28. fejezet

28. fejezet
Háztáj seprés

- In Ho- értem hozzá a vállához, mire rám nézett- Megijesztesz!- suttogtam.

- Engem is megijeszt. Néha nem tudom, mit kezdjek magammal... Nem tudom magamba tartani, mert megőrülök…- motyogta, mintegy magának.

- Jó. Most azonnal mond el!- ragadtam meg a karját.

- Meghalt az egyetlen ember, aki mellettem állt! Két napja. És nekem csak ma mondták, mellékesen… mintha nem is tartoznék hozzájuk… De mégsem utálhatom őket… Mert a családom!- a szeme vészesen villant, ahogy az utolsó mondatot mondta.

- Ki halt meg?- suttogtam, és letelepedtem mellé, szintén háttal a falnak.

- Az apai nagyapám. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag mellettem állt, hogy énekes legyek. A többiek mind csak fújtak rám emiatt…

- Ó, In Ho, nagyon sajnálom!- értem óvatosan a vállához, és megsimítottam azt- Biztosan… biztosan megvolt rá az okuk…

- Ne védd őket! Kérlek, állj mellém, hidd el, amit mondtam róluk, az igaz.

- Hiszek neked, In Ho, és hidd el, nagyon rossz látni téged így… úgy tennék érted valamit…

- Ha meghallgatsz az már pont elég…- motyogta, és kicsit megszorította a kezemet- Többet úgysem tehetsz.

- Figyelj...!- kezdtem volna, mikor kitárult mögöttem az ajtó.

- Mi Ah, ki van itt, és…- So Ra szeme, mikor megpillantotta a fiút, elkerekedett- In Ho…

Az említett félre kapta a fejét, hogy ne lássa a barátnőm a könnyes szemeit.

- Bocsássatok meg, nem zavarok- motyogta, és felállva fordult volna el, de felpattantam, elkaptam a csuklóját, és berángattam a lakásomba, So Ra-t magam előtt tolva. A nappaliban Henry ijedt tekintetével találtuk szembe magunkat.

- Hyung te…

- Fogd be, maknae!- morogta az idősebb, mire letoltam az egyik kanapéba, és hoztam neki egy csésze teát.

- Nem akartam megzavarni a csajos bulit- motyogta, figyelmen kívül hagyva, hogy Henry ugye fiú, és a szemét törölgette, pedig már régen száraz volt- Meg most még kényelmetlenül is érzem magam… Milyen férfi akad ki így…- magába beszélhetett, de mi hárman mindet végighallgattuk.

So Ra megelégelte a srác szenvedését, elé lépett, és megrázta a vállát, mire a fiú értetlenül felnézett rá.

- Elég volt!- nézett mélyen a szemébe- Sírj! Ki a fenét érdekel? Azt hiszed az emberek gyengének tűnnek a sírás miatt? Dehogy. Az a gyenge és a gyáva, aki nem meri kiengedni. Engedd ki, és utána könnyebb lesz. Azt hiszed, hogy a férfiaknak nem szabad sírni? Ha egy férfi sem sírna, akkor már mind megőrült volna! Szóval ne szégyelld, hogy neked is vannak problémáid, rendben?- leült In Ho mellé a kanapé karfájára, én meg a dohányzóasztalra, velük szembe, majd In Ho kibökte.

- Meghalt a nagyapám, és a családom… a családom meg csak szimplán utál…

- Mi baj a családoddal?- csodálkozott So Ra. Igaz, ő nem tudta azt, amit én. In Ho pár másodpercig csak bámult a lányra, majd felsóhajtott.

- A szüleimnek gazdasága van, és azt akarták, hogy én vigyem tovább a hagyományt, hiába vannak testvéreim és más unokatestvéreim. Teljesen ellene voltak az énekes karriernek, így én vagyok a rendbontó, a cirkuszi majom, fekete bárány. Röviden ennyi- mondta gúnyos hangon- Mi Ah-nak már elmondtam egyszer, mikor sokat ittunk. Hálás vagyok, amiért ezek szerint nem mondtad el senkinek. Azért jöttem ide, mert…. nem is tudom, nem bírtam már magamba fojtani, szükségem volt valakire, akinek elmondhatom. A srácokat nem akartam ezzel terhelni, ma amúgy is van bajuk. Henry-ről nem tudtam, hogy itt van, a másik kettő meg egy show-ban szerepel ma, Alex-szel. Én meg… a nyakamba szakadt ez az egész, sajnálom- motyogta.

- Hagyd abba!- szorítottam meg a kezét- Pontosan tudom, milyen érzés rosszba lenni a szülőkkel.

- Ma van a temetési megemlékezés- mondta tovább.

- Elmész?- kérdezte So Ra, akit kicsit sokkolt, hogy ilyen derült ki a srácról, aki tetszett neki. Ezek után talán nem csodálkozik, miért ilyen a fiú jelleme.

- Nem tudom… Kéne, de… tudom, hogy néznének rám. De a nagyapám…

- Veled menjünk?- kérdeztem a szavába vágva.

- Velem?- csodálkozott.

- Akkor legalább lenne ott három ember, aki nem utál- fűzte hozzá Henry. A fiú felvont szemöldökkel nézett ránk, majd hátradőlt a kanapén, és megvonta a vállát.

- Tök mindegy, nem kell semmit tennetek! Túlélem, csak hirtelen jött ez a felindulás…- az arca és hangja visszaváltott a tipikus érdektelen In Ho-évá. Az ajkamba haraptam, és So Ra-val összenéztünk.

- Márpedig elmegyünk!- ragadta meg a barátnőm a fiú karját, és felrángatta függőlegesbe- Öltözz át, így mégsem mehetsz temetésre. 15 perc múlva találkozunk az automatánál, rendben?

In Ho meglepődve nézte barátnőm határozottságát, de aztán lassan bólintott egyet, majd se szó, se beszéd kisétált a lakásomból, maga után húzva a még mindig zavarodott Henry-t.

- Ez durva volt… Miért nem mondtad el?- fordult felém a lány zavarodottan.

- Te talán örültél volna neki, ha elmondok rólad ilyesmit valakinek?- kérdeztem vissza.

- Igaz… nem is tudta, hogy ilyen problémája van… Miért váltasz ki mindenkiből olyan hatást, hogy azt hiszik, lelki szemetesláda vagy?- kérdezte összevont szemekkel.

- Nem tudom. De ez azt jelenti, hogy megbíznak bennem… Talán rosszul teszik- motyogtam, majd elindultam a szobám felé, keresni magamnak és So Ra-nak valami fekete ruhát. Temetésre megyünk.

*

- Erre tényleg nincsen szükség- morogta In Ho, mikor már a taxiban ültünk. Fekete öltöny volt rajta, egy fehér szalaggal a karján. Csak úgy mint a szőke fiún. Összeszorult a szívem a láttán.

- Kérlek, mondd a címet!- mondtam, figyelmen kívül hagyva a mély hangját.

- Rendben…- majd előre hajolt a sofőrhöz, hogy elmondja.

- Pontosan hová is megyünk?- kérdeztem tőle.

- Gwangju-ba- válaszolt szűkszavúan.

- Igazából egy komplett Dél-Korea térkép van az agyam helyén, tényleg azonnal betájoltam- morogtam kissé bunkóbban a kelleténél, de ezt hozta ki belőlem.

- Másfél óra út. Kicsit délkeletre. Megfelel?- hunyta le a szemét, fejét a támlának döntve. Láttam rajta, hogy szomorú, és legszívesebben megint összeomlana. Talán So Ra miatt nem akar, aki mellette ült, és szorította a kezét. Valóban tetszhet neki a lány.

Ezután nem szólaltam meg, ők sem, némán ültük végig a kicsivel kevesebb mint 90 percet a kocsiban. So Ra kérdezett néha ezt azt, de tényleg elhanyagolható volt, beszélgetésnek nem is volt mondható.

Még útközben hívott Shin. A neve láttán kicsit hezitáltam. Mit mondjak neki?

In Ho felém fordult, és meglátta Shin nevét ő is.

- Ne mondd el neki!- kérte halkan.

- Ahogy szeretnéd!- felvettem a telefont.

- Szia!- köszöntem bele vidám hangon. Már amennyire ez a mostani helyzettől tellett.

- Merre vagy, nagyszájú kislány?- kérdezte. Hallottam a hangján, hogy kicsit fáradt.

- Hát… So Ra-val és Henry-vel kirándulok!- hazudtam. És rosszul esett, hogy nem az igazat mondom. Elvégre őszintének kéne lennem azzal, akit szeretek, de mégsem akartam In Ho-t kellemetlen helyzetbe hozni emiatt.

- Merre jártok?- kérdezősködött tovább, mire a szőke lány egy: Incheon-t tátogott felém. Ezt meg is ismételtem a telefonba. Henry furcsán nézett rám, de úgy gondoltam, hogy majd ezt megbeszélem vele.

- Szívesen lennék most ott veled- nevetett, mire még inkább lelkiismeret furdalásom lett. Hiába esett jól, amit mondott, és dobogtatta meg a szívemet.

- Nem egy show-n kéne lenned?- kaptam észbe.

- De, mindjárt kezdődik. De Jae Hwa most totál bepörgött, az előbb elrappelte Hwang Jini* klasszikusait. Alex-szel karöltve. Én vagyok az egyedüli normális.

(*híres kurtizán a Joseon korban, aki költészetéről is híres volt)

- Azt csak hiszed, drága, te is ugyanolyan kretén vagy- mosolyodtam el.

- Bájos barátnőm van, köszönöm a bókot. Na, leteszem, csak hallani akartam a hangodat. Jó utazást. Aztán ne felejtsd el, foglalt vagy, ne kacsingass semerre.

- Csak ha találok nálad nagyobb szupersztárt- vágtam vissza azonnal, mire felnevetett.

- Azt kötve hiszem. Vigyázz magadra, és este vetítik a show-t, ha gondolod, nézz bele- majd letette. Kifújtam, az eddig bent tartott felesleges levegőmet, és hátradőltem.

- A hazugság nem szül semmi jót- motyogta a kis szőke, mire haragosan tekintettem felé.

- Nem szórakozásból teszem, tudod jól!- vágtam vissza, mire elnémult.

Lassan megérkeztünk, In Ho kérte, hogy kicsit a háztól távolabb tegyen ki a taxis. Így is láttam a kőből kirakott kerítést a háznál. Hatalmas terület volt. Elhiszem, hogy In Ho szülei nagy becsben tartották a házukat. Olvastam egyszer, hogy milyen felbecsülhetetlen értékűek az ilyen ingatlanok. Sokat szeretnének felvásárolni, és múzeummá alakítani, de azért jó sok van még magánkézen.

- Ha engem itt kinyírnak, a ti hibátok!- mondta sötéten In Ho, majd megindult az épület felé. Némán követtük. Már javában délután volt, és elég sok ember lézengett a ház körül, mindenki gyászruhában. Kezdett elfogni egy bizonyos fajta rosszullét, amit a temetéseken, és egyéb ilyen gyászos megemlékezéseken szerintem mindenki megtapasztal. A torkom összeszorult, a gyomrom borsóméretű lett. Nem, nem ismertem senkit. Nem ismertem a bácsit, mégis elég volt In Ho komoly arcát látni, hogy megbizonyosodjak, kár érte. A kapuban megállt a fiú, vett egy nagy levegőt, és belépett, nyomában velünk.

Elég sokan voltak az udvaron, ott állt a család, gyász színű hanbokban, tradicionális koreai öltözetben, akik a részvétnyilvánításokat fogadták. In Ho intett, hogy maradjunk az ajtóban, míg ő lassan a családja felé sétált.

- Nem lesz baj, ugye?- motyogtam, mire Henry megszorította a kezemet, bátorítóan. Hálásan néztem rá.

In Ho szótlanul állt a családja előtt. Egy fiatalabb lány, lehetett vagy 13 éves, azonnal átölelte, mire a fiú szórakozottan megsimogatta a haját, de nem vette le a szüleiről a tekintetét. Volt még egy korunkbeli fiú, egy két évvel lehetett fiatalabb In Ho-nál, csak a karcsú, magas énekessel szemben ő kicsit zömökebb testalkatú volt. Biztosan a testvére- gondoltam. Ő biccentett egyet, akár barátságosnak is mondhatóan. Az anyja azonban elfordult, és ellépett, anélkül, hogy mondott volna valamit. Az apja nézett még pár másodpercig farkasszemet vele, majd követte feleségét… egy barátságos gesztus nélkül. Szomorúan beszívtam a számat.

Ennyire szörnyű lenne a helyzet? In Ho elindult felénk, fejét csóválva, jelezve, hogy semmi értelme nem volt eljönni, mikor egy idősebb nő sétált mellé, a nagymamája lehetett, tekintve, hogy hiába nem volt könnyes a szeme, az egész lénye hihetetlen szomorúságot tükrözött. Átölelte a fiút, magához vonva, aki szintén megsimogatta az idős nő hátát. Mondott valamit a fiúnak, mire az bólintott, és együtt indultak el az egyik irányba.

- Mi mit csináljunk?- suttogta a fülembe Henry.

- Nézzünk körbe?- kérdeztem vissza.

- Rendben. So Ra jössz?- nézett a szőke fiú.

- Nem tudom, hogy kik vagytok- lépett mellénk a leader öccse és gyanakodva kezdett méregetni- De ez nem egy múzeum, hanem magánlak. Turistáknak…- nézett itt főleg rám, mire félbeszakítottam.

- In Ho barátai vagyunk, elkísértük. Egyedül talán el sem jött volna.

A fiút meglephette tökéletes koreai tudásom, így kicsit megszeppenve nézett ránk.

- Akkor bocsássátok meg a modortalanságot. Seung vagyok. Kicsit nagy a felfordulás most, és nem tudtam, miért álltok itt.

- Nincs semmi baj- mondta Henry, a mindig jóhiszemű kis mosollyal- Elhiszem, hogy most nagyobb bajotok is van ennél. Nem is akartunk zavarni.

- Azt mondtátok, hogy In Ho barátai vagytok, igaz?- tűnődött el- Akkor velem jönnétek? Beszélni szeretnék veletek, de ilyen sok ember között nem lehet nyugodtan.

Egymásra néztünk a többiekkel, tanácstalanul, de bólintottunk. Akármit is akar mondani, akármire is kíváncsi, tudni szerettük volna.

Elindultunk a tradicionális épületek között, megkerültünk két egész épületet, mire egy nyugalmas részre értünk.

A fiú elhúzott egy ajtót, és beterelt minket egy szobába.

- Teát hozassak, vagy…

- Nem kérünk, köszönjük- mondta So Ra.

- Akkor rendben… Biztos tudjátok, milyen a bátyám kapcsolata a családjával. Már egy éve nem láttam, csak a tv-ben. A szüleim azok, akik nagyon ellene vannak a dolognak, bár én sem nagyon támogattam a dologban. De ő mindig olyan volt, aki nehezen fejezte ki az érzéseit… Ezért most fogalmam sincs, hogy mi van vele. Te vagy az egyik csapattársa, igaz?- nézett Henry-re aki azonnal helyeselt- És ti lányok… valamelyikőtök a barátnője?- nézett ránk.

- Én csak szomszéd és barát vagyok!- tettem fel a kezemet.

- Én pedig… jó ég tudja- motyogta So Ra letörten.

- Mesélnétek valamit róla, hogy van?

- Miért nem kérdezed meg magad?- furcsálltam- Biztosan jól esne neki…

- Szerintem meg csak rám mordulna, és faképnél hagyna- piszkálta meg a nadrágja szárát zavarában a fiú. Látszott rajta, hogy ő komolyan ettől tart.

- Tudod, pont attól fél ő is, amitől te. Hogy ti ellenségesen álltok hozzá… Így ne is várjatok csodát- mondta halkan Henry.

- Talán igaz… In Ho mindig csöndes fiú volt, de ha megszólalt, mindig valami nagy bölcsességet, vagy valami vicceset mondott. Örültem, hogy ilyen bátyám van. De tudtam, hogy őt nem érdekli a gazdaság, mindig meredten bámulta a tv-ben az énekeseket, táncosokat. A suliban is ilyen szakkörökre iratkozott be. És nagyon is tehetséges volt. Csak ugye azt anyáék nem nézték jó szemmel… Így lett a vége a nagy vita, mire a bátyám tovább állt megvalósítani az álmait. Azóta nem túl gyakran beszélünk. Ezért kérdeztelek titeket. Mert nekem azért hiányzik…

- Figyelj, In Ho eléggé szenved attól, hogy nem fogadtátok el annak, ami szeretett volna lenni- sóhajtott Henry- Fájt neki, hogy nem támogatta a családja abban, amiben tehetséges volt. Most elérte az álmait, híres, imádják, mégsem tud ennek feltétlenül örülni. Mert visszatartja a tudat, hogy a családja ezt nem értékeli. Elsősorban mindannyian a családunknak is szeretnénk bizonyítani. Azoknak az elismerő szava, akik ismernek minket, sokkal többet érnek, mint az idegeneké. Én már csak tudom. A szüleim elváltak, apámmal éltem Amerikában. Mikor ő meghalt, káros szenvedélyei miatt, én visszakerültem ide. És anyám szinte látni sem akart. Éppen ezért mindenáron be akartam neki bizonyítani, hogy nem vagyok olyan, mint az apám, hogy érek valamit… Ezért megértem, ha In Ho is így érez…- fejezte be. Pár perc csönd telepedett körénk, mindannyian a fiú mondanivalójának hatása alatt voltunk.

Végül megköszörültem a torkomat.

- In Ho nekem azt mondta, hogy utálja ezt az egészet. És hogy az a legszörnyűbb, hogy a saját családja teszi ezt. Ezért kicsit bezárkózik, és sok embernek nem nyílik meg.

- Sajnos a szüleim nagyon makacsok, és nem képesek tenni ez ellen semmi- mondta Seung- Már próbáltam velük arról beszélni, hogy mi lenne, ha elásnánk vele a csatabárdot, elvégre nem chippendale-fiúnak ment, és nem is hajléktalan, nem kéne szégyenkezni miatta. Még csak nem is olyan nyilvánvalóan nagy játékos a nőknél, mint az a Park Shin…- erre az ajkamba haraptam, barátom nevét hallva, és éreztem, hogy a többiek is rám néznek, de ezt próbáltam ignorálni- De a szüleim még mindig nevetséges magamutogatásnak és beidegződött, feltűnési viszketegség és középpontban levésnek a vágya.

- Ez hülyeség- horkant fel So Ra- In Ho nem ilyen. Ő mindig is a háttérben szeret maradni, nem folyik bele semmibe, viszont ami róla szól, azt megcsinálja becsülettel. Ilyenért még senkit nem kéne lehordani.

- Én ezt megértem… Majd megint megpróbálok a szüleimmel beszélni. Köszönöm, hogy elmondtátok. Kérlek, maradjatok továbbra is hyung mellett. Én még csak 19 éves vagyok, valószínűleg én viszem majd tovább a gazdaságot, így remélem, hogy a szüleim is belátják, nincs értelme ennek a viszálykodásnak.

Még beszélgettünk egy fél órát a fiúval, igazából nagyon kedves volt, pár mozdulatában felfedeztem, hogy tisztára a bátyára ütött. Azt mondta, ő is rajongott ezért a nagyapáért, aki most meghalt. Mindig vele sakkoztak, vele mentek ki először dolgozni, és ő mondta nekik először: „Fiam, nézd meg ezt a földet. Ez talán másnak csak föld, de nekünk ez a föld, az élet.”

- Most már mehetünk- állt fel a fiú- Ha eltűnünk, keresni fognak.

Kilépkedtünk a szobából, és láttuk, hogy az ég eléggé beborult. Mondjuk már így is elég későre járt az idő, az telefonom 6 órát mutatott.

- Amúgy nagyon tetszenek ezek a házak- fordult vissza menet közben So Ra Seung-hoz- Lenyűgöz, főleg a tető tetszik, és…- majd csak egy rémült kiáltást hallottunk, és láttuk, hogy a lány nem vette észre a tornác végét, és zúgna is lefelé, ha a mögötte sétáló házigazda nem ragadta volna meg totál semleges arckifejezéssel, lazán, és rántotta vissza, hogy a lány nekiesett. Valahogy ez is annyira In Ho-s volt.

- Nem te vagy az első. Jól vagy?- kérdezte a lány arcát fürkészve.

- Persze…- motyogta megilletődötten a lány. Elég vicces jelenet volt, amiből egy torokköszörülés riasztott fel.

- Titeket kereslek már mióta!- hallottuk In Ho hangját, és odafordulva a mérges, és kicsit megviselt arcával találtuk magunkat szemben- Te meg ereszd el So Ra-t!- förmedt az öccsére.

Erre barátnőm óvatosan kibontakozott Seung tartásából, és lelépett a verandáról.

- Csak pofára estem…- motyogta zavartan.

- Elhiszem, hogy a mester bénaságából tanultál- nézett rám, arra utalva, hogy mindenben, de konkrétan mindenben szerencsétlen vagyok- De most gyere, mutatok neked valamit!- ragadta meg So Ra karját, és húzta is maga után az épületek között, minket ott hagyva. Ez furcsa volt.

- A barátnője? Hogy még rám is féltékeny?- kérdezte Seung Henry-re és rám nézve.

- Amilyen In Ho tempója, vagyis egyet előre, kettőt hátra, mindössze 200 év, és talán elhangzik a: Leszel a barátnőm? kérdés- válaszoltam.

- Túlbecsülöd… 300 év- szólt bele Henry, mire a fiú elmosolyodott.

- Seung! Már mindenhol kerestelek!- lépett mellénk, egy magas, férfias arcú, 30 év körüli férfi.

- Hyung! A bátyám barátaival beszéltem- erre felénk nézve biccentett egyet a hapsi.

- Anyádék kerestek, gondoltam megnézlek itt hátul. De ha épp egy beszélgetés közepén tartasz, akkor nem muszáj…

- Nem, éppen végeztünk. Azt hiszem most mennem kéne, a többi vendéggel is foglalkozni kéne…- fordult felénk- Örülök, hogy beszéltetek velem. Nagyon hálás vagyok!- Henrynek megütögette a vállát, rám mosolygott, és elsétált a másik férfi mellett, aki szintén ránk bólintott egyet szomorúan.

- Mit csináljunk?- nézett rám Henry, mikor egyedül maradtunk- In Ho-t So Ra megvigasztalja, a családhoz sincs nagyon közünk… én meg utálom az ilyen légkört!- sóhajtott.

- Akkor menjünk hátra- mutattam a hátsó épületek felé, amerre nem voltak emberek. Némán indultunk el, egymás mellett, gondolatainkba mélyedve.

- Nézd, ott egy tó- mutattam a leghátsó épület melletti kis tavacskára, majd leültem a mellette lévő farönkre, mire a fiú mellém telepedett.

- Volt egy tó az USA-ba, amit szerettem. Mindig oda menekültem az apám elől… nem volt túl jó élet- motyogta.

- El kéne engedned a negatív érzéseket! Tudom, hogy mindig bohóckodsz, de ha a felszín alatt egy érzelmi roncs vagy, akkor az egész hazugság!

- Nézd, ki beszél itt a hazugságról! Te sem mondod el a barátodnak, hogy hol vagy…

- Mert In Ho kérte!

- Igaz, de akkor se csináld ezt. Kell a bizalom. Anélkül az egész semmit nem ér!- mosolyodott el, és a hajamba borzolt- Tudod, kislány, nem vagyok én ám olyan depis, mint hiszed. Nem szenvedek annyira, csak ez a temetés… Mindegy. Sosem megyek vissza Amerikába.

- Voltál koncertezni ott…

- Tudom, de akkor repülőbe be, repülőből ki, buszba be, buszból ki, egy lépést sem teszek többet azon a földön. Annyi rossz emlék köt hozzá…

- Esélyt sem adsz, hogy legyenek ott új emlékeid.

- Nincs szükségem rá. Itt megvan mindenem, amit akarok. És ezt végre elmondhatom valakinek. Tudod, nagyon ritka ember vagy. Nem szoktam senkinek így kitárulkozni. Kivételes lány vagy.

- Mindenki imád engem, úgy tűnik!- mondtam kis iróniával a hangomban.

- Mert más vagy, mint a többiek- mosolygott, és felkiáltott- Ott egy hal!

- Jesszus, egy tóban még jó, hogy vannak halak!

- Lefotózom, és megmutatom Jeonha-nak!- kapta elő azonnal a mobilját, mire felnevettem. Ez a srác tutira nem normális, néha rendesen kicsapja nálam a biztosítékot, főleg mikor elkezdett gügyögni, hogy „gyere szépen halacska vissza, pózolj a kamerának!”.

Ezek után nem beszéltünk komoly dolgokról. De abban egyetértettünk, hogy mi nem csak egyszerű barátok vagyunk. Nem is vagyunk egymásba szerelmesek. Ha létezik valami olyasmi, hogy lelki társ, akkor nekem az ez a fiú volt. És talán én is neki. Nem is kell ezt tovább ragozni.

Már lement a nap, csak rózsaszínes fényben játszott még az ég alja, és a többiek még sehol nem voltak, mikor egyszer csak a telefonjához kapott, ami megszólalt.

- Az igazgató…- sóhajtott fel- Magadra kell hagyjalak, kicsit hosszú lesz ez a beszélgetés… eltűntem ma szó nélkül!

- Menj csak- intettem, mire arrébb sétált, én meg felálltam, és elkezdtem sétálni. Mikor már 20 perc után sem jött vissza gondoltam elnézek egy kicsit arrébb. Nem akartam messze menni, elvégre sötét volt, még eltévedek a sok épület között. De megláttam egy hanbokba öltözött alakot elsuhanni az épületeket elválasztó kerítés mögött, és hiába láttam csak egyszer, azonnal felismertem, és arra eszméltem, hogy akaratlanul is követem. A nagy korsószerű tárolókhoz sietett, aminek a neve talán Jangdokdae volt, és leemelte az egyik tetejét. Nem tudtam, mennyire lehet nehéz, de mellé léptem és megfogtam neki, mire meglepetten nézett rám.

- Te…- motyogta.

- Maga In Ho anyukája, igaz?- erre bólintott és végigmért szigorúan. Szeme szomorú volt. Elvégre az anyósa megemlékezése volt. Ő még sosem látott engem, megértem a reakcióját- Segíthetek?- kérdeztem.

- Ki vagy te? Nem vagy koreai.

- Nem, magyar vagyok. In Ho egyik barátja- válaszoltam.

- Megköszönöm, ha segítesz!- mondta kissé kimérten, és hagyta, hogy segítsek neki kimerni valamit, ami szójaszósz lehetett.

Szótlanul ügyködtünk, majd mikor megvolt, visszatettem a fedőt, és ránéztem, és akarva akaratlanul kicsúszott a számon:

- Ne tegye ezt a fiával!

- Tessék?- fordult vissza értetlenül.

- Nem jó látni így. Szereti, amit csinál, mégsem tudja élvezni, mert… mert nem támogatja a családja- motyogtam, kissé vesztve a kezdeti vehemenciámból.

- A család… igen, de neki is a családja mellett kéne állnia!- vonta fel a szemöldökét- El kéne hinnie, hogy a legjobbat akarjuk neki.

- De az álma…

- Az álma olyan, amit mi nem tudtunk elfogadni. A mi családunk nem ilyen. Ezt neki is el kellett fogadnia, ezért nem tartja velünk a kapcsolatot.

- De neki fáj!- tiltakoztam- Tudom, milyen, ha az ember mellett nem áll a családja!

- Honnan tudnád?

- Mert a szüleim lepasszoltak, mikor két éves voltam. Otthagytak a nagyszülőknél, Magyarországon, míg ők itt éltek kint. Innen tudom. Aztán nyár elején ideparancsoltak, és nem tehettem ellene. Betettek egy puccos villába, és egyedül hagytak ott. Ők nem akarták, hogy zeneszerző legyen belőlem. Ők azt akarták, hogy belőlem is üzlet ember legyen. Tudja, milyen rossz volt ez? Az ember, ha senki másra nem is, de a családjára kell tudnia támaszkodnia. Ha a család nem áll mellettünk, akkor kitől várhatunk támogatást? Barátok állhatnak mellettünk. De ők jöhetnek, és mehetnek. Viszont a család az, akinek akkor is el kell fogadnia, akkor is szeretnie kell, mikor a legnehezebb a helyzet, és mikor egyáltalán nem akarja. Ezért család!- mondtam egyre gyorsabban, szinte kirobbant belőlem.

- Talán van gyereked, aki bolondságokat álmodik? Anya vagy? Nem, igaz? De ha még ez nem lenne elég… Mit tudsz te arról, hogy milyen egy koreai család? Te nem vagy koreai. Nekünk fontosak a hagyományok! Te itt egy bevándorlónak számítasz, neked itt nincs jogod ilyeneket mondani! Te nem érted, mert nem vagy idevaló!- mondta kissé ingerülten. A szavai tőrszúrások voltak a szívembe. Ajkamba haraptam, és néztem rá, miközben éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Ez nem lehet igaz. Már megint igazuk van… Én nem tartozom ide!

- A család attól még család…- motyogtam- És a család hiánya is!

- Kérdezhetek valamit?- kérdezte a nő furcsán nyugodt hangon. Azt hittem ezzel felhúztam az agyát, de ez meglepett. Bólintottam egyet, mire folytatta- A családod segített neked, nem igaz? Nem egy szó és támogatás nélkül hagyott ott. Elhiszem, hogy nehéz volt, ls nem volt fair a részükről… de most sem saját magadat látod el. Hiába hagytak egyedül, te nem tiltakoztál. Ők vettek neked egy lakást, te abban éltél. Akkor lenne jogod beszélni arról, hogy nem volt tiszteséges dolog, ha te nem fogadtad volna el. De te hagytad magad folyni az árral. Így is ők viselték a gondodat. Ők adtak neked pénzt, nem te kerested meg magadnak. Így a te példád, nem helyénvaló… De talán azt hiszed, hogy nekem nem fáj, hogy a fiamat nagyjából elveszítem? Szerinted én nem szeretném támogatni? De sajnos nem megy. Ezt értsd meg, és maradj ki más dolgából! Úgy neked is jobb lesz. Lehet, hogy fáj ezt hallani, de… ilyen témában nincs jogod szólni. Tudhatsz koreaiul, lehetsz koreai vállalat örököse… attól még nem leszel koreai! És ha most megbocsájtasz!- azzal elsétált, de még szemem sarkából észrevettem, hogy kitöröl egy könnycseppet a szeméből.

Ott maradtam, egyedül, gondolatokkal teli fejemmel.

Lerogytam a földre, és mélyeket lélegeztem, és egyre jobban éreztem, hogy a zokogás felkívánkozik.

- Nem!- motyogtam- Nem, nem, nem nem! Nem fogsz sírni, te idióta- markoltam bele a saját hajamba, mint egy idióta. Nem tehetem. Velem még senki nem volt ilyen… Ilyen… őszinte.

Igaza volt, a francba is. Velem kapcsolatban mindenben. Csak a saját problémáját nem képes reálisan látni… de hát ő is egy anya!

Igaza volt. Igaza volt, nem ellenkeztem, kihasználtam a szüleim pénzét, hogy az életem teljes legyen. Mindent megkaptam. Sosem éreztem hiányt semmiben. Természetesnek vettem, hogy egy gazdag csitri vagyok. És igaza volt, hogy nem tartozok ide. Csak úgy, mint ahogy Lucy is mondta… Én sosem leszek koreai… kérdés az, hogy akarok e az lenni? Valamiért egyszerűbbnek tűnt volna akkor minden. Nem néznének rám furcsán, nem lenne váratlan, hogy beszélem a nyelvet, nem néznének turistának… De nem akartam megtagadni az eredeti származásomat. Nem, elvégre kezdetben utáltam még itt lenni is! Most, igaz megszerettem, de…

Fejemben kavarogtak a gondolatok, és egyre inkább lettem ingerült. Nem igaz, hogy a világ ilyen kegyetlen! Hát nem vagyunk mindannyian egyformák? Elhiszem, hogy nekik fontosak a hagyományok, és szokások, de attól még én is ugyanolyan ember vagyok, az istenért!

Tétlenül bolyongtam, míg nem megpillantottam az egyik ház verandáján In Ho-t és So Ra-t. A lány a fejét a fiú vállára döntötte, aki átkarolta a derekát, és halkan beszélgettek, meghitten.

Igaz, legalább ők boldogok lehetnek így. Azonnal megfordultam, és szinte fel sem fogtam, úgy mentem amerre a lábam vitt. Csak azt vettem észre, hogy már rég nem a hanok területén vagyok, hanem az úton, amin idejöttünk, és egyre távolodok a háztól. Nem érdekelt. Nem akartam rágondolni sem. Ide biztos, hogy nem vagyok való, az egyszer szent. Szerencsétlen In Ho! Tényleg elég furcsa szülei vannak.

Megcsörrent a táskámban a telefonom. Dühösen rápillantottam. Shin… Shin, az aki valamiért szeretett olyannak, amilyen vagyok. De vajon… őt nem zavarja, hogy nem vagyok idevaló? Nem vagyok sem híres, sem koreai… mit keresek én mellette? Gondolkozás nélkül kinyomtam, és kivettem az aksit a helyéről. Kellően elborult az agyam, hogy nem tudtam volna vele normálisan beszélni. Miért nem lehetek végre csak 5 percre boldog?

A közelben fények jelezték, hogy beértem a városba, és megláttam egy kisboltot. Helyes. Azonnal beléptem.

- Jó estét!- köszönt az ahjussi.

- Jó estét- felkaptam a pultról egy soju-t, és a pultra raktam- Ez lesz!

- Temetésről jött?- nézett a ruhámra.

- Igen- motyogtam, ahogy felvillantak az emlékek.

- Nem biztos, hogy a soju a legjobb megoldás!- próbált kedves lenni, de leintettem.

- Csak üsse be- morogtam, mire végre fizethettem. Leültem odakint, volt pár szék, és asztal. Láttam már ilyet filmekben. Leültem, és felbontottam az üveget, és azonnal belekortyoltam. Még mindig ugyanolyan erős volt, és a második korty után kicsordultak a könnyeim.

Nem vagyok idevaló? Iszunk rá! Csak papoltam a szüleim ellen, semmit nem tettem igazán ellene? Iszunk rá! Shin-nek hazudtam? Iszunk rá! A körülöttem élők mind szenvednek valamitől? Iszunk rá! Egy határozatlan ember vagyok, aki nem tudja, mihez kezdjen magával, és hova menjek? Iszunk rá!

Még pár hónapot töltök itt, és tényleg alkoholista leszek, pedig nekem aztán nem jön be az íze…  De iszunk rá!

Csak azt vettem észre, hogy az üveg lassan üres, én meg totál elvesztettem a józan ítélőképességemet. Igen, mondhatni, halál részeg voltam. De jól esett. És jól esett volna még több. Besétáltam a boltba ismét, kisírt szemekkel, közben átesve az ásványvizes részlegen.

- Szeretnék még e… e… egy- próbáltam makogni, de már nehezen ment a beszéd is, ráadásul szédültem.

- Kisasszony, nem biztos, hogy jó ötlet…- ragadta meg a karom az ahjussi, és rémülten nézett rám. Ekkor azonban meghallottam egy hangot, amit bárhol felismertem volna. Nevetett. De ő… nem lehet itt. Fejemmel kerestem a hang forrását, mire megtaláltam. A sarokban, odafen volt egy tv, és az szólt halkan. És ott volt benne Shin.

- Felhangosítaná?- élénkültem fel azonnal. A bácsi a távirányítóért nyúlt, és felhangosította, hogy rendesen halljam. Igen, mondta Shin, hogy nézzem, ha ráérek. Ott volt vele Jae Hwa és Alex is… milyen furcsa…

- Azt mondják, hogy ti gyakornokként jó barátok voltatok, igaz ez?- kérdezte a műsorvezető.

- Ez nem teljesen igaz így- válaszolt Shin mosolyogva- Már gyerekkorunk óta barátok voltunk!

- Igen, együtt kerültünk be gyakornoknak a DS-be- folytatta Jae Hwa.

- Sajnos én akkor nem kerülhettem be a FOUR-ba, így a kapcsolatunk kissé megromlott, nem voltunk még talán elég érettek ahhoz, hogy felfogjuk, a barátság többet ér, mint a versengéseink. Így egészen mostanáig inkább vetélytársak voltunk- fejezte be Alex.

- És most minek köszönhető, hogy ismét barátoknak tartjátok magatokat?- kérdezte újra a nő.

- Egy angyal közbenjárt- nevetett a BTD-s srác, mire Shin hátba vágta, vigyorogva.

- Angyal, mi?

- Esetleg egy lány a láthatáron?- kérdezte meglepődötten a műsorvezető, mire Jae Hwa közbeszólt.

- Semmiképp sem. Ez egy olyan angyal, akin már villog a felirat, hogy „Foglalt”.

- Kezdek összezavarodni fiúk!- nevetett a nő.

- Nem is baj. A lényeg, hogy valaki rávilágított minket arra, hogy totál feleslegesen csináltuk a fesztivált magunknak- mondta Shin magabiztosan, majd más témára tértek át.

- Ahjussi, tudja, az az angyal, akiről beszéltek, én vagyok- néztem rá, de a hirtelen fordulástól ismét megszédültem.

- Persze, és az összes többi rajongó is ezt mondja- csóválta a fejét, majd kikapcsolta a tv-t. Most jobb lenne, ha hazamennél, akárhol is van az. Ne igyál többet, pihend ki, holnap minden szebb lesz.

- És ha nem, elkérhetem a panaszkönyvet?- morogtam, de elkezdtem kifelé sétálni a boltból… 

Nem érdemlem meg Shin-t. Az összes rajongója őt akarja, én meg… ki a fene vagyok én? Shin… én tényleg nem tehetek érted semmit?

Amúgy… mikor kezdett el esni? Mert most zuhogott. A jó büdös fenébe mindennel!- mondtam, és éreztem, hogy szédülök…. most hova a francba menjek? Hol a telefonom? Egyáltalán… én hol vagyok? Ez így nagyon nem frankó, basszus, az úton folyt a víz, én nekem meg… át kell kelnem rajta. Már a szememet nem tudtam nyitva tartani, ahogy a kereszteződésen haladtam át, majd egy fülsüketítő dudálásra összerezzentem. Egy éles fény vakított el, majd utána teljes képszakadás…