16. fejezet

16. fejezet

Meglepetések

Mikor reggel kipattant a szemem, legszívesebben sikítani lett volna kedvem. Egyrészt, mert iszonyatosan hasogatott a fejem a másnaposságtól, másrészt mert hirtelen az agyamba villant, hogy mi a francos fenét is csináltam tegnap. Nem kevesebbet, mint csókolóztam részegen Korea üdvöskéjével. Istenem, add, hogy nem emlékszik rá! Az órámra néztem. Már délelőtt tizenegy volt. Felálltam, és a konyhába mentem keresni egy Aspirin-t, vagy bármit, amitől kevésbé fog fájni a fejem. 

Végül felállítottam a fejembe egy stratégiát. Nem hagyom el a házat. Egészen a nyár végéig. Ha valaki kérdezné, fertőző és nagyon csúnya betegségem van. Ez jó lesz! Kaját meg majd…. hoz nekem anya. Ő biztos megértené. De tuti nem mondom el neki!

Dél körülre nagyjából rendbe szedtem magam, és tovább gondolkoztam. Ha esetlen mégis összefutok Shin-nel, úgy tetszek, mintha nem emlékeznék semmire. Nem, ez nem jó. Tudni fogja, hogy kamuzok. De ő miért hozná szóba? Az is lehet, hogy már elfelejtette… De azt nem hagyhatom, hogy elfelejtse… Ez volt életem első csókja. Na nem mintha nem lett volna már rá egy csomó alkalmam otthon, hogy megtegyem, a különféle bulikban, na de én vártam arra, aki megfelelő lesz, hogy az első csókomat megkapja. És tartottam magam a dologhoz. Mark előtt nem nagyon éreztem szerelmet, leszámítva a srácot, aki miatt a barátnőmmel összevesztünk. Erre mit csinálok? Agyatlanul hagyom, hogy megcsókoljon ez a majom… csak mert épp nem volt jobb dolga… mikor süllyedtem idáig?

A számat harapdáltam, és fel alá járkáltam a szobámban, majd mikor a telefon megszólalt, hatalmasat ugrottam.

Félve nyúltam a készülékhez, és az idegen szám láttán kicsit megnyugodtam. Addig jó, míg nem Ő az.

- Hallo, Kang Mi Ah- szóltam bele, erőt véve magamon.

- Szia, A Ds. Entertainment igazgatója, Han Tan vagyok, valaki beszélni szeretne veled. Ráérsz ma bejönni?

- Iii…igen- makogtam- Egy óra múlva bent leszek.

Na tessék, ugrott a remete életmóddal kapcsolatos tervem. És ha bemegyek a DS-hez, akkor egészen biztosan összefutok Shin-ékkel. A számba haraptam. Miért ilyen bonyolult minden?

Gyorsan végiggondoltam az egészet. Majd igyekszem úgy csinálni, hogy ne fussak vele össze. De vajon meddig fog tartani ez?

Egy fél óra alatt menetkész voltam, és mivel volt időm, és gondolkodni akartam, ezért gyalog mentem, hisz nem volt messze. Miközben sétáltam, anya felhívott, és kérdeztem, hogy hogy vagyok. Nem akartam neki beszámolni, hogy a lánya igencsak szenved a macskajajtól, így csak pár dolgot meséltem a gratuláló bulimról. Azt mondta örül, hogy jól érzem magam, és később majd küld nekem valami meglepetést, aminek garantáltan örülni fogok. Nem tudtam mi lehet az, de kíváncsivá tett, az biztos. Mikor leraktuk, ismét pánikolni kezdtem.

Elöntött a vágy, hogy egyet előre kettőt hátra tempóban haladjak, de hát mit volt mit tenni… Így is gyorsabban odaértem, mint azt szerettem volna. Ott álltam az ajtó előtt, de mielőtt beléptem volna, bekémleltem, hogy véletlenül sem az első pillanatba fussak össze pont azzal, akivel nem igazán szerettem volna. De senkit nem láttam a tágas előcsarnokban, így be mertem lépni. Tudtam, hogy az igazgató irodája az 1. emeleten van, és azt kérte, hogy oda menjek. Óvatosan lépkedtem, ne csapjak nagy zajt, és néha-néha beugrottam egy oszlop mögé, mintha legalább egy terror elhárítási osztagot kéne bolonddá tennem. De az egészet csak azért csináltam, mert fogalmam sem volt, hogy mit tennék, vagy mondanék, ha szembe jönne Shin.

Okés, most akkor fel a lépcsőn, gyors sprint, onnan a jobb folyosón a második ajtó és már ott is vagyok. Ez nem lehet akadály. Már indultam volna, mikor valaki megfogta a vállam, és én a váratlan érintéstől felsikoltottam, és megugrottam. A számba harapva fordultam szembe a „támadómmal”, és magam előtt láttam egy tágra nyílt szemű Min Mi-t. Vörös haja laza kontyban volt, lenge ruhája úgy állt rajta, mintha épp fotózásra készülne.

- Te meg mit settenkedsz mögém?- kérdeztem, szinte hisztérikus hangon, még mindig a sokk alatt.

- Hogy én? Te vagy az, aki kommandózol. Már csak egy terepruha kéne. Mi elől bujkálsz?- nézett rám összehúzott szemekkel.

- Én nem bujkálok- szegtem fel a fejem.

- Persze hogy nem. Pont úgy néztél ki, aki azért tapad ehhez a falhoz, mert szeretethiányos. Jesszus, Mi Ah, kit akarsz átverni? Mert engem nem fog sikerülni!

Remek!- gondoltam magamba- Pont belé kellett most botlanom.

- Én csak felmérem a terepet.

- Ó, és mi az ábra a terepen?

- Hát… nincs zavaró tényező.

- Értem. Történt tegnap valami, amiről nem tudnék?- fonta össze a karját.

- Már mi történt volna? Elmentetek, aztán mi is elmentünk aludni.

- Még mindig nem tanultad meg, hogy nekem nem tudsz hazudni… Nem is értem, hogy miért próbálkozol. Ki vele! Hidd el jobban teszed, vagy…

- Á, Mi Ah, itt vagy!- hangzott fel ekkor szerencsére a hátam mögött az Igazgató hangja.

- Jó napot. Pont most érkeztem- hajoltam meg.

- Gyere velem- intett, mire én Min Mi felé megvontam a vállamat, de a szeméből kiolvastam, hogy még nagyon nem tett pontot a téma végére.

- Ki akar beszélni velem?- értem utol Han Tan igazgatót.

- Majd meglátod. Szerintem örülni fogsz neki.

Bólintottam, és csöndben követtem továbbra is. A következő emeleten volt ugye az irodája, és szerencsére míg odáig elértünk, nem bukkant fel egyik szupersztár sem. Az ajtó előtt megálltunk.

- Menj be, már várnak- mosolygott rám az igazgató.

- Hogyan…- kezdtem értetlenkedni. Tudtam, hogy valaki beszélni akar velem, de azt hittem, az Igazgató is ott lesz.

- Menj csak. Ne aggódj!- veregetett ügyetlenül vállba, és tovább is haladt a folyosón. Az ajkamba haraptam, és lenyomtam a kilincset. Fogalmam sem volt, hogy ki akar velem beszélni, de már kíváncsi voltam. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy az irodában lévő kényelmes kanapén Simon Park fog ülni. Tágra nyitottam a szememet, és próbáltam nem a karomba csípni, hogy lássam, igaz-e amit most látok. Vajon miről akar velem beszélni?

- Á, itt vagy- állt fel, amint az ajtó nyitódott. Koreaiul beszélt, és barátságosan mosolygott. Erre én is megpróbálkoztam egy hasonló gesztussal, de inkább vicsorgás lehetett belőle. Basszus, valaki lőjön le!

- Han Tan Igazgató azt mondta, hogy valaki beszélni szeretne velem- erőltettem ki hangot magamból.

- Így van, én voltam az. Foglalj helyet- intett a magával szemben lévő helyre, mire én úgy is tettem. Jobb volt, hogy nem a saját erőmből kell megállni egy ilyen helyzetben.

- Milyen nyelven szeretnél beszélni, angolul, vagy koreaiul?

- Nekem olyan mindegy!- nyögtem, már szinte kétségbeesetten. Most komolyan ez legyen a legnagyobb problémám, mikor egy világszinten híres énekes ül le velem beszélgetni? Könyörgöm, én akár az eszperantóra is rábólintanék!

- Akkor maradjon a koreai, látom jól beszéled. Láttam a tegnapi előadásotokat. Úgy tudom a dallamban sok rész te írtál, és a szöveget pedig teljesen egyedül csináltad, igaz ez?

- Igen, így van. Szerettem volna bizonyítani…- motyogtam, de legalább kezdett megeredni a nyelvem.

- Kinek?- vonta fel a szemöldökét. Erre elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy a mostani válaszomtól túl sok minden függ. Ha azt mondom, hogy a fiúknak, akkor olyan, mintha direkt csapódtam volna hozzájuk, az állításom ellenére. Ha azt mondom, hogy Lucy-nek, azzal beismerem, hogy utálom. Ha azt mondom, az igazgatónak, az nyalizós, és ha azt mondom, hogy neki, Simon Parknak, akkor… jesszus, ennél gázabb eszembe sem juthatott volna. Ha azt mondom, hogy az anyámnak…. basszus, neki semmi köze a magánéletemhez. Ha azt mondom, hogy magamnak…. na ne, ezt a közhelyt már csak a disney mesékben használják. Rájöttem, hogy erre nincs helyes válasz.

-  A helyes kérdés az lenne, hogy mit!- emeltem fel az állam. Erre furcsán kezdett méregetni, majd kitört belőle a nevetés. Csodálkozva néztem rá.

- Látnod kellett volna a belső vívódásodat az arcodra írva… Hát legyen, akkor mit akartál bizonyítani?

- Hogy van bennem valami, amiből lesz még valami jobb is- vontam meg a vállam.

- És, úgy érzed sikerült?- kérdezte.

- Ezt nem tőlem kéne kérdezni… A visszajelzések alapján igen.

- És most hogyan érzed magad?

- Jól, bár a fejem fáj egy kicsit a tegnapi piától- szaladt ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna. Persze, hogy a dallal kapcsolatban kérdezte. De ő csak ismét felnevetett.

- Ünneplés? A FOUR-ral?

- Valami olyasmi- pirultam el az emlékektől.

- Közel állsz hozzájuk?

- Már amennyire közel lehet állni 4 idiótához- már egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, sőt, jól is szórakoztam.

- Elég szókimondó lány vagy!- nézett végig vizsgáló tekintettel.

- Annyira azért nem vagyok bátor, hogy megkérdezzem, pontosan miért is szerette volna, ha találkozunk- mosolyogtam rá.

- Akkor ez mi volt, ha nem rejtett utalás? De legyen. Meggyőző voltál tegnap. Ma meg még inkább. Nagyjából ismerem a hátteredet, amit az Igazgató mesélt. Hogy dalszövegíró akarsz lenni. Csak ennyit szeretnél?

- Csak ennyit?- vontam fel a szemöldököm- Én boldog lennék „csak ennyivel”.

- Úgy értem, hogy az éneklés nem érdekel?

- Dehogynem. De odáig még nem gondolkoztam. Mindenképpen zenével szeretnék foglalkozni. De nem tudom, hogy elég jó lennék e énekesnek- tűnődtem el.

- A hangod jó, és hangképzéssel még javítani lehet. Gondolom hangszeren is játszol.

- Gitározok és zongorázok.

- Helyes… Igazán jó alapanyag vagy. Ami igazán megfog benned, az a stílusod, és a személyiséged. Van benned kurázsi…

- Ez most olyan bók volt, amit meg kell köszönni….?- bizonytalanodtam el.

- Erről beszélek. Kimondod ami a nyelved hegyén van, és mégsem bántasz meg vele másokat. Ez tetszik…

- De, mégis…- ha lehet, ebben a pár percben jobban összezavarodtam, mint bármikor. Hová vezet ez a beszélgetés?

- Tudom, kíváncsi vagy rá, hogy miért hívtalak ide, igaz? Tudom, hogy az Igazgató kérte, hogy maradj itt a fiúkkal, és írj nekik dalt, szerződést is kötne veled. De miután beszéltünk, úgy gondoltuk, hogy mindenképpen jobb lenne, ha még tanulnál. Mint tudod, én különböző fiatalokat veszek a szárnyam alá, és egyengetem az útjukat. Mikor láttalak, igazán megtetszett a stílusod. És szerintem más is vevő lenne erre. Szívesen tanítanálak egy ideig. Ez persze nem ígéret arra, hogy márpedig világhíres énekes és szövegíró leszel. Ez csak egy ajánlat, ami vagy bejön, vagy nem. Többen vonultak már vissza, anélkül, hogy egy fellépésük is lett volna. Valakinek tényleg nem való ez a világ, és csak útközben jön rá. De valaki meg híres lesz. És élvezi. Persze, megértem, ha egyetemen akarsz tanulni, de ez soha vissza nem térő alkalom, hogy így tanulj, belepillantva ebbe a világba, hogy milyen is ez. Ha itt leragadsz, persze, lehetsz híres dalíró, de ennél tovább nem nagyon jutsz. Nem hallottam még olyan európairól, aki itt debütált volna. Nem is volt. Ez a K-pop világ a koreai énekeseké… De mint tudom, te nem is akarsz itt maradni. Ha velem tartanál, akkor Amerika legjobbjaitól tanulhatnál, az irányításom alatt. Persze, ez mind a te döntésed.

Csak pislogtam, percekig meg sem tudtam szólalni. Ez most komoly? Ezt Simon Park mondta nekem? Nekem, Kang Mi Ah-nak? Ledermedve álltam, mire felnevetett.

- Ne ijedj meg ennyire. Adok gondolkozási időt. Sőt, gondolkodj rajta jó sokat. Ebbe nem lehet eszetlenül fejest ugrani. Nem szoktam ilyen rövid idő után embert kiválasztani, de én holnap visszamegyek az USA-ba, te meg nem tudom, meddig vagy itt. Tessék- nyomott a kezembe egy névjegykártyát- Itt a számom, ha már ezeregyedszerre is átgondoltad, akkor hívj fel, és úgy válaszolj. A lényeg, hogy azt csináld, amit tényleg szeretnél. Rendben?

Bólintottam.

- Tényleg ennyire jó volt?- hitetlenkedtem.

- Tényleg. Volt benne… érzés… mintha tényleg egymásnak énekeltétek volna- mosolyodott el- Talán nem is tévedek.

- Miért hiszi mindenki ezt?- csattantam fel, kicsit harciasabban a kelleténél. Majd meg is bántam, tekintve, hogy kivel vagyok, de ő csak félrehajtotta a fejét.

- Mert úgy tűnik, hogy igaz!- motyogta, de hallottam- Most menj!- váltott vissza rendes hangvételre- Gondolom sok dolgod van még. És ne felejts el gondolkozni.

- Megígérem- indultam volna az ajtó felé, majd hirtelen az eszembe jutott valami- Kérhetek valamit?

- Mondd csak!

- Kaphatok egy autógrammot?- pislogtam párat mosolyogva, a meggyőzés miatt, de ő csak hitetlenkedve felnevetett, felkapott egy papírt, és szépen alászignózta.

*

Elgondolkozva lépkedtem a folyosón, a névjegykártyát bámulva. Mi lenne a jó megoldás? Eddig azt hittem, hogy két lehetőségem van, az egyik, hogy haza menjek, a másik, hogy maradjak. Erre most bejön még egy a képbe, miszerint menjek Amerikába. Valaki nem akarja nekem Afrikát vagy Ausztráliát ajánlani? Biztos ott is van rengeteg lehetőség, ami csak rám vár!

Jobban belegondolva, tényleg vissza nem térő alkalom volt, nem szívesen hagytam volna ki. Simon Park nagy név volt. És felajánlott nekem egy visszautasíthatatlan lehetőséget. De én otthon akartam tanulni… és már ezt a helyet is többé-kevésbé megkedveltem…. miért ilyen bonyolult minden? Szó se róla, nagyon örültem, de… furcsa volt.

Ekkor arra lettem figyelmes, hogy valaki a közelben szinte fuldokol a nevetéstől. Vagyis valakik. Felvont szemöldökkel léptem a nyitott ajtajú táncteremhez, és belestem. Jae Hwa a kezében tartott valamit, és azt bámulta, közben a szeméből potyogtak a röhögés könnyei, Henry pedig a földön feküdt, és az öklével püfölte azt, visítva nevetve, gondolom rettentő jókedvét vezette le rajta. Mivel nem láttam Shin-t, ezért beljebb léptem. Nem hinném, hogy meghallottak, vagy megláttak, ezért a barna fiú háta mögé léptem, és átnéztem a válla fölött, hogy mi ilyen szórakoztató. A kezében a telefonja volt, és azon egy videó ment. De hogy milyen videó! A szemem elkerekedett. A videón én voltam, amint épp kommandóztam az oszlopok között ma. Ne már, hogy felvették!

- Ez meg mi a halál?- tört ki belőlem, mire Jae Hwa meglepetésében ugrott egyet.

- Te vagy az?- nézett rám vigyorogva- Szerintem nem zeneszerzőnek, hanem titkos ügynöknek kéne elmenned. Nézd azt a vetődést!- mutatott a kijelzőre, és ismét felnevetett.

- Nagyon mókás- mondtam ironikusan- Miért kellett felvenni?

- Nem mi vettük fel- állt fel Henry, az oldalát fogva, bele-bele röhögve közben- A CCTV.

- Ó, és miért van nálatok?- tettem csípőre a kezem.

- Inkább az a kérdés, hogy mit művelsz egész pontosan rajta? Ki elől bujkálsz?- kérdezte Jae Hwa.

- Nem bujkálok! Szóval, honnan van a videó?

- Shin küldte el pár perce. Ő volt épp a portán a kulcsért, mikor látta a képernyőn a felvételt. Azt mondta, hogy garantált nevetés. Nem hazudott. Édesem, nagyon szórakoztató vagy!

Erre felment benne a pumpa. Hogy Shin ezen röhögött? Miközben én előle kommandóztam? Ezt nem fogja túl élni. Azt hiszi, hogy elájulok, mert megcsókolt? Ó, nem így van!

- Hol van?- kérdeztem villámló szemekkel.

- Kicsoda?- nyitotta tágra a szemét Henry.

- Az a szőke fejű, beképzelt mókamester, aki elküldte ezt nektek.

- Ó, ő a stúdióban van, de…- kezdte Henry, de én nem vártam meg hogy folytassa, egyenesen kisétáltam az ajtón, a stúdió irányába. Fortyogtam mérgemben. Miért csinál belőlem hülyét mindig? Megfojtom… Nem is, inkább feldarabolom…. Lehet, hogy mégis a fejébe kéne golyó…. Ó, Park Shin, remélem több életed van, mert többször is ki akarlak nyírni, egymás után.

Jó nagy lendülettel vágtam ki a stúdió ajtaját. Ott ült, a kanapén, és a keze ügyében volt ugyan pár kotta, de ő is a telefonját bámulta, és idiótán vigyorgott. És ekkor leesett valami. De hisz én épp a találkozást próbáltam elkerülni, most meg önszántamból jöttem ide! A francba, ezt nagyon benéztem… Az ajtó hangjára felnézett, és elkerekedett a szeme. Én meg magamban fohászkodtam, hogy egy évig nem eszek édességet, csak ne emlékezzen a tegnap estére! 

- Tudsz te ennél halkabban is jönni- mutatta fel a telefonját, amin a videóm ment. Helyes! A tegnap este elfelejtve! De a megtorlás még nincs. Odasétáltam mellé, igyekezve gonosz pillantásokat lövellni felé, kikaptam a kezéből a mobilt, és próbáltam rányomni a törlés gombra, ami eltüntetné a csodás dokumentumát a szerencsétlenkedésemnek. Mikor észrevette, hogy mit csinálok, azonnal próbálta visszaszerezni a készüléket, de mindig hátat fordítottam neki, hogy ne kaphassa meg.
- Hé, hagyd abba! Nehogy kitöröld, olyan vicces…- röhögött rajtam, de engem nem hatott meg. Ne az én gyökérségem legyen a témájuk!

- Ezt benézted, sztárocska!- már majdnem megnyomtam a törlés gombot, mikor hátulról átkarolva lefogta a kezem.

- Olyan nincs, hogy nem én nyerek- suttogta a fülembe. Megrezzentem, de nem adtam fel a küzdelmet. Próbáltam kiszabadulni az erős tartásából, nem sok sikerrel. Tudtam, hogy a közelségével akar megzavarni, hogy zavarba jöjjek (amit mellesleg tényleg elért), de nem mutattam jelét.

- Add vissza szépen!- szólt rám erőteljesebben.

- Előbb halok meg- sziszegtem vissza, de sajnos a lábam beleakadt az övébe, így a kanapéra estem, önkéntelenül is magammal rántva őt.

- Áú!- nyögtem fel, mert konkrétan rám esett- Szállj le rólam!

- Csak ha megnyugodtál!

- Én teljesen nyugodt vagyok- húztam fel az orrom, és reméltem, hogy a gyorsan zakatoló szívem nem árul el Pár másodpercig tartó farkasszemnézés következett, amit végül cipőkopogás zavart meg, ami az ajtó felöl jött. Mindketten megdermedtünk, de Shin kapcsolt először, és két pillanat alatt a kanapé mögé rántott, befogva a számat a tenyerével. A szemöldökömet összehúzva néztem rá. Ez most mire volt jó, komolyan?- fortyogtam magamban, de ő a másik kezével jelzett, hogy ne mozogjak, majd leengedte a szám elől a tenyerét. Valaki bejött a stúdióba, de minket nem láthatott, mert a kanapé jótékonyan eltakart. 

- Shin?- Lucy hangja töltötte be a teret, ami miatt azonnal Shinre néztem. Ő tudta, hogy a lány lesz az? Minek bújt el? Mondjuk tényleg félreérthető helyzetben talált volna ránk… Jesszusom, de bolond vagyok. Nem kellett volna ide jönnöm. Haza kellett volna mennem Simon Park után. Nem megsértődni egy nevetséges videón. Ezért már megint túl közel kerültem Shin-hez. Mintha vonzanám a bajt.
- Idióta, elmentél? Pedig mondtam, hogy ide jövök- puffogott magában a lány. Jé, ő is beszél néha magában? Én is szoktam- gondolkoztam el, majd hallottam, ahogy pötyög a telefonján. Nyilván Shin-t akarja felhívni. Basszus, hol van a telefon? Ha itt, nálunk, akkor meg fog találni, és abból nem sül ki majd semmi jó. Magyarázkodni tényleg nincs kedvem. Pláne ennek a tyúknak aki csak a lábát akarja belém törölni. Segélykérően néztem a fiúra.

- Hol a telefon?- tátogtam, mire ő tanácstalanul megvonta a vállát. Ekkor felcsörrent a mobil…. a kanapén.

Ááá, szóval ott maradt a nagy „egymásra boruláskor”.

- Bolond… itt hagyta- nyomta le a telefont Lucy. Majd hirtelen furcsa zajokat hallottam a telefonból.

- Ez a videó- tátogta felém, mire ledermedtem. Ha Lucy meglátja, hogy Shin rólam néz egy videót, az….

- Mi Ah, meghalsz- sziszegte a lány, majd kicsörtetett a szobából. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és a kanapé hátuljának dőltem. Megnyugtató, hogy majd máskor fog kinyírni, nem most. Kifújtam a levegőt, majd pár pillanat múlva erősen ütni kezdtem Shin vállát. 

- Te szemét, elegem van belőled! Mindig történik valami rossz, mikor veled vagyok! Ez a mai, meg a tegnapi…- csúszott ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna.
- Szóval emlékszel, hogy mi történt tegnap?- nézett rám kérdően. Szuper, ezek szerint mégsem felejtette el. Ilyen az én szerencsém!

- Hogy eszedbe jutott megcsókolni, csak mert épp nem volt jobb dolgod? Hidd el, szivesen kiverném a fejemből.

- Ó!- ez volt a reakciója, majd nem törődöm módon felállt, és leporolta a nadrágját.

- Szóval te is emlékszel rá- szűrtem a fogaim között.

- Azért annyit nem ittam, hogy kiessen…

- És nem kérsz bocsánatot?- álltam fel én is.

- Miért kérnék? Nem tiltakoztál, így nem volt erőszak. Egyezünk meg abban, hogy… sok volt az alkohol, és ezért történt. Semmi jelentősége, hisz mi nem vagyunk olyan kapcsolatban. Felejtsük el!

- Nem történt semmi? És ez másoknál működik? Ennyivel elintézed a többi lányt is?- - akadtam ki.

- Nézd, ez csak egy csók volt. Még csak nem is olyan hosszú, vagy jelentős. Akár azt is mondhatjuk, hogy baleset. De te úgy csinálsz, mintha legalább az első lett volna…- morogta bosszankodva, mire az ajkamba haraptam. Erre elkerekedett a szem- Te jó ég! Tényleg az első volt?

Erre nagy lendülettel felpofoztam, hogy az én kezem fájdult meg. Az arca ami még mindig döbbent volt, most egy kicsit eltorzult, nyilván neki is fájt.

- Amúgy sem csókolsz olyan jól…- jegyeztem meg felszegett állal- Maximum harmadosztályúan- majd kisiettem a szobából, de szinte azonnal hallottam, hogy jön utánam.

- Állj meg, és beszéljünk!- kiáltott utánam kimért hangon.

Beszél veled a halál!- gondoltam magamban, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy mielőbb leérjek. Már az előcsarnokban jártam, mikor megláttam a többi FOUR-os srácot, de nem álltam meg mellettük, mertem tovább.

- Mi Ah, állj már meg, az istenért!- hallottam még a leader ideges felkiáltását, de csak magam elé bámulva törtettem előre. Ekkor azonban egy olyan hang ütötte meg a fülemet, amiről azt hittem, hogy csak én képzelem.

- Mia!

Megdermedtem. Nem, ez nem lehet. Ez csak álom! Lassan odafordítottam a fejemet, hogy lássam, igazam van, ő nincs itt valóban. De tévedtem. Az előcsarnokban ott állt a legjobb barátnőm, Alíz. A szőkés-barna hajával, barna szemével, Olaszországban lebarnult karjaival, pimaszul vagány ruháiban. Olyan volt mint mindig. De mintha én már más ember lettem volna, mint az, akitől elbúcsúzott a reptéren.

Tágra nyílt a szemem, és úgy bámultam rá.

- Úgy csinálsz, mintha már 10 éve nem láttál volna. Hahó, én vagyok az!- igen, ez a magyar szó. Ez az én legjobb barátnőm. És bár fogalmam sincs, hogy mit keres itt, ide teleportált, vagy idáig stoppolt, most csak az érdekelt, hogy itt van. Elkezdtem felé futni, és a nyakába ugrottam. Olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy szegénykém már alig kapott levegőt.

- Nyugi, én is örülök neked!- nevetett fel, és ő is szorosan megölelt- hiányoztál, csajszi!

- Hogy a fenébe kerülsz te ide?- motyogtam a hajába, mire eltolt magától.

- Anyukád mondta, hogy itt dolgozol, és mivel a lakásodon nem voltál, gyanította, hogy itt leszel.

- De… Koreába hogy kerülsz?- értetlenkedtem.

- Gondoltam, egy kis meglepetés nem fog ártani! Igazam volt?- vigyorgott.

- Teljes mértékben- szorítottam megint magamhoz. szóval repülőn volt tegnap, és azért nem vette fel a telefont.

- Van még egy meglepim- kuncogott- Kíváncsi vagyok az arcodra, ha meglátod.

- Na, mi az? Ne tégy még kíváncsibbá!- löktem meg a vállát játékosan.

- Nem jöttem egyedül!- mosolygott rendíthetetlenül- Hoztam neked még valakit!- mutatott a háta mögé.

Felvontam a szemöldököm, és elnéztem mellette. A tüdőmből hirtelen kifogyott a levegő. Ez nem igaz! Ez csak valami furcsa vicc. 

Pedig ott állt, és egyenesen rám mosolygott. Szőke haja, kék szeme, barna karjai… mintha egy filmből lépett volna elő. Istenem mennyit álmodoztam a pillanatról, mikor így fog rám nézni. Marc, a srác, akit magam mögött kellett hagyjak, mikor ide eljöttem, ott állt, és rám mosolygott. Én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek. Csak álltam, meredten, némán, és közben a hátamban éreztem az egész FOUR tekintetét. Ebbe a srácba voltam belezúgva az elmúlt 2 évben. De az utóbbi időben alig gondoltam rá. Lefoglaltak más dolgok. De most, hogy ismét szemben állt velem… olyan volt, mintha felfrissült volna az összes emlék, ami a régi életemhez köt.

Láttam, amint a fiú lassan elindul felém, de én csak álltam, mint a cövek. Mikor elém ért, félrebillentette a fejét, pont úgy, ahogyan annyira imádtam, és megszólalt. 

- Az hittem, egy hét után hazaszöksz, annyira elszánt voltál. De hát ha te nem jöttél, jöttünk mi! Hiszen hiányoztál!- majd hirtelen két tenyere közé fogta az arcomat, és mire kábultságomból rájöttem volna, hogy mégis mit művel, előrehajolt, és gyengéden megcsókolt. Azt hittem, az agyam eldobom. Erre a csókra vágytam már 2 éve! Az hosszú idő! És tökéletesebb volt, mint azt valaha gondoltam volna. De most mégis kényelmetlenül éreztem magam… Nem tudtam beleélni magam, így csak álltam ott, mint aki kővé dermedt a döbbenettől. 

18 éven keresztül éltem csók nélkül, most meg 24 óra alatt két különböző embernek is az eszébe jutott? Ez így nagyon nem lesz jó… 

Zavarban voltam, mert előttem a múltam állt, a hátam mögött, a FOUR személyében a jelenem, és valamiért úgy éreztem, hogy most kell döntenem, hogy ezek közül a jövőm melyik legyen. És ez… egy nagyon nehéz döntésnek tűnt.