Kimaradt jelenet #2

Hát ez a jelenet még Busanban lett volna esedékes, aztán fogalmam sincs miért cenzúráztam ki. Valamiért nem illett talán bele. Még jó, hogy megmaradt az utókornak :)

- Apa!- kopogtam be másnap reggel ősöm szobájába.

- Igen?- nyitott ajtót mosolyogva- Valami baj van?- nézett rám kérdően.

- Nem, csak… Gondolkoztam- elállt az útból, hogy be tudjak menni, és öntött nekem a narancsléből.

- Igen? És min?- ült le velem szembe.

- Mikor megismerted anyát… mit éreztél?

Erre felnevetett. Igaz, furcsa helyzet volt. A legtöbb gyerek ismeri már ősidők óta a szülei történetét. Hát én nem.

- Az anyád is olyan szép lány volt, mint te. Gyakornok volt, mikor találkoztunk. Párizsban. Én is pályakezdő voltam, hiába volt apámnak nagy befolyása. Egy divatcéggel volt tárgyalás, ahol anyád dolgozott. Mikor megláttam, szinte le sem tudtam venni a szememet róla.

- És te is megtetszettél neki? Aztán összejöttetek, és puff, ennyi a történet?- húztam a számat.

- Dehogy. Anyád legalább olyan makacs volt, mint te. És meg volt róla győződve, hogy csak szórakozok vele. És hiába tetszettem én is neki, nem akart kikötni mellettem. Aztán pedig csak kiderült, hogy félt. Félt, hogy fájna neki, ha becsapnám. Elvégre befolyásos családom volt. És nem akarta, hogy az én hírnevem vigye előrébb őt. Mikor már elég híres lett a vállalata, ami bejött neki egyhamar, akkor bólintott csak rá. De azóta boldogok vagyunk. Többé-kevésbé. Bár életünk nagy hibája, hogy a gyereket lepasszoltuk. Tudom, hogy ez jár a fejedben.

- Valóban nem a leghumánusabb módszer volt, de már túltettem magam rajta.

- De miért kérdezted?

- Hát… csak azon gondolkoztam, hogyha két ember folyamatosan veszekszik, de mégis tetszenek egymásnak… akkor annak lehet e jövője. Vagy ezt csak egyszerűen el kell engedni, és várni valakire, aki teljesen megbecsül…

- Lehet, hogy az csak azért nem becsül, mert te sem becsülöd őt… Ne várj így sokat.

- Ki mondta, hogy rólam van szó?- sandítottam fel apára.

- Ne nevettess, lerí az arcodról, hogy nem tudsz dönteni. De ne aggódj. Anyád is túl sokat gondolkozott. De véleményem szerint, ha nem próbálod, nem tudod meg soha, milyen lett volna.

- Igaz- bólogattam- Csak ő…

- Ő Park Shin, igaz?- kérdezte mosolyogva.

- Honnan….?- motyogtam.

- Apai megérzés. Aztán ha bántani mer, csak egy szót szólj, és majd beszélek a fejével.

- Nem hinném, hogy olyan ember, akit meghat egy fejmosás- mosolyodtam el cinkosan.

- Nem láttad még az apádat akcióban- nevetett rám, mire felálltam.
- Elmész?- állt fel ő is, mire én szorosan átöleltem- Mi Ah, figyelj… - motyogott, és esetlenül hátba veregetett.

- Most ne beszélj. Nincs ebben gyakorlatom, és hamar zavarba jövök- dünnyögtem a vállába- És csak egyszer mondom el… Apa… én… nem haragszom tovább rátok. Nem akarok haragudni senkire. Én… megbocsájtok- préseltem magamból, mire csodálkozva eltolt magamtól, a vállamnál fogva, és rám nézett.

- A lányom felnőtt. És érettebben gondolkozik mint pár felelőtlen szülő. Sosem hittem volna- mosolyodott el.

- Okés, ennyi elég volt, már így is eléggé kényelmetlen a helyzet- nevettem zavartan, mire elengedett.

- Menj. Csak holnap estig vagyunk itt. Addig élvezd ki a dolgokat. Azzal a fiúval meg beszélj. Ha jót akar, ne szórakozzon veled!- borzolt a hajamba, amitől jólesően megborzongtam.

- Köszönöm apa… úgy éreztem, hogy már kell valaki normálissal is beszélnem- mondtam, majd intettem egyet, és kiléptem az ajtón.

Tadamm! Ezt a kettő jelenetet találtam, ami nem került bele a fő sztoriba. Ha majd hiányoznak a szereplők, lehet hogy még írok velük, hogy hogyan alakult az életük. Mert a fejemben mind megvan szinte. Esetleg, ha valaki érdekel, hogy mi lett a sorsa, akkor írjátok meg, és megírom :)