hogy ez volt a legrosszabb, ami történhetett. Hogy tévedtem. Addig úgy éreztem, hogy jogosan utálhatlak. Viszont ezek tükrében csak magamat utálhatom egyedül. Mert te… inkább voltál áldozat, mint bűnös. Hogy te is ugyanazt érezted, mint én… mégis elhitetted velem, hogy egy undorító nőszemély vagy. Már nem tudtam senkit hibáztatni ezért az egészért… csak magamat. Hogy nem vettem észre, mikor neked mindenki azt vágta a fejedhez, hogy nem vagy idevaló… hogy téged belülről szétfeszített egy csomó lehetőség, mégis velem akartál maradni… hogy hazugság volt, hogy nem tartasz ki mellettem… hogy téged alaposan helyben hagytak…- hirtelen felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon, bizsergő érzést hagyva maga mögött- Fájt? Gondolom eléggé. És te még ezt sem mutattad nekem. Mert végig attól féltél,- emelte fel megint a hangját- Hogy nekem bajom esik. Mindent, mindent magadra vállaltál. Azt hitted, hogy én nem tudnék melletted állni? Azt hitted, nem segítettem volna? Tudod, mennyire szánalmasan érzem magam most? Hogy úgy utálnálak, de nem tehetem, mert az egyetlen, akinek joga van itt utálkozni, az te vagy!- ütött mellettem a falba. Ezeket kimondva, elkezdtem könnyezni, éreztem, hogy egy csepp utat is tör magának. Shin végig nézte a csöpp útját, majd felsóhajtott.

- Miért nem mondtad el? Nem bíztál bennem?

- Így tehettem a legtöbbet kettőnkért… Így nem sérültél te sem jobban. Hidd el, jól döntöttem akkor.

- Igen, talán. A sors mégis összehozott minket, újra. Tudod, eszem ágában nem lett volna veled újra találkozni, de emiatt… emiatt mégis találkozni akartam veled. Hogy tudjam… mit rontottam el akkor. Tudom, már semmi értelme siránkozni, hisz ez már a múlt. Nem igaz? Te már megváltoztál, azt mondtad. Híres vagy. Te már lehet, el is felejtettél engem, én meg bolond módon felhánytorgatom az egész…- nem akartam, hogy tovább mondja, ezért és fejemet mellkasára ejtettem. Hallottam a rendetlen szívverését. Erre bele is rekedt a szó, és karjait tehetetlenül lóbálta mellettem.

- Csak egy percig maradj így- motyogtam ingébe, amiből az a hamisíthatatlan Shin illat áradt, amit annyira szerettem. És még most is szerettem. Nem voltam képes tovább lépni rajta, még mindig ott élt bennem az iránta való vágy. Lassan felemelte a karját, és körém zárta, állát a fejem búbjára támasztva.

- Sajnálom, hogy ennyi ideig utáltalak…- morogta.

- Sajnálom, hogy akkor nem mondtam el!

- Sajnálom, hogy ma is annyi mindent vágtam a fejedhez.

- Sajnálom, hogy… na jó, nem, azt a pofont tényleg megérdemelted- mondtam, mire elengedett, és elmosolyodott.

- Akkor… barátok?- nyújtotta felém a jobbját. Összeszorult a torkom. Jó, nem is tudom, mit képzeltem, hogy majd ezek után ellovagolunk a naplementében, és holnap egybe kelünk? Dehogy. Ő már rég tovább lépett. Csak ez még piszkálta a csőrét. De azért kicsit fájt. Mondjuk 2 év eltelt, mire számítottam? Hogy majd őriz a szívében? De legalább sikerült rendeznünk a problémát.

- Rendben. Barátok!- ráztam meg mosolyogva a kezét.

- Most menj. Holnap úgy tudom forgatásod lesz… a bájgúnároddal.

- Nem is bájgúnár…- morogtam, hisz Chris tényleg nem volt egy nyálgép.

- Nekem mindegy. A dalon meg még gondolkozz- mondta, majd hagyott végre kisétálni az ajtón. Az ajtó záródó hangja mögöttem ijesztő volt. Ijesztőbb talán, mint valaha.

A saját lakosztályomban belevetettem magam az ágyba. Jó, akkor most rendszerezzük a dolgokat. A jelek szerint még mindig érzek valamit Shin iránt. Nem is egy apró, elhanyagolható dolgot. Valamilyen szinten kibékültünk, már nem utáljuk egymást. De ő nem akar tőlem semmit…

Áh, már megint belekerültem egy olyan helyzetbe, amit csak Shin tud előidézni… mekkora egy lúzer vagyok. Lehet ki kéne írnom twitterre, hogy lúzer vagyok.

Ah, nem jó ötlet… az eléggé szánalmas lenne. Mert egy jó nagy szánalom kupac vagyok. A telefonomért nyúltam, mielőtt még belefulladtam volna a párnába, és belepötyögtem egy üzenetet.

Mi Ah üzenete: So Ra! Lúzer vagyok!

Pár másodperc elég volt, hogy jöjjön a válasz.

Shin üzenete: Még mindig nem So Ra vagyok.

Ááá, basszus, ezt másodszor játszom el. Nem igaz, hogy nem nézem meg, kinek címzem… ez tragédia… Na, pont ezért vagyok lúzer. De már nem is csodálkozok… a történelem megismétli önmagát. Belevisítottam a párnába, hozva a további szánalom szintet.

Mi Ah üzenete: Bocsi, téves.

Shin üzenete: És miért vagy lúzer? Na nem mintha újdonság lenne.

Csak hagyjon békén inkább magamba roskadni. Ha ír, akkor... Akkor...

Mi Ah üzenete: Belerúgtam az ágyam sarkába.

Shin üzenete: Nem is te lennél -.- Túléled?

Mi Ah üzenete: Talán. Majd remélem küld rá valaki gyógypuszit.

Bahh, ezt én komolyan elküldtem? Ezek után tényleg gyógypedagógia esetnek nézhet…

Shin üzenete: Gyanítom, nem az enyémre vágysz, amúgy sem csókolgatnám a büdös lábadat.

Mi Ah üzenete: Még mindig seggfej vagy.

Shin üzenete: Hányszor vágod még a fejemhez?

Mi Ah üzenete: Amíg nem győződök meg az ellenkezőjéről.

Shin üzenete: Nem kéne inkább aludnod?

Mi Ah üzenete: Nem tudok aludni…

Shin üzenete: Feldúltam a lelkedet?

Mi Ah üzenete: Miért gondolod, hogy minden miattad van?

Shin üzenete: Mert jól ismerlek. És semmit nem változtál.

Mi Ah üzenete: És te változtál?

Shin üzenete: Sokkal jóképűbb lettem.

Mi Ah üzenete: Egészséges önbecsülés… mondhatom, még mindig nagy az arcod. De a belsőd változott?

Shin üzenete: Mire fel ez a sok kérdés?

Mi Ah üzenete: Ismerkedek az új barátommal… Elvégre azok vagyunk, nem?

Nem jött válasz két perc múlva sem, pedig látta az üzenetet.

Mi Ah üzenete: Mi van, meggondoltad magadat?

Most sem jött válasz.

Mi Ah üzenete: Hát jó, ha nem akarod, akkor nem. Végül is, elélünk a világ két külön pontján anélkül, hogy beszélnénk. Csak akkor válaszolj: Nem akarsz velem semmilyen kapcsolatba lenni?

Kezdtem kicsit megijedni. Mi a fene van vele? Megunt? Elment csajozni? Ne már! Nem látta a szememen, hogy még mindig ugyanúgy nézek rá? Miért…? Miért? Miért bukkant fel, ha utána úgyis egyedül hagy? Akkor miért kellett megtalálnia a levelet? Miért van a szomszédban most is?

Kopogtattak. Nem tudtam, ki lehet az, így odasétáltam, és kitártam, majd a következő pillanatban szemben találtam magam Shin furcsán csillogó szemeivel.

- Öhm… Rég láttalak!- próbáltam mosolyogni rá.

- Nem akarok e semmilyen kapcsolatba lenni veled?- idézte az előző üzenetem tartalmát.

- Hát… nem válaszoltál, így…

- Így azt hitted, hogy…?

- Hogy nem érdekellek!- vontam meg a vállamat, mire felnevetett.

Besétált a szobába. Vettem egy nagy levegőt. Ugyanakkor boldog is voltam, hogy még mindig velem van. Még ha ezt később nem is köszönöm meg. Leült az egyik kanapéra, és a lábával dobolt a padlón, mint aki ideges valamiért.

- Nem vagy álmos?- kérdeztem tőle félve, hogy miattam marad fent.

- Nem, dehogy. Olyan vagy, mint a legerősebb kávé- mondta furcsán, mire mellé ültem.

- Szóval…

- Kérdezhetek most már inkább én?- vágott a szavamba ingerülten, mire kicsit meglepődtem.

- Csak nyugodtan…

- Tudtad, hogy a Gangnam’s Princess-t akkor írtam, mikor még jártunk? Csak a szövege teljesen más volt? Egy szerelmes dal volt.

- I…igen?- kérdeztem vissza.

- Tudtad, hogy te voltál az első lány, akinek kerek perec megmondtam, hogy szeretem?

- Valóban?- nyögtem fel. Miért akar ilyenekről beszélni? Csak kínoz vele.

- Tudtad, hogy egy lánynak sem örültem annyira, mint neked, mikor teljesen megkaphattalak?

- Ez kicsit zavarba ejtő…- motyogtam elpirulva.

- Tudtad, hogy mikor bezárult aznap a lift, majdnem utánad rohantam?

- Shin!- csattantam fel, és felpattantam a kanapéról- Minek mondod ezeket? Miért emlegeted fel azt, ami volt?- ő egy pillanatig sem habozott, azonnal vissza rántott, egyenesen az ölébe.

- Hogy miért? Mert rohadtul idegesít, hogy már csak a barátod lehetek, mikor a hideg ráz már a gondolattól is. És úgy érzem, ha most nem teszem meg, talán sosem lesz alkalmam többet megtenni…- motyogta, mélyen a szemembe nézve.

- Miről beszélsz?- suttogtam ijedtem, és éreztem, hogy egyre idegesebb leszek, ha továbbra is így viselkedik.

- Erről- morogtam majd a következő pillanatban hanyatt döntött a kanapén, és az ajkaimra tapadt. Első reakcióm az lett volna, hogy ellökjem magamtól, hisz meglepett a tettével, de olyan erővel préselt bele az ülőalkalmatosságba, hogy moccanni sem tudtam. Pár pillanat múlva már nem is akartam. Semmi finomság nem volt benne, de most nem is arra volt szükség. Annyira régen csókolt már meg, hogy egyszerűen… egyszerűen ott olvadtam el a kanapén, és hagytam, hogy addig csókoljon, míg ki nem fullad. Ő pedig ujjaival hajamba túrt, másik kezével pedig derekamat simogatta. Két év alatt még jobban mestere lett annak, hogyan vegye el az eszemet. Így mikor csókolt, hihetetlen boldogság áradt szét bennem. Ezek szerint ő is érzi még, amit én? Vagy...

- Most…- szakadt el tőlem zihálva- Felpofozhatsz, elküldhetsz a francba, és mondhatod, hogy foglalt vagy… de ezt muszáj volt megtennem…- motyogta mélyen a szemembe nézve.

- Akkor pofozlak fel, ha most itt hagysz, akkor küldelek el a francba, ha most csak szórakozol, és akkor mondom, hogy foglalt vagyok, ha még mindig szeretsz, és azt akarod, hogy a barátnőd legyek…- válaszoltam szinte magamon kívül. Erre döbbenten nézett rám, majd hirtelen felült.

- Hogy mi?

Ekkor realizálódott bennem, hogy mi hagyta el a számat.

- Öhm, úgy értettem… hogy nincs barátom- vakartam a tarkómat zavartan.

Ekkor csörrent meg a telefonom, és a kijelzőn Chris neve villódzott.

- Nincs?- kérdezte Shin felvont szemöldökkel, mire megforgattam a szememet, és felvettem a telefont. A hangom még mindig kicsit fátyolos volt a történtek fényében.

- Igen?

- Szia, nem zavarlak?- hallottam a fiú kedves hangját. Igazából szívem szerint azt mondtam volna, hogy de, zavarsz, épp most sokkal szívesebben csókolóznék az ex pasimmal, aki nem tudom, mit akar tőlem, de nem tehettem.

- Mondd csak!- nevettem zavartan.

- Nálad maradt a legutóbb a füzetem, amibe a dalt írtuk, holnap el tudnád hozni?

- Persze- motyogtam, de közben megcsuklott a hangom, mert Shin keze a combomra siklott, és elkezdte simogatni. Megrovóan néztem rá, de ő csak vigyorgott, és egyre közelebb hajolt. Képtelen voltam visszadőlni a kanapéra, hisz egyre közelebb volt.

- Jól vagy?- jött a vonal másik végéről.

- Öhm… mit kérdeztél?- haraptam az ajkamba, mikor Shin már szinte rajtam feküdt, és a nyakamat kezdte csókolgatni… Tényleg ki akar nyírni? Vagy azt akarja, hogy én nyírjam ki?

- Mia! Jól vagy?

Ezt már Shin is megunta, kikapta a kezemből a telefont, és szájához emelte.

- Figyelj, haver!- szólt bele angolul- Most épp nem ér rá, mert az exével van. Majd máskor beszélsz vele, de most vedd magadat takarékra!- azzal kinyomta, és áthajította a telefonomat a szobán a szemben lévő kanapéra.

- Paraszt vagy!- mondtam egyszerűen, és lelöktem magamról, de ismét az ölébe húzott.

- Azt mondtad, nem a barátod!

- Nem is, csak randizni hívott.

- És? Csak nem bejön a fiú?- kérdezte gunyorosan.

- Nem igazán. Azt hittem, ismered a zsáneremet- böktem mellkason- Csak most magyarázkodhatok neki holnap!- fintorogtam rá

- A magyarázkodásban isteni vagy, ezt tapasztalatból mondhatom.

- Ráadásul azt sem tudom, hogy kim vagy nekem most, így…- folytattam.

- Kid legyek?

- Hát, nem tudom, mi célból támadtál le az előbb…- motyogtam zavaromban.

- Tudod, úgy terveztem, hogy ide jövök, és feldúlom az életedet, de akinek az életét sikerült felforgatnom, az a sajátom- nevetett kicsit elpirulva, lekapva rólam a tekintetét- Ismét beléd zúgtam, pedig nem terveztem… Csak ezúttal nem kellettek hetek hozzá, hanem…- pár pillanatig elgondolkozott- Pár óra. Borzalmas egy nő vagy…

- Ez azt jelenti, hogy…

- Ez azt jelenti, hogy szeretném, hogy vissza gyere velem Koreába. Szeretnék veled dalt írni. Szeretnélek megvédeni ezentúl mindentől. Szeretnék veled együtt élni. Szeretlek- mondta kicsit kipirulva.

- Shin-ah!- mosolyogtam rá, mint a tejbetök- De… Nem emlékszel, mi történt két éve?- vettem kicsit vissza- Bármikor történhetnek rossz dolgok…

- És most amiatt legyünk külön, mert félünk? Pontosan. Bárhol, bármikor történhetnek rossz dolgok. De attól még élnünk kell. És boldogan kell élnünk, ha van rá lehetőségünk. Tudod, hányan szeretnek odakint is? Híres vagy. A nevedet mindenki ismeri. És ismerik a jellemedet is. Rajtad nem találni fogást… Akkor sem lehetett, de most már nem csak én tudok róla, hogy tökéletes vagy. Max megint szakítunk két évre, és utána újra összejövünk. Hisz ez már nem lehet véletlen- nevetett összeráncolt szemöldökömön- De soha többet ne hazudj nekem. Mindig mondd el, mit érzel.

- Bízol bennem?

- Nincs más választásom.

- Bolond vagy!- csóváltam a fejem, és átöleltem a nyakát- De így szeretlek! Egy időre visszamegyek veled, dalt írni. Kiadunk egy albumot. Hisz van egy veterán, két éves számunk is, amit még nem hallott a világ. A többiek meg verhetik a feneküket az örömükben a földhöz, mindig azzal nyaggattak, hogy béküljünk ki…

- Téged is?- nevetett, az arcára olyan széles mosoly ült, amilyet talán még sosem láttam. És amiért csak még jobban belezúgtam a fiúba, már ha ez lehetséges volt- Agyamra mentek… Jut eszembe! Van valami nálam, amit egy kedves ismerős küldött neked.

A kedves szót sikerült elég gúnyosan kiejteni, majd elém tolt egy fehér borítékot.

Kinyitottam, és kivettem a benne rejlő fehér lapot. Arra pár sor volt firkantva.

Eltelt két év, és én még mindig várok… Csak nem félsz? Van egy lejátszatlan mérkőzésünk, és beleőszülök a várakozásba… Remélem nem adod fel. Bizony nem illene Los Angele üdvöskéjéhez.

Elmosolyodtam jókedvemben. Igen, valamiért feldobott ez a pár sor. Még egy ok, hogy visszamenjek. Talán pont ez az az alkalom, amire vártam.

Rettegj Gangnam, a hercegnő visszatér! A hercegnő, aki ott hagyott, a hercegnő, aki csak boldog akar lenni végre hiánytalanul. A hercegnő, aki nem is hercegnő. Csak épp kifogott egy elfuserált herceget.

- Mit akar Lucy?- nézett a papírra a fiú.

- Semmiség. Van egy elintézetlen ügyünk- mosolyogtam rá, és alig tudtam elfojtani egy feltörő sóhajt, hogy az előttem ülő csoda nem álom, hanem valóság.

- Nekünk is van elintézetlen ügyünk, ha jól tudom- vigyorgott rám.

- Mi lenne az?- húztam az agyát, mire közelebb húzott magához, és a szemembe nézett.

- Két éve nem láttalak, nem beszéltünk, nem érinthettelek, nem csókolhattalak… azt hiszem ma nem fogunk aludni, hogy mindent bepótoljunk…

- Holnap programom van… tudod, már nem az a vidéki fruska vagyok, akit előkaphatsz a zsebedből, mikor szükséged van rám…

- Haj, az a vidéki fruska talán ijesztőbb is volt, mint most vagy. Pont azért, mert ő eltűnhetett, nyomtalanul. Viszont ez a csaj itt, akárhová megy, felismerik- vigyorgott, majd közelebb akart hajolni, de szájára tettem a kezemet.

- Én annyira, de annyira el akartalak felejteni… Mi lesz velünk...? Shin, ugye tudod, hogy képes vagy megőrjíteni?- suttogtam a szép formájú szájával szemezve.

- Te is engem, nagyszájú kislány! Szóval most már hagynod kéne, hogy azt tegyek veled, amit akarok!- kuncogott pajkos szemekkel.

- Hjá!- vontam össze a szemöldökömet- Mit akarsz? Egy ölelés? Egy puszi? Egy csók? Vagy… egy együtt töltött éjszaka?- idéztem az ominózus mondatot még két évvel ezelőttről, mire felnevetett, elkapta a karomat, és elég fenyegető hangon válaszolt, miközben egyre közelebb hajolt hozzám, karjait szorosan körém fűzve.

- Pont így… ebben a sorrendben!

/VÉGE/

---

Huh, hát ennek is a végére értem.... furcsa érzés. Remélem mindenki, aki velem tartott, és olvasta, elégedett a végével. :)

Nagyon köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, amiket közben kaptam.

És megköszönném, ha így a végén, aki szerette a történetemet, az leírná hozzá szólásban, hogy pl. mi volt a kedvenc része, szereplője, stb. Vagy mi volt benne a hiba. (névtelenül is lehet hozzászólni, csak itt megmarad, facebook-on meg nem biztos hogy majd később megtalálom) Nem azért, mert húú, de magamat akarom dicsőíteni, engem tényleg érdekel, hogy mi volt benne jó, és mi a rossz. Mert ebből tanulok én is. Nagyon jól esne :)

Lehet, hogy még írok pár extra részt, ami már nem csatlakozik a történethez szorosan, csak hogy utána mi történt a főbb és mellékszereplőkkel. És találtam pár kimaradt jelenetet is, amit majd kiteszek, miután átnéztem, mert nem töröltem őket véglegesen. De az alapsztoriba mégsem kerültek bele valami miatt.

És lehet, hogy megosztok még pár érdekességet,hogy eredetileg mit terveztem bizonyos szereplőkkel, vagy mi lehetett volna még benne, de végül nem került bele. Már ha érdekel :D

(Ha valakit érdekel még más írásom, akkor ajánlom a fanficis blogomat

Our castle high school - ez egy folytatásos történet lesz, még csak most kezdtem el,

My teen top world- hát igen, hatalmas nagy Teen top fan vagyok, így ide ilyen rövid ficiket rakok fel, ha elhatalmasodik a fangörcs rajtam... no comment, biztos elég sokan átérzik még ezt... :D)

Lehet, hogy a jövőben még fogok írni olyan sztorit, ami nem valós szereplőkkel játszódik és ilyen koreais témájú, már van is egy ötletem, de ez még a jövő zenéje. Remélem, majd ott is velem tartotok. :)

Addig is: Fighting~