31. fejezet

31. fejezet

A döntés

Ott ültünk egymással szemben a nappaliban Shin-nel, de már vagy egy órája egyikünk sem szólalt meg. Henry tapintatosan magunkra hagyott, hogy beszéljük meg. Vagy csak nem akart további felelősséget vállalni a dolgokért. Shin arca teljesen bezárkózott, de láttam rajta, hogy a gondolatai sebesen száguldoznak. Én nem mertem már semmit kimutatni. CSAK TŰNJ TOVÁBBRA IS ERŐSNEK! Ezt sulykoltam magamba. Elvégre míg erősnek látszok, addig minden rendben van, nem igaz? Nem igaz?

- Shin…- kezdtem volna el, mire felemelte a kezét, jelezve, hogy most ne. Hát jó, ha nem, hát nem.

Azt hiszi, nekem könnyű? Jó, a nevem és az arcom nem került nyilvánosság elé, de nem hinném, hogy több nyugati lány rohangált a DS-be mostanában. Egyszóval az én helyzetemet is ellehetetlenítette ez az egész.

Az igazság az, hogy…. nem Lucy-re voltam mérges. Nem utáltam, nem akartam megfojtani. Még csak kicsit sem akartam megtépni. Na jó, egy kicsit talán. De nem jobban, mint eddig.

Igazából… a helyzetre magára voltam dühös. És igazából rohadtul dühös voltam. Ez előbb utóbb úgyis kiderült volna, és akkor lehet, hogy nem úszom meg ennyivel. Akkor lehet, hogy nyakamba szakadt volna az egész. De dühömet semmiképp nem akartam kiereszteni egyenlőre.

Shin telefonja megcsörrent, mire fáradtan előkotorta zsebéből, és arca egy pillanatra eltorzult, mikor meglátta a kijelzőt. Én is visszafojtottam a levegőt.

- Igen, Igazgató?- vette fel- Igen, láttam…- kis szünet- Ezt jobb lenne személyesen megbeszélni… Őt miért?... Nem, ez nem teljesen így van… Rendben, értettem… Azonnal indulunk…- majd letette, és végre valahára rám emelte a tekintetét.

- Be kell mennem a céghez, mindjárt eljönnek kocsival.

- Értem- bólogattam érzelemmentesen.

- Azt mondták, te is gyere be!

- Én?- néztem fel hitetlenül.

- Nem tudom, mennyit tudhatnak. De tény, hogy te vagy az egyetlen a társaságomban, akire illik a leírás, és Han Tan igazgató is ismeri…

- Igaz. Hát menjünk be, és intézzük el a dolgot- bólintottam végül.

- Na gyere- nyújtotta felém a karját, hogy segítsen felállni, de végül nem fogadtam el kinyújtott jobbját, magam álltam fel. Erre felvonta szemöldökét, de nem tette szóvá. Magam sem értettem amúgy, miért tettem. Kevésbé szerettem volna? Dehogy. Még mindig ugyanannyira odavoltam érte… de a tény, hogy most miattam került ő is szar helyzetbe… na ez volt az, ami nem hagyott nyugodni. Nem akartam, hogy miattam még ő is megjárja.

- Mi Ah..- állt mögém, mikor már a cipőbe bújtattam a lábamat.

- Igen?- kérdeztem vissza távolságtartóan.

- Ez nem a világ vége, túléljük valahogy!- mosolygott rám bátorítóan.

- Bolond- suttogtam- A jó híred a tét…

- Sosem voltam angyal hírében…

- De az ördögében sem… mondjuk abban most én vagyok…- sóhajtottam, mire elém sétált, és mélyen a szemembe nézett.

- Ez az egész semmin nem változtat. Akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket. És már elég sok mindent megszenvedtünk közösen, igaz, kislány?

- Van, ami sok áldozattal jár…

- Van, ami megéri, van ami nem…- vont egyszerűen vállat, majd válaszomra sem várva jó erősen magához szorított, és ajkamra tapadt. De ez most más volt, mint eddig. Kicsit kétségbeesett, sürgető, mintha tőlem várna választ a kérdéseire. Mintha félig így akarná levezetni a felgyülemlett feszültségét, ezért hátára simítottam a kezemet, és gyengéden elkezdtem cirógatni, mire elvált tőlem, és a nyakam hajlatába temette az arcát.

- Erősek vagyunk, mindketten. Nem hagyjuk magunkat!- morogta a nyakamba, mitől kicsit kirázott a hideg. Ha tudná, hogy a puszta jelenléte milyen hatást képes belőlem kiváltani…

- Igen, erősek vagyunk- mondtam, kicsit rekedtes hangon- Menjünk, és beszéljünk az Igazgatóval, rendben?- kérdeztem igyekezve mosolyogni, de inkább egy vicsor lett belőle.

- Ne igyekezz ennyire!- csóválta a fejét szomorúan a fiú, megsimogatta az arcomat, majd elindult kifelé az ajtón, maga után húzva. A liftben engedtem el a kezét, mire kérdőn nézett rám.

- Ne adjunk okot a pletykáknak. Már semmiben nem bízok- vontam meg egyszerűen a vállam, mire bólintott egyet- Ezért a kocsiban is csak legyünk olyanok, mint régen…

Erre sem válaszolt, csak mentünk tovább a mélygarázs felé, ahol már parkolt egy kocsi, ami felé Shin terelt. Beszálltunk hátra, és Shin előreszólt, hogy mehetünk. A sofőr furcsán méregetett minket, nyilván ő is hallotta a híreket, és azon tűnődött, hogy igaz e, vagy sem. Próbálta nem túl feltűnően, de hát így is láttam, hogy a visszapillantóból méreget minket. Kihúzódtam szélre, és kibámultam az ablakon. Majd elővettem a mobilomat, és azon kezdtem el pötyögni. Shin is hátradőlt, és lehunyta a szemeit. Gondoltam, megnézem a híreket, amik fent vannak az ügyről, csak nem lehet olyan vészes a helyzet…

Tévedtem. A net már tele volt Shin-nel és a titokzatos európai barátnőjéről. Remek. Megnyitottam az elsőt. A cikk maga nem volt hosszú, semmi új nem volt benne, csak annyi, amit Lucy bejelentett. Hogy van valami európai lány Shin közelében. Viszont a hozzászólások… még én is kiábrándultam magamból.

„Ne sírj Lucy unnie!”

„Ki ez az európai ribanc?”

„Shin, hogy tehette ezt?”

„Nem hiszem el, hogy valaki hogy lehet ennyire tapintatlan, hogy egy működő kapcsolatba beleszóljon… Az ilyen emberek biztos pokolra kerülnek!”

„Lucy érzéseit így kihasználni… szégyellhetik magukat!”

„LuShin forever!!!!”

„Hát, a fanok nem fogják hagyni, hogy egy betolakodó elvegye a kedvencünket. Megértetjük vele, hogy ne nyúljon ahhoz, ami nem övé!”

„Már azt sem szerettem, ha Lucy-vel van! Ki ez a harmadik? Oppa csak a miénk! Ne merészeljenek hozzányúlni! Ha megtalálom, megnyúzom…”

„Én Lucy helyében….”- nem tudtam tovább olvasni, mert valaki kirántotta a telefonomat a kezemből, és mikor felnéztem, Shin szigorú tekintetével találtam magam szemben. Elég volt egy pillantást vetni a telefonomra, hogy gúnyosan felnevessen.

- Hagyd ezt abba. Idegesít a pötyögésed!

- Bocs, hogy kíváncsi vagyok…- vontam meg a vállam, és igyekeztem visszaszerezni a telefonomat.

- Kettőnk közül én vagyok bajban, így légy toleráns.

- Oh, előbb kellett volna gondolkozni, mielőtt megcsalod a barátnődet!- mondtam, hogy a sofőr ne kapjon gyanút, de Shin arca megfeszült, és hitetlenül nézett rám.

- Mi közöd nekem az életemhez?

- Hát… ezt kérdezem én is… legszívesebben otthon lennék, nem itt. Én vagyok az egyetlen európai lány Szöulban? Akkor sem járnék veled, ha te lennél az utolsó fiú a világon, akkora seggfej vagy.

- Mintha egyszer is nőként néztem volna rád!- morgott, majd előreszólt- Nem mehetnénk gyorsabban, ahjussi, hamar le akarom ezt rendezni.

- Igenis!- jött a válasz- Hátulról megyünk a DS-hez.

- Miért?- kérdeztem.

- Mert előtte egy csomó rajongó állt, és újságírók…

- Hogy mi?- hűltem el még jobban.

- Ez így megy errefelé!- mondta Shin unott hangon.

- Hát… nálunk szerintem akkor sem lenne ekkora felhajtás, ha a miniszterelnök egy szál alsóban táncolna a parlament tetején…- morogtam- Na jó, akkor talán.

Igazából csak azért szövegeltem, mert így akartam leplezni, hogy a gyomrom egyre kisebb. Nem… ne ijedj meg, Mi Ah. Nem tehetnek veled semmi rosszat, nem tudják, hogy te vagy az. Nem lehetnek annyira elvetemültek, hogy valahogy rájöjjenek… Lucy nem mondta el… miért nem mondta el? Nyilván akkor valamelyest ő is áruló lett volna. Egy árulkodós. Így viszont mossa kezeit… Lucy, mekkora egy sunyi dög vagy! De nem hibáztathatom, elvégre figyelmeztetett… Mi fog ebből kisülni…? Egyre jobban kezdtem kétségbeesni, de arcomra továbbra is felhúztam az I’m unbreakable külsőt. Nem. Engem nem törnek meg. Nem mutatom ki az érzéseimet.

Elhaladtunk a DS előtt, és én is megláttam, miről beszél a sofőrünk. Egy csomó tinilány állt, újságírókkal együtt a Ds. Entertainment előtt. A rajongók mindenféle táblákat gyártottak, és azt mutogatták fel. Nem láthattam mi volt rá írva, de talán jobb is…

Vettem egy nagy levegőt, és megnyugtattam a vonásaimat. Ez még nem a világ vége!

Befordultunk egy kis utcában, így kerültünk az épület mögé, még jó, hogy volt egy kis hátsó udvara, parkolóval, ami el volt kerítve, így nem láthattak minket. Shin azonnal kipattant a kocsiból, és besietett a hátsó bejáraton. Én is utána indultam már, mikor a sofőr hangja megállított.

- Kisasszony…

- Igen?- kérdeztem vissza.

- Nem tudom, hogy tényleg van e köze a dolgokhoz, vagy sem, de ha javasolhatok valamit… ne keveredjen nagyon közéjük. Látom mi megy itt, és higgye el, nem biztonságos az ilyesmi…

- Köszönöm a figyelmeztetést. De nincs miért aggódnia!- mosolyogtam rá, majd Shin után siettem. Rendben. Tegyünk pontot a dolog végére. A fiú az előcsarnokban várt rám, mintha kicsit türelmetlen lett volna.

- Menjünk!- léptem mellé.

Némán indultunk el Han Tan Igazgató irodája felé.

- Ne érdekeljen, amit a rajongók írnak…- mondta, rám sem nézve.

- Majd eldöntöm, hogy mi érdekel, és mi nem!- mondtam, kicsit talán hűvösebben, mint kellett volna.

- Mitől vagy ilyen zabos?

- Mert nem vidámparkba indultunk!- válaszoltam egyszerűen, majd mikor megálltunk az iroda előtt, egymásra néztünk.

- Csak egy kérdés!- állította meg a kopogni készülő kezemet a fiú- Mi volt a döntésed, amit ma reggel el akartál mondani?

- Majd meglátod!- mondtam, és bekopogtam az irodába.

- Igen?- hallottuk bentről, majd Shin benyitott- Áh, ti vagytok azok! Üljetek le- intett az igazgató a papírjai mögül a kanapé felé, mire mi elhelyezkedtünk az ülő alkalmatosságon.

- Shin, elárulnád nekem, hogy mi ez az egész? Mit evett a FOUR, hogy mindenki megőrül? In Ho begyógyszerezi magát, te meg felrúgod az amúgy sem nyugodt kapcsolatodat…?- kérdezte szigorú tekintettel- Nem olyan rég még Lucy-vel úgy tűnt, hogy nagyon jól megvagytok. Az albumot is már nem sokára kiadtuk volna. És most Lucy mindent kitálal így… gyerekek… normálisak vagytok?- csapott az asztalra.

- Igazgató Úr, azt hiszem itt valami félreértés is lehet… én semmi ilyesmiről nem tudtam, hogy ilyesmit akar bejelenteni. Igaz, hogy megmondtam neki, hogy már nem szeretem úgy, mint régen… de mondtam neki, hogy az album után jelentsük majd be a szakítást- lenyűgözött Shin magabiztossága.

- Akkor, mi van azzal az európai lánnyal? Egyből Mi Ah-ra gondoltam, elvégre elég közel kerültetek egymáshoz, nem igaz? Van köztetek valami?

Shin-nel egy pillanatra találkozott a tekintetünk. És azonnal tudtam mi jár a fejében. Láttam a szemében. El akarta mondani az igazat. A szívem megállt egy pillanatra. Shin, bolond vagy, de hogy ennyire? Ezért, mielőtt szólásra nyitotta a száját, gúnyosan felnevettem.

- Ez hülyeség. Shin és én mindig piszkáltuk egymást… igaz, a végére nem utáltuk egymást, de semmi nincs közöttünk. Nagyon szeretem a FOUR-os fiúkat, de nagyon jól tudom, hogy mit kapnék a rajongóiktól, ha valamelyikhez is közelebb kerülnék, hisz egy kis senki vagyok mellettük. Amúgy meg nem is Shin jön be a legjobban közülük férfiként, hanem Jae Hwa. Persze köztünk sincs semmi. Az ázsiai típus annyira nem az én zsánerem. Így nincs mitől aggódnia Igazgató. Olyan, hogy Shin és én, vagy én és Shin… nem létezik. Lucy valóban félreérthetett valamit, hacsak nem Shin tényleg európai lányokat rejteget az ágya alatt, amit nem hinnék, mert az utóbbi időben sok időt töltöttem a srácokkal, és semmi ilyesmi nem tűnt fel. Így valószínűleg Lucy kombinált össze minket. Igaz, Shin?- néztem felvont szemöldökkel a sráccal, aki meglepve nézett rám, majd összeszűkült a szemöldöke.

- Igaz. Mi Ah nem olyan lány, aki megérné, hogy a hírnevemen csorba essen…- sóhajtotta fáradtan. Hiába vártam ilyen válaszra, mégis szíven ütött. Igen, nem érek annyit.

- Remek… Ha ez az igazság, akkor beszélek majd Lucy-vel is. Mindjárt megérkezik, Shin, te maradj bent, Mi Ah, te kimehetsz!- mondta határozottan- Vagyis várj!- egy borítékot nyújtott át, és mikor kezemben éreztem, tudtam, hogy pénz van benne- A dal, amit írtatok. A honorárium.

- De hát Lucy nem most mondta, hogy nem is akarja azt a dalt elénekelni?- kérdeztem vissza félénken.

- A munka akkor is munka. Köszönjük!- bólintottam, majd az ajtó felé fordultam, de még visszafordultam egy kérdés erejéig.

- Simon Park jelenleg az épületben van?

- Csak késődélután érkezik.

Bólintottam egyet, és még Shin épp elkapta a tekintetemet. „Csak ne csinálj semmi őrültséget!”- ezt tudtam kiolvasni belőle. Elmosolyodtam, olyan, „ugyan már, ne szórakozz velem” típusúan, majd kiléptem az ajtón.

Felsóhajtottam. És most hogyan tovább? Éreztem, ahogy egyre jobban elszorul a torkom. Most légy erős!- mondogattam magamban, mint valami varázsigét, de mikor végül nem lett jobb, besiettem a nem messze lévő táncteremben, ahol szerencsére senki nem volt. Hátamat a falnak vetettem, és párszor jó erősen belevetettem az öklömet a falba, míg nem éreztem tőből lefelé, majd a torkomból előtört a semmivel nem összehasonlítható szívtörő zokogás. A földre estem, és azt püföltem tovább.

- Miért, miért, miért, miért?- ütögettem a mellkasomat. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani a boldogságom, egy idő után problémákba ütközünk… de hogy ilyen hamar? Erre nem gondoltam volna… Most kell okosnak lennem. Igen, az eszemre kell végre hallgatnom, nem arra az áruló szívemre. Igen. Így kell lennie!

Észre sem vettem, hogy valaki mellém ült és egy kar simult a vállamra. Odakaptam a fejemet, majd kitöröltem a szememből a könnyeket.

- Min Mi…

- Sajnálom…- motyogta átölelve- Sírj nyugodtan, utána könnyebb lesz. Ne tartsd magadban. Tudom, mit érzel… Engem is utálnak most páran Alex miatt. Persze tudom, nem ugyanaz.

- Ez a világ nem egy senkinek való…- morogtam.

- Nem vagy senki…

- De az ő szemükben igen… Igaza volt Lucy-nek. Én ezt itt nem élem túl…

- Ez hülyeség. Miért lenne annak a libának igaza? Hisz senki nem tudja, hogy te vagy.

- Nem olyannak tűnnek, akik nem képesek kinyomozni… ijesztőek.

- Jaj, megnézted a kommenteket, igaz?

- Mi mást tehettem volna, fel kellett mérni a helyzetet!

- A helyzet szar. Ezt tudhattad volna. A kommentekkel meg nem szabad foglalkozni.

- Hogy ne érdekelne. Gyűlölöm, ha az emberek utálnak… Persze ha ők lennének a helyemben, kikérnék maguknak…- morogtam.

- Ez így szokott lenni… Figyelj, csak bírd ki egy kicsit. Elül a pletyka, aztán minden…

- Minden rendben lesz? Dehogy lesz. Így is a fele felelősséget Shin-re hárítják. Pont ezt használta ki Lucy. Ha csak rólam szólna, akkor… akkor talán nem lenne olyan vészes, de hogy belekeverte őt is… így az ő hírnevével is játszok.

- Akkor mit akarsz tenni?- csattant fel a lány- Mindketten szerelmesek vagytok egymásba, ennyit nem bírtok ki?

- Nem tudom, Min Mi, fogalmam sincs- suttogtam, majd éreztem, ahogy újra előtörnek a könnyek.

*

Min Mi-nek el kellett mennie, és hiába akart mellettem maradni, hogy lelket öntsön belém, végül én küldtem dolgára. Ezt egyedül kell megharcolnom. Lehunytam a szemem. Hozzál egy értelmes döntést, Mi Ah! Vagy itt maradsz, és végigszenveded az elkövetkezőket, hagyva, hogy akit szeretsz, veled szenvedjen, vagy pedig itt hagysz mindent, igazolva, hogy neked semmit nem jelent a fiú. Tudtam, hogy ő azt akarja, hogy maradjak. Bármennyire is kemény csávónak mutatta magát, tudtam, hogy szeret. Ő képes lenne zokszó nélkül bírni velem, nem panaszkodna. De hát nem tehetem tönkre a karrierjét. Viszont ha elmennék, becsapva érezné magát. Az sem lenne jövedelmező rá nézve. Mindenféleképpen bántom őt. Lehunytam a szememet. Igen. Vártam egy jelet. Egy jelet, ami megmondja nekem mit csináljak, mert én képtelen voltam dönteni. Igen… De most ezt a jelet kétféleképpen is érthetem. Vagy elhúzok a fenébe most, vagy pedig erősen állom a sarat, és kitartok a fiú mellett. Telefonomhoz nyúltam, hogy még jobban elszörnyülködjek a helyzettől. Azonban megakadt a szemem a twitter frissítésén Shin-nek.

„Bizonyára sokan hallottatok a hírről, miszerint Lucy és én nem vagyunk együtt… nem működött már úgy, mint régen. A hír, miszerint valaki más a barátnőm, ez így nem igaz. Félreértés történhetett. Sajnálom, hogy páran úgy éreztétek, hogy csalódtatok bennem. Remélem, hamar sikerül tisztázni a helyzetet. Remélem, hogy bíztok bennem. Szeretlek titeket~”

Elmosolyodtam szomorúan. Igen, Shin mindenkié. Nem lehet csak az enyém sosem… ez egy olyan világ, mikor még azt sem nézik jó szemmel, ha két híresség van együtt. Nem hogy azt, ha egy híresség egy átlagemberrel. És ez nem is egy tündérmese, ahol én leszek az első, aki ezen változtat. Mégis, mit hittem? De mégis… mégis, úgy szeretnék mellette maradni, minden reggel a mosolyára ébredni... a tegnap este olyan szép volt. Miért kellett így alakulnia?

Csörgött a telefonom… Shin volt az. Elég volt ránézni, és a sírás kerülgetett. Alig hogy boldog lettem, véget kéne neki vetni?

- Szia!- vettem fel, és igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom.

- Szia! Merre vagy?

- Megvárom Min Mi-t, beszélni akarok vele- kamuztam.

- Rendben. Nekem most el kell mennem valahová, kicsit felborult emiatt a programom, most mindenkinek magyarázkodhatok. Este találkozzunk, rendben?

- Persze.

- Ne aggódj, minden rendben lesz.

- Igen. Most már biztosan rendben lesz.

- Furcsa a hangod…- a hangja gyanakvó volt.

- Mert nem akarok itt hangoskodni. Ne kombinálj, sztárocska.

- Nagyszájú kislány…- kicsit felnevetett- Ne felejtsd el… Szeretl…

- Mennem kell, szia!- nyomtam le hirtelen a telefont, mikor meghallottam, mit akar mondani. Ne mondjon nekem ilyesmit, mert akkor képtelen leszek dönteni. Biztosan furcsának talált. De nem tehetek róla. Az ő érdekében van most ez.

Sms-em jött. Megnyitottam, és megremegett a kezem. Lehunytam a szemem. Egy apró, szomorú mosoly bújkált a szám sarkában. Elsuttogtam egy köszönöm-öt.  És végül… döntöttem.

Az órára néztem. 6 óra elmúlt. Már egy ideje fel sem álltam, még mindig ott ültem a táncteremben, de nem akartam feleslegesen járkálni az épületben, hiába voltam éhes is. Magamon éreztem volna a furcsa tekinteteket. Elvégre amúgy is látványosság voltam európai létemre. Főleg most.

Felálltam, és az iroda felé sétáltam, ahol Simon Park lehetett. Szerencsére nem találkoztam senkivel. Megálltam a sötétbarna bejárat előtt, és vettem még egy nagy levegőt. Helyesen cselekszel, Kang Mi Ah, a szerelemért szenvedni kell! Majd bekopogtam.

- Szabad!- jött a válasz, mire benyitottam.

*

Kilépve az ajtón, hátamat a falnak döntöttem, szememet lehunyva. Tudtam, hogy jó döntést hoztam. Emiatt sokat fogunk szenvedni… de van, ami megéri…

Kinéztem a folyosó ablakán. Már besötétedett, sokáig beszéltünk Simon Park-kal.

De valami megnyugtatott. Nem láttam rajongókat már az épület előtt, sem újságírókat. Biztosan elküldték őket. Megkönnyebbülten indultam el a bejárat felé, majd odakint megcsapott a hűs esti levegő. Már csak Shin-nel kell beszélnem…

Az járt a fejemben, hogy pontosan hogyan is mondjam el neki a hírt. Mikor lépteket hallottam magam mögül, és sutyorgást. Összehúztam a szemöldökömet, és megszaporáztam a lépéseimet. Akárki is az, remélem nem engem követett…! De a léptek egyre közelebb értek hozzám, és mikor egy kis sikátor mellett haladtam el, valaki megragadta a karomat, majd mielőtt még egy rémült kiáltás hagyhatta volna el a számat, berántott a sötét utcácskába, majd csak arra emlékszem, ha valami erősen gyomorszájon talált. Összegörnyedve estem a falnak, és felnéztem a támadómra. Voltak vagy öten. Sötétben nem láthattam, de egészen biztosan lányok voltak. Ha ezt egy filmben láttam volna, kinevetem a helyzetet, de most komolyan megijedtem. Mi a francot akarnak tőlem? Az egyik az állam alá nyúlt, hogy ránézzek.

- Ő az!- morogta a többieknek- Te vagy az a ribanc, aki elcsábította Shin oppát?- sziszegte a képembe az egyik nagyobb darab lány.

- Nem!- mondtam, mikor rájöttem, hogy mire megy ki a játék. Csak mert látnak egy nem koreai lányt kijönni a DS-ből… Nem kéne kézigránátokkal fogadni!

- Nem tudom miről beszélsz!- mondtam, és próbálkoztam felállni, de erre akkora pofont kaptam, hogy azt hittem visszakerültem a földre. Mi a szentséges nagyapájuk! Ezek emberek vagy állatok?

- Hjá!- kiáltottam rá mérgemben, és kiköptem a számban összegyűlt koszt… jesszusom, ez vér?

- Ki vagy te, hogy betolakodsz más emberek életébe? Egy kis senki vagy!- rúgott belém egy másikuk, mire ismét felnyögtem, esélyem sem volt visszatámadni, sem elfutni, bekerítettek. Még sosem éreztem magam ennyire védtelennek.

- Nincs benned semmi tisztesség! Takarodj haza! És ne merészelj még egyszer Shin közelébe menni…- rángatott fel az egyik eddig hátul álló, és még egyszer a falhoz vágott, hogy roppant egyet a gerincem, mire összeestem. Mozdulatlanul feküdtem, mire az egyik megbökött.

- Nem mozdul… baja van?

- Menjünk innen…!- majd mikor valaki a sikátor mellett haladt el, gyorsan elszaladtak a sikátor vége felé.

Ott maradtam, egyedül, tele fájdalommal, amit okoztak. És nem csak külső sérülésekről beszélek. Miért? Miért kellett ennek így történnie? A könnyeim akaratlanul kezdtek el folyni. Elegem volt… miért kell ennyit szenvednem? A mai nap felgyülemlett feszültsége tört ki belőlem, de a zokogástól csak összerugdosott porcikáim fájtak jobban. De nem hagyhattam el magamat. Ha most elengedtem volna a mindig erős nő álcámat, talán sosem lettem volna képes újra talpra állni. Csak akkor eshetek szét, ha már biztonságban vagyok. Csakis akkor… Elvégre ott már nem bánthat senki. De addig mindenki rám találhat. Maradj erős, Mi Ah- mantráztam magamban, de a könnyeimet nem állította meg. Még szerencse, hogy kihalt volt a sikátor.

Igyekeztem feltápászkodni, és közben azon agyaltam, hogy mit is tegyek. Haza nem tudtam magamtól menni…- a tőlem nem messze heverő kis táskámhoz nyúltam, ami az esésemnél kerülhetett le rólam. A pénztárcám is kiesett belőle. Épp vissza akartam tenni, mikor az egyik névjegykártyára esett a tekintetem. Song Min Hwan, sebészorvos. Még jobban felzokogtam. Milyen aljas játéka ez a sorsnak? Élvezi, hogy keveri a szálakat, közben jól mulat rajtam? Rajtam, aki boldog voltam, de az utóbbi időben teljesen összetörtem lelkileg?

 - Bármi bajod van, hívj nyugodtan, Szöulban dolgozom.

- Milyen orvos vagy? Nőgyógyász?- csúszott ki a számon, mire első döbbenetéből felocsúdva felnevetett.

- Nem, miért, arra lenne szükséged?

Erre elvörösödtem, és meglöktem a vállát, hogy maradjon már.

- Nem, sebész orvos vagyok. Remélem nem lesz szükséged soha többé a szolgálataimra.

- Én is remélem, bár amilyen szerencsétlen vagyok…

Úgy éreztem, szétrobban a fejem. Hát... tényleg voltam olyan szerencsétlen...

Éles fájdalom nyilallt a gyomromba, ahol beleütöttek, majd szinte automatikusan tárcsáztam a kártyán lévő számot.

*

- Biztos, hogy egyedül nem lesz baj?- fordult felém Min Hwan az autóban, mire rámosolyogtam. Hálás voltam neki. Miután felhívtam, egy szó nélkül értem jött, majd elvitt a rendelőjébe, hiába volt már jó késő. És semmit nem kérdezett, mikor látta, hogy nem akarok beszélni a dologról. Pedig elég különös lehetett, ahogy ott ültem egy sikátorban a földön, zokogva, megverve, reménytelenül. Sosem voltam még embernek ennyire hálás. Mintha az ég küldte volna őt akkor is, és most is.

Adott fájdalomcsillapító injekciót, azt mondta, hogy zúzódásaim vannak, szerencsém, hogy nem szenvedtem súlyosabb sérüléseket. A bordáimnak sem volt semmi baja, hál' istennek! Azt mondta, szerencsésnek tarthatom magamat, hogy ennyivel megúsztam. Magamban is szerencsének tartottam az esetet. Hisz amilyen őrült rajongók vannak, ki is nyírhattak volna, csak mert elvettem az "oppájukat". 

Az injekció után már nem fájtak annyira a tagjaim, a lábamon lévő nagy sebet meg a férfi kitisztította és bekötözte. Adott erős fájdalomcsillapító gyógyszert is, amit a következő napokban bevehettem. Visszahívott, hogy menjek vissza kontrollra, de ezt visszautasítottam. Érthető okokból. Többet nem is kérdezett, csak felajánlotta, hogy visszavisz a lakásomhoz.

Így kerültünk most oda, ahol voltunk.

- Biztos. Jól leszek. Mindent nagyon köszönök! A nevedet ezentúl imáimba foglalom- mosolyogtam rá, amennyire tudtam.

- Ugyan már... Még jó, hogy eltetted azt a névjegykártyát!

- Igen. Nélküled nem tudom mi történt volna…

- De ha legközelebb találkozni akarsz velem, nyugodtan hívhatsz simán, anélkül, hogy bajod esne.

- Tudom- boxoltam erőtlen karommal vállon, majd kiszálltam- Ha hazamész… puszilom a malacokat- erre felnevetett, majd intett egyet.

- Isten veled, Kang Mi Ah, vigyázz magadra.

- Te is, Song Min Hwan.

- Hívj, ha bármi baj lenne. És látogass meg, ha jobban vagy!- mosolyodott el, majd elhajtott.

Látogassam meg… sajnos nem fog menni! Lehunytam a szemem, majd megjelent előttem a ma délutáni beszélgetés.

- Szabad!- jött a válasz, mire benyitottam. Simon az asztalánál ült, és mikor meglátott, nem is csodálkozott- Te vagy az! Számítottam rád.

- Gondolatolvasó vagy?

- Nem. Csak azt mondtad, hogy a helyes döntést fogod meghozni. És most valószínűleg meghoztad a döntést, nem igaz?

- Igen, döntöttem.

- Foglalj helyet- intett egy kanapé felé, és ő is szemben ült velem- És hallgatlak.

- Tegnap óta készültem ide… hogy elmondjam a döntésemet… azt, hogy… nem megyek innen sehova. Tudtam, hogy életem talán legnagyobb őrültsége kihagyni ezt a lehetőséget. De van ami megérte… volna. Viszont, ami ma történt… kicsit felborított mindent. Minek hazudjak, a hír valamelyest igaz volt. Így tehát… nem csak saját magamat kevertem lehetetlen helyzetbe, hanem Shin-t is. Lucy figyelmeztetett, hogy ez lesz a vége. Így is „rendes” dolog tőle, hogy nem nevesített meg. Tehát most az egyetlen, amit tehetek, ha nem akarok még nagyobb felfordulást, hogy kilépek az életükből. Még egy senki vagyok hozzájuk képest, addig… mindig ezt kapnám. Szóval, ha még áll az ajánlatod… akkor ezennel elfogadom. Szeretnék veled dolgozni!

Pár másodpercig gondolkozva nézett rám.

- Jól meggondoltad? Nem fogod bánni, hogy itt hagyod?

- De. Bánni fogom. Talán minden nap. Viszont azt még jobban bánnám, ha miattam kerülne bajba. Meg kell ezt tennem érte. Így jobb is, ha ő nem tud semmit erről az egészről. Hadd utáljon, a többiekkel együtt. Így lesz a legjobb.

- Biztos vagy benne? Én örülök, hogy így döntöttél. De legyél boldog is.

- Megtalálom máshol, másban a boldogságom. Még csak 18 vagyok… ha a sorsom meg vele, velük kapcsol össze, akkor még úgyis találkozunk, nem igaz?

- Helyes gondolkozás, Mi Ah! Akkor aláírod a szerződést?

- Igen- bólintottam, majd elszántan néztem arra a papírra, ami az életemet meghatározza, és a kezem kicsit sem remegett meg, miközben alászignóztam.

Igen. Itt hagyom ezt az egészet. Most vágtam el a kötelékeket, amik a fiúkhoz kötöttek. Utálni fognak. Csalódnak bennem.

Ha elmondanám az okát, megértenék. És visszavárnának. De ne várjanak hiába, ha mégsem lesz belőlem semmi. Addig se hiányozzak nekik. 

Gyönyörű nyár volt. De egyszer minden nyár véget ér... Min Hwan kocsija után néztem, míg az el nem tűnt a forgalmas úton. Most már csak egy dolog volt hátra…

Mi Ah üzenete: Shin, ráérsz most? Gyere a tetőre!

Shin üzenete: Mindjárt ott vagyok.

Beszálltam a liftbe, és mielőtt még felmentem volna egészen, beugrottam a lakásomba, hogy felvegyek egy hosszú nadrágot, ami alól nem látszik a sebem, és az arcomon is próbáltam eltüntetni a sebeket valami alapozóval. Nem tudhatta meg, hogy mi történt velem, magát hibáztatná. 

Végül, meggyötört tekintetemen kívül semmi nem bizonyította, hogy a mai nap volt eddigi életem legszörnyűbb napja… és most teszem még borzalmasabbá…

Odafent hűvös volt, ráadásul még a szél is erősen fújt. Azonnal megláttam Shin-t, aki a korlátnak támaszkodott. Gyerünk, Mi Ah, menni fog.

Lépteim zajára hátrafordult, és kis szomorkás mosoly bújt a szája szélében.

- Sok minden történt már ezen a tetőn…- húzott magához, és finoman megcsókolt. Finoman arcomat cirógatta egyik kezével, másikkal tarkómat tartotta. Éreztem, hogy a könnyeim ki akarnak szökni a helyükről, azonban visszatartottam őket. Kiélveztem. Ez volt az utolsó csókunk.

- Shin- toltam el magamtól, mikor már kezdett egyre jobban szorítani- Beszélnünk kell!

- Igen, tényleg kell. Most már sokkal jobban vigyáznunk kell, hogy ki lát meg. Bocsi, de azt hiszem nem mehetünk csak úgy akármikor randiz…

- Shin, nekem kell mondanom valamit!- szóltam közbe.

- Furcsán komoly vagy…- sóhajtott- Mit szeretnél?

- Én ezt nem bírom tovább!- bukott ki belőlem hirtenen. Gyerünk Mi Ah, el kell vele hitetned, hogy komolyan beszélsz!.

- Hogy mi?- szaladt a szemöldöke a homlokáig.

- Mondom, nem bírom. Én nem vagyok olyan, aki elviseli, ha bántják. Még ha csak szavakkal is, névtelenül. Én nem vagyok olyan, aki képes ennyi hazugság között élni.

- Ezt hogy érted?- kérdezte kicsit idegesen, hajába túrva.

- Úgy Shin… hogy én boldognak éreztem magam veled. Meg akartalak szerezni… mert elérhetetlen voltál. Egy sztár voltál, aki senkié sem lehet, csak mindenkié… Sikerült. De ez az egész nem olyan, mint amilyennek én képzeltem. Ez… veszélyes. Nekem ez nem tetszik.

- Ezt most értsem úgy, hogy…- a szeme ijesztően elszűkült.

- Igen. Ezt értsd úgy, hogy kedvellek, de ne várd tőlem, hogy ebben az őrültségben melletted maradok. Nem akarok magamnak ekkora galibát. Nem akarok céltábla lenni. Az én szememben te nem érsz ennyit!- a szavak égették a torkomat, mire tett pár lépést, sarokba szorítva. Ismerős helyzet volt, de most valamiért nem féltem tőle. Csak épp a szívem tört darabokra.

- Nem érek ennyit? – kérdezte gúnyosan- Mire voltam jó neked akkor…? Igaz is… amit először kérdeztem tőled: „Mi kell? Egy ölelés? Vagy… egy puszi…? Egy csók? Vagy… egy együtt töltött éjszaka…?” Most már boldog lehetsz. Mindent megkaptad. Szórakozol velem? Azt hiszed, hogy nekem nem fáj ez az egész? Azt hiszed, hogy nem tudnám megoldani? Azt hiszed, hogy hagynálak szenvedni? Hagynám, hogy bármi bajod essen?- ragadta meg a vállam, és megrázta.

Sírva akartam a karjaiba rogyni, hogy nem! Nem igaz. Még mindig ugyanannyira szeretem. De eszembe jutott a délutáni sms, amit Lucy-től kaptam, és amitől végül is dönteni tudtam: „Ha most elmész, mindent elsimítok. Nem esik senkinek bántódása… Érts a jó szóból!”

Ezért tartanom kellett magamat.

- Nem direkt csináltam, sajnálom. Nem tehetek róla, hogy így érzek!- kiáltottam fájdalmasan. Ha nem mutatnám, hogy nekem is fáj, akkor talán nem hinne nekem. Rájönne, hogy azért csinálom, hogy őt mentsem.

- Hazugság! Minden benned hazugság- fordította el a fejét, hogy ne kelljen rám néznie. Igen, nagyon jó úton haladtam, de minden egyes mondata még nagyobbat ütött belém. De így is volt rendjén.

- És én még azt hittem… azt hittem, hogy te… - nevetett gúnyosan, ugyanakkor fájdalmasan. Tudtam, hogy az ő szívét is összetöröm most. De majd rendbe jön.

- Tényleg sajnálom. De nem maradok melletted csak azért, hogy neked jó legyen! Ezt meg kell értened. Így jobb lesz mindkettőnknek…- mosolyogtam rá, és megsimítottam a karját, mire ellökött magától, amitől kicsit nekiestem a korlátnak. Pont ott, ahol fájt. De nem mutathattam, hogy bajom van. Előtte nem.

- Igen. Talán így lesz a legjobb…- morogta- Soha nem akarlak többé látni! Ne merészelj a szemem elé kerülni...

- Emiatt nem kell aggódnod. Hazamegyek. Nem fogsz többet látni- csattantam fel mérgemben, mert azért lányokat mégsem illik lökdösni. Bár nem úgy tűnt, hogy tisztában van, mit csinál. Utolsó mondatomra közel lépett hozzám, és egészen közelről az arcomba suttogta.

- Helyes. Menj csak haza. Nem vagy idevaló! Másra nem is vagy nagyon jó, mint hogy a fiúkat szédítsd. Remélem, egyszer nagyon pofára esel. Úgy, hogy ne tudj majd felállni- majd ellökte magát tőlem, és elsietett a lépcső felé. Néztem utána, míg el nem tűnt, majd a földre estem. Ez durvább volt, mint gondoltam. A könnyeim a mai nap folyamán már ezredszerre eredtek meg, zsigerből jövő zokogás tört fel belőlem. Gratulálok, Kang Mi Ah. Sikeresen megutált téged a fiú, akit a világon eddig legjobban szerettél. Mindezt azért, mert túlságosan is fontos volt neked.