32. fejezet

32. fejezet

Búcsú

Talán különös volt a szüleimnek, hogy éjszaka közepén a lányuk beállít a lakásukba, fáradtan, zokogva, összevert arccal, csuromvizesen. Ja igen, mert az esőnek is pont akkor kezdett el esnie… ez legalább filmbe illő volt, gratulálok.

Egyszerűen képtelen voltam még egy napot ott tölteni, olyan közel hozzájuk… hozzá. Nem, nem volt arcom ehhez. Szégyelltem magamat.

És hiába kérdezték a szüleim, hogy mi történt, egyszerűen nem voltam hajlandó semmit mondani, csak szorosan anyához bújtam, amit sosem tettem eddig, és zokogtam tovább. Valahogy ők is sejthették, mi történt, hallhatták a mai híreket, és tudták hogy Shin a barátom… valamilyen szinten. Végül álomba sírtam magam anya mellett, és másnap úgy keltem fel, hogy minden egyes porcikám sajgott.

A fejem kóválygott, a hasamba éles fájdalom nyilallt, és éreztem, hogy egy heg az arcomon is nagyon húzódik. A mai nap is rejtegethetem őket, szuper.

Fejemet fogva ültem fel, és körbenéztem. Furcsa volt, hogy nem a gangnami lakásban vagyok… nem mintha nem lett volna otthonos ez, csak… annyira hozzászoktam az ottléthez.

Ajtónyitódásra lettem figyelmes, és megláttam anyát, kezében a gyógyszeremmel és egy pohár vízzel. Elég siralmasan nézhettem ki, vagyis úgy tűnt a szánakozó tekintetéből.

- Bocsáss meg, Mia…- suttogta, és mellém ült az ágyra.

- Miért kérsz bocsánatot?- kérdeztem rekedt hangon, és lehúztam a pohár vizet, amit kaptam, a gyógyszerrel.

- Minden miattunk van… Ha nem rángatunk ebbe bele…

- Hé, nem a ti hibátok. Ne emészd magadat. Ez az én önzőségem miatt van…

- El kéne mesélned, mi történt valójában…- simította tincseimet a fülem mögé. Most tényleg olyan volt, mint amilyennek egy anyának lennie kellett.

Ezért nagy levegőt vettem, és elmondtam neki. Elmondtam neki, hogy mit ajánlott még anno Simon Park, hogy miért akartam mégis maradni, hogy mi volt a tegnapi botrány, hogy végül miért döntöttem a távozás mellett, és hogy este kik bántottak, majd végül miért szakítottam a fiúval.

Figyelmesen végighallgatott, majd közelebb húzott, és átölelt.

- Most már tényleg sajnálom. Sajnálom, hogy nem voltam veled mindig ott, minden percedben. Megértem, hogy utáltál. Én is utálnám magamat… Annyira… sajnálom.

- Nem kell, anya. Már régen megbocsájtottam- néztem rá- Csak arra kérlek, hogy ezek után támogassatok. Eddigi életem során hiányzott mindig mellőlem egy felnőtt, aki vezetni tudott volna, aki… aki támogatott volna, és mondta volna, hogy igen. Ezt jól csináltad. És nem azért csináltad jól, mert azt mondtam, hanem mert magadtól jó döntést voltál képes hozni. Most erre van szükségem.

- Tudom- mosolygott anyám könnyein keresztül- Mi Ah, jó döntést hoztál. Magadtól. Ez volt a kisebbik rossz, amit tehettél. Ne sírj… minden rendbe fog jönni- ölelt át szorosan- És most mit tervezel?

- Ma estére nézek gépet. Vagy maximum holnap hajnalra. Hazamegyek Magyarországra, majd másfél hét múlva elutazok Amerikába, Simon Parkhoz. Akkortól fogok tanulni nála.

- Végül Szöul és Budapesten kívül egy harmadik hely talált rád.

- Követem a nekem szánt utat- mosolyodtam el fájdalmasan. Menj csak haza. Nem vagy idevaló! Másra nem is vagy nagyon jó, mint hogy a fiúkat szédítsd. Remélem, egyszer nagyon pofára esel. Úgy, hogy ne tudj majd felállni. Nem, ne is gondolj rá- ráztam meg a fejem. De Shin utolsó mondatai beleették magukat az elmémbe. Nem tudtam tőlük szabadulni.

- Segítek gépet keresni. Teneked meg vissza kell menned a gangnami házba, összepakolni. És persze el kell búcsúznod a barátaidtól. Tudod jól, hogy nem léphetsz le köszönés nélkül.

- Jól tudom. Jobb is ha elkezdem most… Tudsz segíteni eltüntetni a sebeimet mára? Nem akarom, hogy bárki meglássa. Erről jobb, ha nem tudnak, mert akkor megértőek lesznek. És az nekik fog jobban fájni.

- Persze. Segítek- mosolygott rám kedvesen, mire életemben először éreztem azt, hogy egy család része vagyok. És nem csak mellékesen. Hanem teljesen.

*

Úgy döntöttem, hogy először a fiúktól köszönök el. Bár, amilyen ideges volt tegnap Shin, biztos tudtak már valamit. Ezért írtam Jae Hwa-nak és Henry-nek egy üzenetet, hogy találkozhatnánk-e a DS melletti kávézóban. Mindketten visszaírtak, hogy rendben.

Így zavaromban ültem már ott öt perccel korábban, és vártam, hogy megérkezzenek. Végül mindketten beestek, szokásos sapó-napszemüveg összeállításban. Mikor kiszúrtak, azonnal ledobták magukat mellém.

- Mi Ah! Győzz meg, hogy amit tegnap hyung mesélt, az nem igaz!- vágott a témába azonnal Henry.

- Attól tartok, hogy igaza volt…- hajtottam le a fejemet- Ma egy késő esti géppel hazautazok- sóhajtottam.

- A pletykák miatt?- emelte rám Jae Hwa is a tekintetét.

- Sok ez nekem… értsétek meg. El akartam búcsúzni tőletek, mielőtt elmentem volna.

- Annyira csalódtam, Mi Ah!- mondta Henry, és szomorúság volt leolvasható az arcáról- Azt hittem, te ennél többre vagy képes. Én azt hittem, hogy te olyan vagy, amilyennek mutatod magad. Shin… tudod, hogy mennyire ki volt akadva tegnap? Hogy tehetted ezt…?

- Hagyd őt, Henry… biztosan neki is nehéz ez…- motyogta Jae Hwa.

- Nem érdekel! Ő folyton beszólt, ha gyengének tűntem volna. Erőt vert belém. Azt hittem azért, mert ő is ezek szerint él. De tévedtem. Csak a szája volt nagy- majd még egyszer rám nézett- Remélem, máshol megtalálod a boldogságot…- majd felállt, és kisietett a kávézóból. Én csak néztem utána. Hiába tudtam, hogy így könnyebb lesz, mégis fájt. Henry-t elveszíteni így, ugyanannyira fájt, mint Shin-t, de mégis más volt. Shin-ben a szerelmemet veszítettem el, Henry-ben a lelkitársam… Most még jöhet Jae Hwa is…

- Te is utálsz?- néztem fel felszegett állal.

- Nem. Nincs hozzá jogom. Valamilyen szinten megértelek. Tény, hogy fáj nekem is, amit tettél. De nem foglak ezért elítélni. Még mindig ugyanolyan lány vagy a szememben- ahogy ilyen egyszerűen kimondta ezt, könnyek gyűltek a szemembe. Hogy képes még így is, ilyenkor is kedvesen beszélni?

- Sajnálom…- motyogtam.

- Én is- mosolyodott el szomorúan- De hiszek benne, hogy ez még nem a vége… Hiszem, hogy egy nap még találkozunk. Egy nap még kiderülhet, hogy te is mit miért csinálsz… és mi az a seb az arcodon…

- Hogy mi?- kaptam oda, ahova mutatott- Elestem tegnap az esőben- mondtam azonnal. Hogy jött rá? Tök jól eltüntettük…

- Mindig is béna voltál!- sóhajtott egy apró mosollyal, majd a nyakába nyúlt, és levette a nyakából a nyakláncát, amin gravírozott betűkkel állt a Tomorrow felirat- Tessék. Neked adom.

- De hát mindig rajtad volt- utasítottam el.

- De én már megjegyeztem egy életre: a holnap mindig jobb lehet. Csak küzdeni kell érte. Most rajtad a sor, kávés kislány- felállt, a nyakamba akasztotta, majd homlokomra nyomott egy puszit- Hiányozni fogsz. Ha erre jársz, ugorj be hozzánk, addigra a többiek is megenyhülnek talán- suttogta- És mindent köszönök…- azzal vissza sem nézve ő is kisétált a kávézóból. De reméltem, hogy az életemből még nem. Megmarkoltam a medált, és elmosolyodtam. Igen. A holnapomért tennem kell, ha már a tegnapomért nem tudok…

*

- Hogy mi?- csapta le So Ra a poharát az asztalra.

- Hogy érted, hogy mi?- kérdeztem vissza.

- Hát… mi az, hogy szakítottál Shin-nel, mi az, hogy hazamész? Jó, elhiszem, nehéz ez a mostani helyzet, de…

- De? Elegem van, So Ra- mondtam, és Min Mi-re néztem, aki halkan emésztette az információt, miszerint elmegyek. Amúgy az ő lakásán voltunk.

- Megértelek!- bólogatott végül, mire So Ra felé kapta a fejét, és vádlón nézett rá.

- Élete lehetőségét hagyja így ki!- mutatott rám.

- Azt hiszitek, hogy terv nélkül megyek el innen?- néztem rájuk.

- Van valami fenomenális világmegváltó terved?- kérdezte a szőke lány.

- Csak bízzatok benne. Ennyit kérek, jó? Nem sokára mindent elmondok. Addig nem tudtok anélkül támogatni, hogy tudnátok?- pislogtam rájuk boci szemekkel.

- Nem állj jól!- szólt be Min Mi szokásos stílusában.

- Hé, összetört a szívem, totál magam alatt vagyok, ti meg így viselkedtek?! Milyen barátok vagytok?- csaptam az asztalra.

- Jó, bocsi!- hajtotta le a fejét So Ra.

- Higgyétek el, tényleg maradni akartam… De… ez önzőség lenne. Így majd elül a pletyka, és nem jönnek rá semmire. Lucy is azért csinálta ezt az egészet, hogy eltakarodjak végre…

- Francba…- harapott az ajkába So Ra, és tanácstalan fejet vágott- Bocsi, én itt szidlak, pedig te vagy az igazi áldozat…

- Semmi baj!- mosolyogtam rá- De tény, hogy nem maradhatok így itt… Egy csomó ember a fejemhez vágta, hogy nem vagyok idevaló. Otthon is kilógtam a sorból, furcsa koreai kötődéseim miatt és nevem miatt. Nekem már csak ilyen szerencsétlen sors jár ki…- nevettem fel merő öngúnnyal.

- Hé, mi mindig melletted vagyunk. Hozzánk tartozol- ölelte át a vállamat Min Mi.

- Köszönöm- suttogtam- Remélem, gyakran látjuk majd egymást.

- Fel a fejjel csajszi… Ránk mindig számíthatsz.

- Köszönöm… köszönöm az egész nyarat nektek. Ha ti nem vagytok… Ha Min Mi nem ront rám aznap, és nem rángat el ruhát venni… Ha So Ra-val nem találkozok Hyun Sik-en keresztül… Nem is tudom, mi lett volna velem. Köszönöm- álltam fel.

- Mi köszönjük. Mindent- nézett fel őszintét Min Mi.

- Jaj, ez olyan gáz, mindjárt elbőgöm magam- nevettem fel kicsit- So Ra, üdvözlöm a bátyádat, imádtam a vele töltött perceket, ha a közelembe jár, mindenképpen keressen fel. Te meg békülj ki In Ho-val. Ne tartsatok haragot. Min Mi, te meg légy már végre híresebb, mint az a pióca Lucy. És Alex-szel meg nem szakítsatok pár nap után. Mondd meg a fiúnak, ha megbánt, megverem.

- Nem hinném, hogy megmeri tenni, ha átadom neki az üzeneted!- mondta, kissé ironikusan.

- Akkor lányok… Nem is kell tovább húzni ezt a nagy elválás bulit… Hisz úgyis találkozunk még. Mindenképpen. Aztán merjetek elfelejteni! Mindennap zaklatni foglak titeket!- intettem egyet, majd ajkamba harapva az ajtó felé indultam.

*

Már csak egy embert akartam felkeresni. De a kórházi szoba előtt mégis megtorpantam. A legutóbb olyan szavakkal küldött el, amik eléggé fájtak. Nem tudtam, hogy azt vajon komolyan gondolta e, vagy hirtelen felindulásból mondta.

Végül erőt véve magamon, bekopogtam. Nem jött válasz, így óvatosan lenyomtam a kilincset. In Ho az ágyon feküdt, és úgy tűnt, hogy alszik. Az ajkamba haraptam. Most akkor hagyjam itt? Nem akartam felébreszteni. Mégis oda sétáltam mellé, és leültem a székre. Néztem az arcát, ami most nyugodt volt. Mintha nem lenne semmi baj… Ő sem gondolhatta komolyan az öngyilkosságot…

A kis éjjeliszekrényre néztem az ágy mellett. Valami becsomagolt étel volt, rajta egy kis cetlivel:

Ha felkelsz, edd majd meg. Anya

Elmosolyodtam. Ez már fél siker. Legalább ennyit elértem. Már épp fel akartam állni, hogy magára hagyjam az alvó fiút, mikor megszólalt.

- Mi Ah? Te vagy?- suttogta, résnyire nyitott szemmel.

- Igen, én vagyok- válaszoltam. Erre kis mosolyra húzta a száját.

- Már azt hittem komolyan vetted, amit a legutóbb mondtam. Bocsáss meg, én csak… minden összejött, és…

- Tudom. Talán én is hibáztam- fogtam meg a kezét.

- Mi Ah…

- Igen?- kérdeztem vissza.

- Hazamész?

- Igen, elbúcsúzni jöttem. Nem akartam haragban elválni…- valamiért ismét könnyek szöktek a szemembe.

- Sajnálom… mindent sajnálok. Annyira… borzalmasan érzem magam. Amit tettem… és amiket mondtam…

- Hé, hagyd már abba!- szorítottam meg a kezét- Örülök, ha nem haragszol. Hiányozni fogsz- buktak ki a könnyek.

- Te is nekem. És sosem lehetek elég hálás, amit értem tettél. Mikor én gyáva mód meg akartam ölni magam… szánalmas vagyok- nevetett fel keserűen.

- In Ho… Tudod… nagyon értékes ember vagy. Nagyon sok ember szemében. Emlékszel… a forgatásra? Milyen jelenet volt az? Meg kellett halnod. Egymás után vagy ezerszer felvettétek. Szóval a következő 100 évre elegendőszőr haltál meg. Így többet eszedbe ne jusson…- mosolyogtam át a könnyeimen- Különben mi lenne a szöuli olasz éttermekkel? Tönkre mennének…

Erre ő is elmosolyodott, majd intett, hogy menjek hozzá közelebb, és mikor leültem az ágy szélére, szorosan magához ölelt.

- Köszönöm, Mi Ah. Köszönöm, hogy akkor ott voltál. Köszönöm, hogy Henry mellett álltál, köszönöm, hogy Shin néha elszálló agyát rendbe hoztad. És köszönöm, hogy eljöttél velem aznap a forgatásra. Akkor is egyedül éreztem magam, de te eljöttél. Köszönöm, hogy aznap este meghallgattál. Köszönöm, hogy eljöttél a nagyapám temetésére. És köszönöm, hogy közelebb hoztad a családomat hozzám.

- Ugyan már…- motyogtam- Csak békülj ki So Ra-val. Tudom, hogy bejöttök egymásnak, akkor meg miért nem…

- Miért nem jövünk össze…?- mosolygott rám ismét szomorkásan- Hogy az legyen, mint veletek?

Erre elakadt a lélegzetem. Erre nem gondoltam, de így kimondva…

- De hát…

- Hagyd abba, kicsi lány. Mániád, hogy a körülötted élő emberek boldogok legyenek. Holott még magadon sem tudsz segíteni. Mindenki értékeli a fáradozásodat, de könyörgök, foglalkozz egy kicsit magaddal is. Te is ugyanolyan fontos vagy, mint mások. És fogadd el, hogy… nem lehet a világon mindenki, mindig, mindenben boldog… különben nem lenne a boldogság olyan értékes dolog. Remélem, te is megtalálod valahol a boldogságodat. De ne felejts el minket. Shin most mérges rád. És őt ismerve, 5 év múlva is az lesz- sóhajtott fel- De ne emészd magadat. Csak… kövesd a szívedet.

- Köszönöm, In Ho. Remélem, még látjuk egymást.

- Én is nagyon remélem- nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd utamra engedett.

*

A gangnami lakáson voltam. Már javában járt a délután, és még össze kellett pakolnom a bőröndömbe.

Beletelt egy kis időbe, de szerencsére nem voltam annyira rendetlen, hogy mindent széthagytam volna. Így 2 óra alatt minden cuccom rendre a helyén volt a csomagjaimban. Könnyes szemmel néztem körbe a helyen. Amennyire utáltam az elején, most annyira utáltam a gondolatot, hogy itt hagyjam. Nem akartam kiszakadni az itteni légkörből. Mennyi jó dolog történt itt. Mennyi barátot találtam… És most mindet itt hagyom.

Csöngettek. Ki lehet az ilyenkor? A fiúk biztosan nem. Hisz Shin és Henry utál, Jae Hwa és In Ho meg úgysem keresne fel. Már mindenkitől elbúcsúztam.

Éppen ezért lepődtem meg, mikor az ajtó előtt egy olyan személyt pillantottam meg, akire nem gondoltam.

- Lucy… Te meg…- motyogtam, de a lány, nem is törődve velem, besietett mellettem és leült a nappali egyik kanapéjára, a csomagjaim mellett. Jól végignézett a helyen, majd lassan rám vezette a tekintetét. Valahogy, ahogy néztem nem éreztem semmit. Csak kíváncsi voltam.

- Most nagyon utálsz engem?- kérdezte végül egyszerűen.

- Nem, Lucy, nem utállak jobban, mint eddig- válaszoltam.

- Tényleg?- úgy tűnt, csodálkozik- Azt hittem mindent a fejemhez fogsz vágni…

- Nem fogok. Volt, amiben igazad volt. Én ezt így nem élem itt túl. Ha nem te, megtette volna más, rájött volna más… Kezdetben nagyon utáltalak, mikor megismertelek. De végül… beláttam, hogy te csak azt teszed, amit itt mindenki. Így küzdöd magad fel oda, ahol vagy. Állszent voltál, és kétszínű… ez nem tetszett, de nem érdekeltél… szerettél valakit… csak épp nem tudtad neki ezt rendesen kimutatni. Magadhoz láncoltad, nem csoda, hogy mindig szabadulni akart. Ezért… kicsit szánalomra méltónak gondoltalak.... Aztán... Képes voltál rávenni, hogy egy tortakéssel lenyessem a hajam… senki nem dühített fel még annyira… gratulálok. Van, amiért én is hálás vagyok neked, Lucy. Nélküled sosem tudnám meg, milyen a híresség felé vezető út- leültem vele szemben. A szemében zavart láttam, mintha nem értené a helyzetet.

- Én sem gyűlöllek téged jobban az átlagnál- mondta végül- Utáltam, hogy neked sikerült magadra vonnod a figyelmét annak, akit szerettem. Utáltam, hogy te annyira más voltál. Tönkre akartalak tenni. El akartalak tenni innen. De végül… szánalmasnak éreztem magamat én is. Tudtam, hogy nem lehetsz sokáig boldog. Tudtam, hogy befellegzett neked. Boldognak kellett volna lennem ezért… De valamiért mégsem éreztem diadalt- a hangját egyre feljebb emelte idegességében- Már kedvem nem volt veled foglalkozni. Mégis megtettem, hogy egy műsorban erről beszéltem. Nem azért mondtam, hogy utáljanak. Hanem hogy még azelőtt rájöjj az igazságra, mielőtt túl késő lesz. Így… Nem jönnek rá, hogy ki vagy, ha még most elmész. Menj el Amerikába. Légy híres! Ismerjék meg a nevedet! Így nem vagy elég jó vetélytárs!- a végét szinte már kiabálta. Ennek láttán apró mosolyra húzódott a szám.

- Ezt fogom tenni. Csak mert most te nyertél… ne hidd azt, hogy egy nap nem térek vissza, és nem teszem meg én is veled azt, amit te tettél. Sosem foglak megszeretni, Sung Yeon- mondtam az eredeti nevét, amit múltkor láttam valahol.

- Már alig várom… ne hidd, hogy egy pillanatig is megijedek tőled!- rázta meg a fejét.

- Ezt kötve hiszem…Már csak egy dolgot kérek tőled. Szívességként. Amiért valahogy mégis csak sikerült gallyra vágnod a boldogságomat.

- Mi lenne az?- vonta fel a szemöldökét.

- Ne mond el senkinek, hogy Amerikába megyek. Csak tégy úgy, mintha semmiről nem tudnál…

- Miért tenném…?

- Mert nem vagy olyan borzalmas picsa, mint amilyennek mutatod magadat.

- Megteszem, mert legalább nem unatkoztam, míg itt voltál… Hálából!- mondta az utolsó szót, gunyorosan.

- Remélem, a jövőben is élvezzük még egymás társaságát! És ne felejtsd el Lucy! Ez még csak a félidő. Majd a második felét is lejátszuk, erre mérget vehetsz!- mondtam gúnyos mosollyal- De legközelebb majd valami más téttel játszunk… és hagyjuk ki a fiúkat.

- Helyes… most pedig megyek… nem akarom, hogy miattam késs le a járatodról, és miattam kelljen maradnod… az borzalmas lenne- mondta tettetett jó szándékkal.

- Te már csak tudod… - mondtam már inkább szórakozva a helyzeten, mint bosszankodva.

- Oh, igen. És majd légy oly kedves jegyet küldeni az első koncertedre. Nem fogok elmenni, de azért tisztelj meg, amiért fontos résztvevője voltam az életed ilyentén alakulásának- nézett vissza az ajtóból.

- Most szívódj fel, vagy bokán rúglak…- morogtam, mire megejtett még egy bájos mosolyt, és elsietett. Kis ribanc. Egyszer még nagyon megjárja. Egyszer még édes lesz a bosszú. Ha másért nem is, legalább ezért muszáj híresnek lennem!

*

Kész voltam mindennel, de még volt egy fél órám, míg anyáék eljöttek, hogy segítsenek lepakolni a cuccaimat. Azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Olyan jó lett volna, ha most ott van velem Henry. Egyszer már megutált, és hogy most újra kezdődött ez az egész… olyan borzalmasan éreztem magam. Forgattam a kezemben az igazgatótól kapott borítékot. Ez az első pénz az életemben, amit magamtól kerestem. Mégsem éreztem megérdemeltnek. Úgy éreztem, mintha… mintha valaki mástól vettem volna el. Hazugságnak éreztem ezt az egészet, ahogy hazugságnak éreztek oly sokan engem… Fájt.

Szinte akaratlanul is magam elé húztam egy üres papírlapot, kézitáskám mélyéről előhúztam egy egyik tollamat, és szinte belefeledkeztem a levélírásba. Igen. Neki tudnia kell mindent. Ő nem fogja elmondani. De meg kell értenie. Ez így lesz rendben.

Fél óra alatt el is készültem a levéllel. Majdnem egy oldalas tömény vallomás. Remélem elolvassa- sóhajtottam, majd betettem egy borítékba, és mellé csatoltam a kapott pénzösszeget is.

Így… már minden kész.

Anyáék hívtak pár dolgozót, hogy segítsenek levinni nekem a bőröndjeimet.

- Nézz még egyszer körül…- mondta anya, melegen mosolyogva- Aztán gyere le. A mélygarázsban várunk.

- Rendben- bólogattam, majd hallottam, amin kiviszik a csomagjaimat. Ott maradtam az életlen kis lakásban. Még egyszer kinéztem az ablakon. Még egyszer elmerengtem a Han folyón. Még egyszer visszaidéztem a boldog perceket. Majd végleg becsuktam magam mögött a gangnami lakás ajtaját, és elindultam a lift felé.

Várakozni kellett rá pár percet, de végül kinyílt az ajtaja… és szemben találtam magam Park Shin-nel.

Mindkettőnk szeme elkerekedett, mikor megláttuk a másikat. Én zavaromban lesütöttem a szememet, ő pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Szóval tényleg mész…- lépett mellém, de még mindig elállva az utam- Kang Mi Ah… aki felforgatta a FOUR életét, most valóban távozik…- kicsit felnevetett, amitől lehunytam a szemem, hogy ne lássa, hogy ismét könnyek gyűltek bele.

- Elengedsz?- kérdeztem halkan, imádkozva, hogy ettől eláll az utamból.

- Hát persze. Sőt! Még sorfalat is állok neked…

- Shin…

- Nem, nincs több Shin- lépett felém, de én nem mozdultam, ezért állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek- Nincs többé jogod ezt mondani. Szóval menj. És ne is nézz vissza. Ne is bánj semmit. Csak menj!- nevetett ismét gúnyosan.

- Nem hallod, amit mondok?- kérdezte, mikor még mindig ott álltam, és csak bámultam rá- Te tényleg hihetetlen vagy- fújtatta, mire ajkamba haraptam, és ellépve mellette beszálltam a liftbe. Láttam, ahogy utánam néz. Szemünk egészen addig összekapcsolódott, míg be nem zárult a lift ajtó. Aztán vége. Viszlát, Park Shin…

*

- A 23:30-kor Párizsba induló gép utasait megkérjük, hogy hamarosan kezdjék meg a beszállást- harsogott a váróterem, ahol a szüleimmel ültem. Erre rájuk néztem, és felsóhajtottam.

- Mennem kell. Majd hívlak titeket, ha megérkeztem.

- Rendben- mondta apa, és vállamra tette a kezét- Aztán ügyesen mindig.

- Majd igyekszem…

- Mia! Nagyon örülök, hogy a lányunk vagy!- ölelt meg anya is.

- Én is… szeretlek titeket- suttogtam alig hallhatóan.

- Mi is szeretünk téged!- lett könnyes anya szeme- Majd utalunk neked mindig pénzt, és ha esetleg kevés lenne…

- Nem!- vágtam közbe hirtelen- Ne küldjetek.

Erre felvont szemöldökkel néztek rám.

- Egész életemben utáltalak titeket. Mégis vígan eléltem a pénzből, amit küldtetek. Éltem gond nélkül abból. Sosem volt hiányom semmiből, mindent megkaphattam… éppen ezért semmit nem becsültem meg igazán. Nem nagyon küzdöttem semmiért. Most van elég pénzem… de… a továbbiakban szeretném… magam megkeresni, amim van. Szeretnék végre büszke lenni magamra. Hogy ez azért van nekem most, mert megdolgoztam érte. És nem azért meg bele születtem. Szeretném megtapasztalni, milyen érzés megbecsülni a dolgokat, milyen érzés örülni a munka gyümölcsének…- mondtam zavartan, és a fülem mögé tűrtem egy tincset.

- Hát…- mosolygott anya- Azt hittem a lányunk felelősségteljesen gondolkozik. Legyen, ahogy szeretnéd. És tudd, hogy a szüleid mindig büszkék lesznek rád. Remélem, hamarosan találkozunk!- öleltek meg utoljára.

- Ó, anya!- nyúltam a táskámba- Megtennéd, hogy felkeresed Henry-t és odaadod neki ezt?- nyújtottam át a borítékot.

- Persze… Ha akarod, hazafelé menet bedobom nekik.

- Köszönöm- suttogtam- Minden jót!- intettem egyet, magamra erőszakolt mosollyal, majd megindultam a gép felé vezető folyosón…

Ha most egy filmben lennék… egy könyvben lennék… egy boldog életben lennék… felesleges gondolatok. Mert én én vagyok, ebben az életben, ebben a helyzetben. Az élet talán végtelen magányosságot jelent. Néha itt-ott vannak velünk emberek, szeretünk, gyűlölünk, barátkozunk, tréfálkozunk. Vannak, akik ott hagynak, vannak, akik megmaradnak. De mi odabent mégiscsak mindig egyedül leszünk.

*

- Kérem, kössék be biztonsági öveiket- mondta az egyik légi utas kísérő. Én már rég bekötöttem. Mellettem egy koreai lány utazott, az ablak mellett ültem. Az újság felé nyúltam ismét, és megint meredten pislogtam a címlapon virító FOUR-ra. Ez már az új szám, de még mindig ők vannak elől. Olyan érzés, mintha az egész nyár… meg sem történt volna. Pár hete itt ültem, egy ugyanilyen képet nézve, utálva hogy ide kellett jönnöm. Most itt ülök, utálva, hogy el kell innen mennem. Ki érti ezt?

Már megint szorító érzést éreztem a mellkasomnál.

- Ismered őket?- kérdezte a szomszédom, mikor látta, hogy meredten nézem a képet. Lelkes szemmel meredt a bandára.

- Igen- feleltem- Szeretem őket.

- Ki a kedvenced?- kérdezte érdeklődve, látszólag örülve, hogy értem a nyelvet.

- Mindegyiküket másért szeretem- mondtam lehunyt szemmel, és hátradőltem. Éreztem, hogy a gép elindul, majd hamarosan felemelkedett. A szívem egyik része pedig lent marad. Most már biztonságban voltam. Már jöhetett volna az összeomlás. De már nem tudtam sírni. Már nem volt könnyem.

Még mindig lehunyt szemekkel ültem… egyedül akkor néztem le, mikor már Gangnam, Szöul, és egész Korea már csak fénylő pontok összevisszasága volt.

*

„Henry!

Talán ha megtudod, hogy a levél tőlem jött, nem is akarod majd elolvasni. De kérlek, olvasd tovább. Meg akarom magyarázni a dolgokat. Részletesen. Mert te megérdemled.

Azt mondtad, csalódtál bennem. Hogy azt hitted, erős vagyok. Nekem elhiheted, nagy erő kell nekem ahhoz, hogy innen elmenjek.

Csak egy valamit kérek. Ez a levél sose kerüljön más kezekbe, mint a tied. Sajnálom, hogy titkolózásra kérlek, de bízom benned.

Ne hidd, hogy bármi megváltozott bennem, amit Shin iránt érzek. De ezt kellett tennem, ha nem akartam, hogy neki baja essen. Így hamar el tud felejteni. Neki fontos a hírneve. Nem akarom tönkretenni. Így majd megnyugodnak a kedélyek. Lucy megígérte, hogy rendbe hozza a dolgokat, ha elmegyek. És lehet utálom, de hazudni még nem láttam…

Talán van még egy oka, amiért nem bírok tovább itt maradni. Nem mondtam nektek, de nagyon sokan a fejemhez vágták, hogy nem vagyok idevaló, jobb lenne, ha hazamennék. Ez nekem nagyon fájt. De nem akartam nektek mondani, mert sajnáltatok volna, tenni ez ellen viszont nem tudtatok volna. Így… talán nem bírnám a lelkemre rakódó súlyokat. Talán magam miatt is megyek el. Ha így itt maradnék, az arcomra fagyott hamis mosollyal, egészen biztosan hamar beleőrülnék, hiába szeretlek titeket nagyon.

Én most hazamegyek, de másfél hét múlva Amerikába utazom. Simon Park még régebben felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Vissza akartam utasítani, de most mégis elfogadtam. Így már többet engem sem érhet az a kritika, hogy egy senki vagyok. De ezt nem mondhattam el a többieknek. Akkor megértőek lennének. És nem akarom, hogy többet velem foglalkozzatok. Neked is azért mondom el, mert nagyon fontos vagy nekem. Az egyetlen, aki nem akarom, hogy utáljon, az te vagy.

Mikor aláírtam a szerződést, egy csapat gimis csaj támadt le, és elég rendesen megvertek, azóta is halálomon vagyok, ha nem veszek be nagyon erős fájdalomcsillapítót. Minden szemetet a fejemhez vágtak. Csak mert láttak kijönni a DS-ből. Sose tudd meg milyen érzés, ha azért utálnak, mert neked van valamid, ami nekik nincs. Nem azért mondom el, hogy sajnálatot érezz irántam. Hanem azért, hogy tudd, mindenkinek jobb lesz így.

Fájni fog egy ideig… de jobb most cselekedni előre, mint később, mikor már lehet, hogy teljesen elvesznénk.

Sajnálom, hogy nem mondtam eddig. Hogy nem tudtam a szemedbe mondani. Sajnálom.

Remélem, ha már nem vagy mérges, akkor meglátogatsz az USA-ban. Tudom hogy téged csak rossz dolgok kötnek oda. De merj lépni. Tedd félre a régi fájdalmat, és gyártsunk ott közös élményeket. Ne a régi életed miatt gyere oda, hanem… miattam. Remélem, érek annyit.

Ha még mindig mérges vagy rám, ezek után, akkor… hadd mondjam el, hogy örökké hálás leszek neked. Te voltál az első ember, aki itt rám mosolygott. Az első, aki kedves volt. Sosem felejtelek el.

A te örökké hű lelki társad: Mi Ah~

U.i: A pénzt a borítékban vidd el az árvaházba, ha legközelebb arra jársz. Valamiért hiába dolgoztam meg érte, égeti a kezemet. Mintha nem engem illetne. Így mindenkinek jobb lesz.