15. fejezet

15. fejezet
 Az anyám, a barátaim és egy üveg soju...

- Ez szuper volt- ugrott a nyakamba So Ra, mihelyst lekászálódtam a színpadról. Fogalmam sincs, hogyan termett ott pár másodperc alatt karöltve a másik jómadárral, gondolok itt Min Mi-re.

- Köszönöm- próbáltam levegőt kapni.

- Tényleg jó volt- szólt közbe a vörös lány- Olyan voltál, mint aki teljesen otthon érzi magát a színpadon. Mintha oda teremtettek volna. És a hangod… tegnap is lenyűgözött a gyakorlásnál, de most… teljesen más volt… olyan…

- Profi- szólt közbe Henry, aki a csapattársaival együtt, épp akkor jöttek le a színpadról.

- Pontosan- helyeselt Min Mi.

- Hát… köszönöm- pirultam el a sok bóktól.

- Hogy van az én feleségem?- karolt át Jae Hwa, mire a még mindig tartó örömömben nyomtam az arcára egy puszit, ami engem is meglepett. Erre valószínűleg teljesen lesokkolt, mert mikor mi tovább haladtunk, ő még mindig ott állt lecövekelve. Ez elég mulatságos volt ahhoz képest, hogy mennyire mindennapos lehet ez a szívtiprónak. De ki tudja, lehet, hogy ez is csak a színészkedés része volt.

- Jó voltál- dobott felém Shin egy vizes palackot, amit hálásan meg is húztam.

- Köszi, te is. De ez ugye nem újdonság?- mondtam ki, mielőtt ő tette volna.

- Látom, jól ismersz már. Na de gyere, kérdezzük meg a főnököket, nekik hogyan tetszett- intett, hogy kövessem, majd elindult a nézők felé. Lucy tizedmásodperc alatt ott termett mellett, és átölelte. A fiú is rámosolygott, majd megfogta a kezét, és el sem engedte. Tényleg úgy néztek ki, mint egy pár. Nem is értem, hogy miért nem voltak együtt hamarabb… Elfordítottam a fejemet.

- Meggyőztél, Kang Mi Ah- szólított meg Han Tan Igazgató, aki mellett ott állt Simon Park, és rám mosolygott- Remek dal lett. Bár nem az, amit reméltünk. De volt benne valami… ami egészen magába ragadott.

- Köszönöm uram. Sok munkánk van benne- mosolyogtam rá.

- A munka oroszlánrésze azonban Mi Ah műve- tette hozzá Shin, még mindig átkarolva a barátnője derekát.

- Köszönjük a munkád. Természetesen ezt a dalt fogjuk felhasználni a közös albumukra. Remélem, hogy a továbbiakban is szívesen állsz a cég rendelkezésére. Pont most tervezzük a 2. nagyalbumát a fiúknak. Örülnénk, ha dalírásban segítenél nekik. Csak válaszolnod kell, hogy vállalod e, és akkor akár holnap alá is írhatunk egy szerződést.

Erre eltátottam a számat. Ennyire jó lett volna? Hogy szerződést írjon velem egy cég? Szinte a levegőbe öklöztem volna, és felkiáltottam volna, hogy igen! De ez csak egy pillanatig tartott, mert eszembe jutott, hogy nekem nem szabad itt maradnom Koreában. Egyszerűen csak haza kéne mennem. Ott van az életem. Az egyetem, ahova beiratkoztam, a régi barátaim. Mind azt várják, hogy hazatérjek…. A számba haraptam.

A tény, hogy nem válaszoltam azonnal, feltűnt a többieknek is. Han Tan Igazgató, mintha fejembe látott volna, mosolyogva a vállamra tette a kezét.

- Nem kell azonnal válaszolnod. Elvégre ez egy nagy felelősség. Gondold át bölcsen. Itt is van olyan egyetem, ahova mehetnél- tette hozzá. Erre felkaptam a fejem, de ő folytatta- A fiúk mesélték, hogy szeretnél hazamenni, és ott tanulni, amilyen gyorsan csak lehet.

- Én…- kezdtem motyogni.

- Megértem. De gondold át alaposan. Ki tudja, hogy mikor kapsz még egy ilyen lehetőséget.

Azzal még mindig mosollyal az arcán, elment, Simon Park-kal a sarkában.

- Ez furcsa volt!- motyogtam, de láttam, hogy a többiek mosolyogva néznek rám. Egy csomóan gratuláltak, olyanok is, akiket még sosem láttam.  De én a szememmel egy embert kerestem, és amint megláttam, hogy éppen csukódik be mögötte a színházterem ajtaja, azonnal megmozdult bennem valami, ami arra késztetett, hogy menjek utána, azonnal.

- Elnézést! El kell mennem valahová- mentettem ki magam az emberektől, majd a barátaim csodálkozó szemétől kísérve elkezdtem futni az ajtó felé. Beszélnem kell az anyámmal. Nem mehet el anélkül, hogy végre bocsánatot kérjen.

Kiszaladtam a folyosóra, és láttam, amint beszáll a liftbe. A terem, ahol a dalt bemutattuk a 2. emeleten volt, a földszinten volt egy ennél jóval nagyobb ilyen funkciójú előadó.

A lift ajtaja becsukódott, ezért a lépcső felé szaladtam. Örültem, hogy nem magas sarkút vettem fel, így nem borultam le a lépcsőfokokon. Szélsebesen szedtem a lábam, de még így is az anyám távolodó hátát láttam, mikor kiértem a lift elé.

- Elmész?- kiáltottam utána, és éreztem, hogy a hangom remeg. Ez az egy magyar szó úgy hangzott, mintha egy gyerekrajzot aggattak volna ki egy Da Vinchi kiállítás mellé. Furcsán, oda nem illően, egyszerűen, de őszintén. Hazugság nélkül. Erre meglepetten hátranézett. A kiállása maga volt a tökély. Barackszínű kosztümje tökéletesen keretezte a még mindig fiatalos alakját, világos haja egyszerű kontyba volt fogva. Mintha egy idegen lenne. Pedig ő az én anyám.

- Nem is hallottam, hogy utánam jössz. Nem illik a lépcsőn rohangálni- a hangja kiegyensúlyozott volt, egy olyan nőé, akit nem lehet kiborítani. De legalább magyarul válaszolt.

- A fenébe is az illemmel!- csattantam fel- miért vagy itt?

- Szóltak, hogy ma bemutatod a dalt, amit írtál. Ügyes voltál. Mintha… nem is ismerném az, aki a színpadon áll...- a hangja motyogássá halkult, és most láttam az arcán, hogy mennyire tanácstalan velem szemben. Diadalt kellett volna éreznem. De csalódott voltam, és zavart.

- Mert tényleg nem ismersz…- mondtam magabiztosan- tudod… azt vártam, hogy majd egy idő után rájöttök, hogy mekkora hibát követetek el. Hogy megbánjátok az egészet. Látni akartam az arcotokon, hogy sajnáljátok. Hogy… azt kívánjátok, hogy bár ne így lett volna. Mikor az előadás végén rád néztem… azt hittem, hogy ezt látom rajtad. Tévedtem? Még mindig ugyanannyira hidegen hagylak?- a hangomat egyre feljebb vittem, hogy már páran, az előcsarnokban járók felfigyeltek ránk.

- Mi Ah!- nézett rám könyörgően.

- Nem? Semmi ilyesmi? Akkor miért kértétek, hogy jöjjek ide? Hagyhattatok volna ott, ahol voltam, akkor nem történt volna ez az egész! Akkor most élhetném az életemet nyugodtan!

- Megbeszélhetjük ezt máshol?- kérdezte halkan.

- Hol?- kezdtem egyre inkább beleélni magam a problémába. Amit eddig visszafogtam, most kitört- Nem mindegy hol beszéljük meg? Úgysem érti senki! Csak az időt akarod húzni, mint mindig. El akarsz menekülni a probléma elől, ahogy mindig is csinálod. A legrosszabb az egészben az, hogy itt ÉN vagyok a probléma!- észre sem vettem, mikor kezdtek el a könnyek folyni a szememből, de nem törődtem vele, kimondtam mindent kereken úgy, ahogy eddig sosem mertem- Van róla fogalmad, hogy milyen volt úgy felnőni, hogy tudtam, a szüleimet nem érdekli, mi van velem? Mert ők vígan élnek ebben az országban? De tudod mit? Hozzászoktam. De most meg iderendeltetek, mintha kellenék. De csak… a hatalmatokat akartátok rajtam gyakorolni? Vagy…

Nem tudtam tovább mondani, mert egy határozott mozdulattal magához ölelt. El akartam lökni. Ne akarja így elintézni ezt az egészet. Nem hat meg! Egyáltalán nem. De… még sosem ölelt meg ilyen erősen. És mikor megéreztem az arcomon egy könnycseppjét, azonnal tehetetlen lettem. Anya… sajnálná? Miért sír? Ő miért? Csak nekem van jogom sírni!

De nem tehettem más, a vállába temettem az arcom, és hagytam, hogy a saját könnycseppjeimet a blúza itassa fel.

- Én kicsi lányom- motyogta a fülembe, ami még jobban meglepett. Sosem hívott így.

- Anya?

- Az egészet egyáltalán nem így terveztem- motyogott, de úgy tűnt, már ő sem foglalkozik a külsőségekkel. Majd eltolt magától, és belém karolt- Beszéljük ezt meg.

*

Mihelyst véget ért ez a nagy összeborulás, kicsit ismét tartózkodóbb lettem. Egy nem messze lévő kávézóban kavargattam az americano-t, és némán meredtem magam elé, vagy épp ki az ablakon, az utcán sétáló emberekre. Anyám ugyanezt tette, majd hirtelen elkezdett beszélni.

- Tudod, fiatal voltam, amikor terhes lettem idekint. Váratlan volt az egész. Mikor megszülettél…. Én nem igazán éreztem át a helyzetet. És mikor a nagyanyádék felajánlották a segítséget, annyira megörültem, hogy habozás nélkül elfogadtam. Bele sem gondolva a következményekbe. És ahogy telt az idő… csak húztuk az időt, hogy mikor vegyünk magunkhoz. Közben rájöttem, hogy nem kellett volna elengedjelek. Te megszeretted ott az életet, ott kezdtél kibontakozni. Tudom, a legrosszabb indok, de nem akartuk az életedet gyökeresen kivágni ott. Ezért húztuk az időt. És úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Te nem mutattad felénk az érzelmeidet, ezért úgy hittük minden a legjobban megy. Tudod, néha a legnehezebb a bocsánatkérés szavait kimondani!

Ez a héten másodjára hallottam. Először Alex mondta, most meg az anyám. De most is ugyanazt válaszoltam.

- De ha tovább húzod, még rosszabb lesz.

- Tudom jól. Ne haragudj. Most azért hívtunk ide, mert… azt reméltük, hogy a gimi végeztével, úgyis szétmegy az ottani banda. És kész vagy váltani. De tévedtem. Bolondok voltunk, és önzők. Nem tartunk itt akaratod ellenére, csak…. Arra kérlek, hogy adj neki egy esélyt. Maradj ameddig jól esik, látom, jobban beilleszkedtél, ráadásul magadtól, mint amennyire valaha is remélni mertem volna. Ha már nagyon nem bírod, menj haza. Többet nem tehetek érted.

- Ennyi? Ilyen egyszerűen akarod megúszni?- merevedtem meg.

- Mit szeretnél, mit tegyek,- nézett rám meggyötörten az anyám.

- Csak egy kicsit küzdj. Nem fogok egyhamar hozzászokni, hogy nem kell titeket utálnom, de… ha legalább erőfeszítéseket tennétek…

Ekkor felcsörrent a telefonom. Shin neve villódzott a kijelzőn. De most nem volt hangulatom hozzá is, így lenyomtam.

- Ne csináld ezt!- mondta halkan anya- A srác sokat tesz érted. Ő hívott ma meg ide. Felkeresett telefonon, és elmondta, hogy ma fellépsz.

- Shin volt?- nyitottam tágra a szemem. Róla gondoltam volna utoljára.

- Igen ő. Nem mindenki olyan, amilyennek beskatulyázod- sóhajtott fel, majd a szemembe nézett- De legyen. Maradj itt, ameddig szeretnéd. És én megpróbálok jó szülő lenni azalatt is. Szeretnél… szeretnél hozzánk költözni?

Erre gondolkodóba estem. Hogy otthagyjam Gangnam-et és a FOUR-t… Pár napja talán kapva kaptam volna az alkalmon, de most… Megszoktam őket, és a hiányuk… az is lehet hogy megéreztem volna.

- Kedveled őket, igaz?

- Egy rakás szerencsétlen, kiegészítve Min Mi-vel, So Ra-val, Hyun Sik-kel, és Alex-szel. Furcsa egy baráti kör. De igen, kedvelem őket.

- Szeretnél maradni?

- Igen, már hozzászoktam.

- Akkor csináljunk gyakrabban közös programokat. Rendben?- nézett rám, mintha tartana a válaszomtól.

- Próbáljuk meg- álltam fel, letéve az üres csészémet- De ne hidd azt, hogy egy ilyen beszélgetéssel minden rendben volt, és élünk, mint egy boldog család. Azért 18 évet bepótolni… lehetetlen. Azonban senki nem tudja hány év, hónap, nap van még az életemből… minél tovább húzzuk a tartozásotokat, annál nehezebb lesz nektek. Így kezdjük tiszta lappal. Majd a végén kiderül, hogy mi erősebb. Az új kapcsolat, vagy a kényelmes megszokás.

*

Otthon ültem, nem volt kedvem semmihez. Egyértelműen elkedvtelenedtem az anyámmal való beszélgetéstől, már nyoma sem volt a korábbi örömömnek a számot illetően. Fel alá járkáltam a házban. Shin meg a többiek is hívtak többször is, de nem volt kedvem velük beszélni, ezért mindig kinyomtam. Alizt próbáltam felhívni, de ő meg ki volt kapcsolva.

Ez remek! Neki is ilyenkor kell valahova mennie… Persze nem hibáztattam érte. Az elmúlt napokban én sem nagyon kerestem őt, volt elég bajom, meg dolgom. Utólag egy kicsit rosszul is éreztem magam miatta.

Már este 8 volt, mikor feleszméltem, hogy a semmire ment el a délutánom. Már azon voltam, hogy átöltözök a pizsimbe, és belevetem magam az ágyba, mikor csöngettek. Fáradtan sétáltam oda, és anélkül, hogy megnéztem volna, ki az, kinyitottam az ajtót.

Henry állt ott, a maga kis aranyos mosolyával. Olyan volt, mint valami megváltás. Csak nézett rám, várva valamilyen magyarázatot, reakciót, életjelet. És ekkor elkezdtek hullani a könnyeim, majd fel sem fogva, mi történik, jó szorosan magamhoz öleltem. Neki nem volt ez olyan furcsa, elvégre Amerikában nőtt fel. Ott mindennapos, ha valakit átölelnek, így csak megsimította a hajam, és a fülembe suttogta:

- Sírj csak. Jobb lesz utána.

Erre még jobban rákezdtem, ő meg közben bezárta utánunk az ajtót, hogy ne lássa meg más a kiborulásom, már ha volt más is a folyosón.

Nem tudom meddig áztattam az ingét, de mikor végre megnyugodtam, rám mosolygott.

- Ülj le, készítek neked egy teát- majd bevetette magát a konyhámba, mintha otthon lenne. De ezen már egyáltalán nem lepődtem meg.

- Köszönöm, hogy jöttél Henry- mondtam, miközben letettem magam a kanapéra- Mintha megéreznéd, hogy mikor van rád szükségem.

- Ilyen vagyok én. Bájos, aranyos, kedves, gondolatolvasó… ellenállhatatlan. Akárcsak te, kiscsaj!

- Dehogy! Most egész biztosan visszataszítóan nézek ki az elfolyt szemfestékkel…

- Való igaz, hogy nem vagy a legjobb formádban. De majd én segítek rajtad. Nem fogom azt mondani, hogy ne sírj többet, mert ez hülyeség. Az embernek szüksége van a sírásra, mert ha az nem lenne, ki értékelné a mosolyt és a nevetést? Nem igaz?

- Igaz. Majdnem olyan bölcs vagy mint én!- vigyorogtam rá. Erre letette elém a teámat, és magának is hozott egyet.

- Anyukáddal voltál?- tette fel a kérdést.

- Igen. Beszéltem vele, úgy ahogy mondtad- kortyoltam bele a forró teába.

- És?

- Nem is tudom… Nem tudom, hogy hülyét csináltam magamból, vagy kihoztam a helyzetből a legtöbbet…- végül elmeséltem neki az egészet, ami elég soká tartott, mert itt-ott közbetűztem a saját véleményem.

- Jól tetted- mondta végül- Így tisztáztátok a dolgokat. És még jó vége is lehet. Habár az elmúlt 18 évet nem pótolja semmi.

- Így van. Örülök, hogy meghallgattál.

- Bármikor meghallgatok bármit, rám nyugodtan számíthatsz bármikor… Jut eszembe, mit is kerestél Jae Hwa ágyában tegnap reggel?

Erre hozzávágtam egy díszpárnát.

- Gondolod, hogy magamtól másztam bele?

- Hát hyung elég jóképű… de mindegyik hyung az… meg én is… bele sem gondoltam, hogy milyen nehéz helyzetben vagy- sóhajtott fel színpadiasan.

Erre nevetve kivittem a mosogatóba a két csészét.

- Igen, itt mindenki tökéletes- motyogtam magamnak- Vagy csak annak adja elő magát. Furcsa hely.

- Szeretnél, hogy felvidítsalak teljesen? Van egy meglepetésem- így fogadott, mikor visszatértem a nappaliba.

- Meglepetés? Ki nem hagynám, semmi pénzért!- mosolyogtam rá.

- Rendben, akkor kövess- intett a fejével, majd az ajtó felé indult. Már a kistáskámért nyúltam, de odaszólt nekem- Arra nem lesz szükség. Csak gyere. Nem megyünk ki az épületből.

- Henry, hozzátok megyünk?- kérdeztem kíváncsian.

- Nem- csóválta a fejét- De ne is találgass. Meglepetés.

Erre csöndben maradtam, és követtem. Beterelt a liftbe. Azt vártam, hogy 5-nél kisebb számot fog megnyomni, de a legfelsőt nyomta meg. Erre felvontam a szemöldököm. Még nem voltam feljebb az én szintemnél, pedig tudtam, hogy például a 10.-en van egy wellness részleg. Pár perc alatt fent is volt a lift, egyszer sem állították meg, és szálltak be mások, szerencsére.

- De ez egész pontosan…- kezdtem, mert már nem bírtam magammal, de csak lepisszegett.

- Ne rontsd el a meglepetést.

Kiszálltunk a liftből, és körbenéztem. Itt már nem voltak lakások, csak raktárnak kinéző helységek.

- Gyere- vezetett Henry, míg egy kis lépcsőhöz értünk, ami felfelé vezetett, és a tetején volt egy ajtó.

- Csak utánad- intett mosolyogva a fiú. Én bizalmatlanul lépkedtem felfelé a lépcsőn, és végül felérve lenyomtam a kilincset. Abban a pillanatba, hogy kiléptem rajta egyszerre több dolog is történt. Rájöttem, hogy az épület tetején vagyok, és a naplemente gyönyörűen bevilágít mindent, valaki konfettit lőtt az arcomba, és felkiáltott egy egész kórus, hogy „Gratulálok Mi Ah”, mire én meglepetten hátratántorodtam, aminek következtében kis híján visszaestem a lépcsőn, még szerencse, hogy Henry nevetve elkapott, és a fülembe súgta:

- Gratulálok, kisasszony, ma levette a DS Entertainmentet a lábáról.

Meglepődötten néztem körben. Ott volt Shin, Jae Hwa, In Ho, még Alex is, So Ra és Min Mi. mögöttük egy asztal volt megterítve, és ahogy láttam egy csomó finomság volt rajta.

Mind vigyorogva néztek rám

- Azt hitted, hogy megúszol egy gratuláló partit?- nézett rám lesajnálóan Min Mi- Mivel ma nagyszerű voltál, ezért nem hagyhattuk ki. De mivel egész délután eltűntél, képtelenek voltunk kirángatni a magányodból!

- Köszönöm- néztem hálásan rájuk.

- Hé, nagyszájú kislány- sétált mellém Shin gonosz kis mosollyal- Tudod, hogy te vagy az első, aki ennyiszer egymás után nem vette fel a telefont nekem? Bámulatos vagy!

- Végre valaki megtanít rá, hogy nem te vagy a világ közepe, sztárocska- nevettem rá, majd ekkor vettem észre, hogy van még egy ember is a társaságban. Ő még mindig ott ült az asztalnál, épp hogy csak felém nézve.

- Lucy, ő…- motyogtam, mert tényleg nem értettem, hogy mit keres itt.

- Mivel Shin barátnője, itt a helye- nézett rám Alex.

- De megígérte, hogy nem fog bajt okozni- tette hozzá Jae Hwa, de látszólag maga sem hitte el, amit mondott. Látszólag Min Mi sem, mert néha gyilkos pillantásokat lövellt felé.

 Végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Nem fogja elrontani a hangulatomat. Egészen meghatott, hogy vannak barátaim itt is, akik nem hagytak magamra. Ezek szerint fontos voltam nekik, ha ilyet megszerveztek nekem.

- Ne hidd azt, hogy mindennel egyedül kell megbirkóznod- karolt át So Ra.

- Köszönöm nektek, ti vagytok a legjobbak- vigyorogtam rájuk.

- Akkor üljünk le- indítványozta Henry, mire mind az asztal köré telepedtünk.

- Gratulálok, a dal valóban nagyszerű lett- mondta nekem Lucy, mihelyst leültem.

- Mivel a tiéd lesz, ezért mindent beleadtam- válaszoltam.

- Igazán kedves tőled.

- Dehogy, ez csak természetes.

Akár még szívélyes beszélgetésnek is tűnhetett volna, ha nem hideg mindkettőnk hangja, és fagyos a légkör körülöttünk. Szerencsére hamar elterelték róla a figyelmemet, mert Jae Hwa egy pezsgőspoharat nyomott az én, és a többiek kezébe, és ünnepélyesen felállt.

- És most emeljük poharunkat Mi Ah első sikerére, és a dalra amit Shin-nel írtak. Kívánom, hogy a jövőben csak ennél sikeresebb legyél- kacsintott rám- És ihatunk a leendő eljegyzésünkre is…- de nem tudta folytatni, mert az asztal alatt erősen bokán rúgtam.

- Aúú! Így tudod mikor veszlek feleségül- panaszkodott, mire a többiek felnevettek.

- Mi Ah-ra- fejezte be a pohárköszöntőt Min Mi.

- Mi Ah-ra!- mondta mindenki, majd belekortyoltunk a pezsgőbe. Végignéztem a barátaim arcán. És csak vigyorogtam. Mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsés ember lehetek.

*

A korláton támaszkodtam, és az épp eltűnő napot néztem. Rengeteget beszélgettünk, és hülyéskedtünk a többiekkel, Min Mi, mondjuk egész végig nem nézett Alexre, mintha a fiú ott sem lett volna, ezzel még jobban beigazolva a gyanúmat, So Ra azonban mindenkivel vígan elcsevegett, még In Ho-val is. Vele felettébb sokat társalgott, és ez meglepett. In Ho elég magának való volt, a jóképű külső mögött. De nem akartam megítélni senkit sem. 
Egyszóval nagyon jó hangulatban telt a vacsora, bár valahogy Lucy kimaradt ebből, és ezzel együtt Shin is. Viszont meglepett, hogy a lánynak egy rossz szava sem volt, csak csendben ült, és figyelt.

De csak vállat vontam a dologra, engem nem érdekel. Így van ez rendjén. Ők együtt, én meg egyedül. Hallottam, hogy valaki mellém lép.

. Gyönyörű, nem igaz?- kérdeztem ábrándosan.

- Igen, az- a válaszoló hangja gúnyos volt, és hűvös. Oldalra néztem, és megláttam Lucy tökéletes profilját, mire lehervadt a mosolyom. Ha eddig nem is volt rossz szava, most lesz.

- Eltévedtél, én nem Shin vagyok- morogtam.

- Tudod, nem jöttem volna ide, ha nem akartam volna veled beszélni. Nem érdekel az egész gratuláló bulid.

- Mit akarsz akkor?- néztem a szemébe.

- Nem tudom, hogy mit forgatsz az agyadban a kék szemed mögött, és a hosszú hajad alatt. De ez a kettő adottság még nem elég, hogy jobb legyél nálam.

- Fogalmam sincs, hogy hová akarsz kilyukadni, de kérlek fogd rövidre, és tömörre a mondanivalód, ezeket a közhelyeket pedig nyugodtan elhagyhatod.

- Tömören? Rendben. Ne akarj több lenni Shinnek, mint egy kis öleb, akibe alkalomadtán beletörölheti a lábát. Vagyis… ne is álmodj róla. Látom, hogy nézel rá. És ha azt akarod, hogy a csinos szemeid a helyén maradjanak, nem meresztgeted ennyire őket. Abban a pillanatban, ha átlépted a kereteidet, nagyon csúnyán megbánod. És ezt veheted ígéretnek, fenyegetésnek, bárminek. Csak tudd, hogy ezt te nem éled itt túl. Értettük egymást?

Tátott szájal meredtem rá. Hát tényleg vetélytársat lát bennem? És fenyegetőzik? Mégis mit képzel ez magáról? Legszívesebben képen töröltem volna. De visszafogtam magam.

- Mi van veled Lucy? Idáig lealacsonyodsz? Nincs elég önbizalmad, hogy megőrizd magadnak a nagy Park Shin-t?

Erre ő nézett rám gyilkos szemekkel.

- Én figyelmeztettelek. Vigyázz magadra- majd a válla felett hátraszólt- Oppa, hazakísérsz? Fáradt vagyok.

Shin odalépett mellénk, de kerülte az én tekintetemet.

- Egyedül nem tudsz beszállni egy taxiba?- vonta fel a szemöldökét a lányra nézve.

- Shin. Kísérj haza- emelte fel egy kicsit a hangját- Mert a barátom vagy.

- Nevetséges vagy- fintorgott rá a fiú, mire Lucy szeme összeszűkült.

- Kísérd haza, mert különben nem nyugszik- sóhajtottam fel, majd elléptem mellőlük. Egyre jobban idegesített, hogy Shin-nek Lucy mellett kell maradnia. De próbáltam nem odafigyelni rá. Miközben a fél szememmel láttam, hogy lemennek a lépcsőn, valamin éppen vitatkozva, odaléptem az asztalhoz, és öntöttem magamnak még egy pohár pezsgőt, és szinte egy húzásra megittam, és szinte azonnal éreztem, hogy a fejembe száll.

- Baj van?- lépett mellém Jae Hwa.

- Dehogy- legyintettem, elhessegetve a gondolataimat is.

- Akkor énekelj velem!- csillant fel a szeme. Normál esetben meglepődtem volna, hogy ilyet mond, de most csak elvigyorodtam.

- Rendben. Megtanultam a Tomorrow számotokat.

- Remek- megragadta a kezem, megpörgetett, és elkezdte énekelni a dalt, majd én is belecsatlakoztam. Erre a többiek ránk néztek, majd a legnagyobb meglepetésemre nem hogy kinevettek volna, hanem ők is beszálltak az énekben. Egy pár pillanat múlva úgy éreztem, hogy egész Gangnam visszhangozza a dalunk. És olyan messzire száll ez a hang, hogy mindenki meghallja, akinek meg kell, és hírét viszi annak, hogy ma végre elértem valamit az életben.

*

Persze, hogy én maradtam utoljára. Henry és In Ho lekísérte a két lányt. Jae Hwa meg egy videójátékot akart mindenképpen megmutatni Alexnek. Igen, az éjszaka alatt ismét olyanok lettek mint, amilyenek régen voltak. Egy utálkozó pillantást sem láttam. És ennek nagyon örültem, hisz ebben is benne volt a kezem.

Engem is hívtak, hogy menjek velük, de inkább hagytam, hadd érlelődjön a barátságuk. Na meg elég nagy kupi maradt a vacsi után. Egy zsákba pakoltam a szemetet, és az üres üvegeket, a tányérokat meg beraktam egy dobozba. Majd felültem az asztalra. A hűs levegő megborzongatott. Gyönyörű este volt. Nem láttam túl sok csillagot, olyan fényes volt a város, de még így is lenyűgözött. A város fényei… a közeli Han folyó… mint egy mesében. Nem volt kedvem lemenni a lakásomba. Élveztem, hogy itt lehetek. Kezdett hűvösödni, de vagy egy órát ültem odakint, és közben járt az agyam.

Aztán éreztem, hogy valaki a vállamra terít egy pulcsit.

- Nem gondoltam volna, hogy még itt leszel. Nem fázol?- ettől a hangtól egy pillanatra lehunytam a szemem. Azon gondolkoztam, mit tegyek, de végül rámosolyogtam. Abból nem lehet baj. És elvégre már túlléptünk a veszekedős szinten. Azt hiszem.

- Köszi, Shin. A barátnőd megnyugodott?- erre felült mellém az asztalra.

- A barátnőm…. a fenét- horkantott fel, és a kezembe nyomott egy soju-s üveget, amit fogalmam sincs, hogy honnan szervált- Iszol velem? Egyedül mégsem olyan jó.

- Persze. Ha elárulod, hogy miért vagy ennyire Lucy ellen. Miért nem akartál vele összejönni? És most végül miért mondtál neki igent?- a kérdések csak úgy kiszaladtak a számon, majd hogy ne tegyek fel több meggondolatlan kérdést, lecsavartam az üveg kupakját, és meghúztam. Jó erős volt.

- Hogy miért nem?- nevetett fel- Mert nem szeretem, ilyen egyszerű. És hogy most miért? Nem tudom. Hirtelen megfontolásból volt. De azóta is bánom. De már sajnos nem tehetek semmit. Egy ideig biztos nem. Éppen ezért akartam inni valakivel, és mivel a te kezed is benne volt ebben abban, hogy én most megjártam, tisztelj meg a jelenléteddel- erre ő is meghúzta a saját üvegét.

- Nem irigyellek, sztárocska. Örülök hogy nem te vagyok.

- Neked lenni talán olyan jó?

- Hát… ha a családomat nézzük, akkor az életem katasztrófa. Ha a kinézetemet, akkor meg csodás. Tudod hányan szeretnének ilyen hosszú hajat, és ilyen kék szemet mifelénk, mint amilyen nekem van?

- És még én vagyok az önimádó?- horkantott fel.

- Én csak a tényeket sorolom- vontam meg a vállam mosolyogva, majd hozzátettem- Te hívtad meg az anyámat ma.
Erre bólintott egy aprót.
- Nem volt jó látni, hogy egyedül vagy.
- Meg kéne köszönjem, hogy beleavatkoztál?
- Nem. Vedd a heti szeretetszolgáltatásomnak. Én, aki egy teljes, kerek családban élek, nem tudom, milyen neked, de gyanítom, hogy nem túl felemelő. És ennyit megteszek a kollégámért- mintha felnevetett volna, de újra visszatért az üvegéhez. hát persze, mi csak "kollégák" vagyunk. Semmi több.
 Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymás mellett, a soju-t ittuk, és bámultunk a sötét égre. Majd észre sem vettem, elkezdtem neki mesélni mindenfélét az életemről. Hogy milyen volt, mikor először többet ittam a kelleténél, mennyire féltem az érettségikor, hova jártunk péntek délutánonként a suli után, a barátaimról, a közös hülyeségeinkről. Mindez nekem mindennapi volt, de az ő életéből sok minden kimaradt, a sok gyakornokság miatt. Figyelmesen hallgatott, majd ő mesélte, hogy milyen volt, mikor egyszer kiszöktek Jae Hwa-val a kollégiumukból, és utána mennyire leszidták őket, mikor kiderült. Jó sokat nevettem rajta. És jól éreztem magam. És talán ő is.

- Shin- fordultam felé, mikor már kezdett megártani a sok ital, amit időközben végig kortyolgattunk- Nem is vagy olyan borzalmas, mint amilyennek hittelek.

- Pedig tényleg nem vagyok jófiú- motyogta. Láttam rajta, hogy már ő sem a legbeszámíthatóbb.

- Dehogynem- csaptam a vállára- Igazán kedvellek néha.

Erre rám vigyorgott, ezzel meglágyítva a szívemet.

- Én is sok mindent bánok, ami csúnyát mondtam neked- erre felemelte a kezét, mintha az arcomhoz akarna érni, de végül leejtette, és maga elé nézett.

- Le kell vinni a szemetet- jegyezte meg.

- Ne tedd vidd, mert csak elvegyülsz- nevettem fel.

- Hé! Mindjárt visszavonom, amit mondtam!- kiáltott rám.

- Ó, visszaváltoztál tuskó Shin-né? Pedig azt hittem, hogy már nem leszel olyan. De tudod mit? Nekem tetszik, hogy olyan vagy, amilyen. Ettől lesz egy karizmád.

- Mi volt ez, kislány, szerelmi vallomás?

- Szeretnéd, mi?- nevettem rá- De nem táncoltál velem a múltkor. Azt hittem fel fogsz kérni. De nem tetted. Táncoljunk most!

- Nincs is zene- rázta a fejét, jól szórakozva, alkoholtól kipirult arccal.

- Majd énekelek!- fogtam meg a kezét, és lehúztam az asztalról, és a vállára tettem a kezem- Keringőzzünk!- majdnem meg tudtam állni egyenesen, de kicsit megbicsaklott a lábam, és ha ő nem kap el, akkor a földön kötök ki. Egyre inkább éreztem, hogy már túlontúl sokat ittam, és nem vagyok képben teljesen azzal, amit csinálok. Még jó, hogy elkapott, és magához szorított. Az arca pár centire volt az enyémtől. Óráknak tűnő pillanatokig bámultunk egymás szemébe.

- Jól vagy?- suttogta, mélyen a szemembe nézve. Teljesen megbabonázott. De egy lépést távolodtam tőle, mikor úgy éreztem, hogy rendben megállok magamtól is. A kezét attól még mindig fogtam.

- Nem táncolunk?- kérdeztem zavartan.

- Van egy sokkal jobb ötletem- mosolyodott el pimaszul.

- Na, hadd halljam!

- Ígérd meg, hogy nem fogsz túlságosan meglepődni!- biccentette félre a fejét, mire én bizalmatlanul bólintottam egyet. A következő, amit éreztem, az az volt, hogy a derekamnál fogva visszarántott magához, és mire feleszméltem volna, már az ajkát az enyémre nyomta. Pár pillanatig álltam ott megkövülve a karjaiba, és próbáltam használni az agyam, de az már régen kikapcsolt, így inkább a szívemre hallgattam. Átkaroltam a nyakát, teljesen hozzásimultam, és én is visszacsókoltam. Ez meglephette, mert egy pillanatra mintha ledermedt volna, de ezután csak még erősebben szorított magához. Nem tehettem róla, annyira élveztem, képes lettem volna órákig csókolni… és ebben a pillanatban kapcsolt be az agyam. Shin és én… mit is csinálunk pontosan? Shin itt szórakozik, mert túl sokat ivott, talán nem is fog emlékezni holnap erre. És én is csak egy leszek a lányok közül, akik rákerültek a „Na, ez is belém zúgott” listára. A gondolat annyira megrémített, hogy a két kezemmel löktem el magamtól a fiú mellkasát, aki meglepetten bámult rám.

- Ezt meg mégis hogyan gondoltad?- csattantam fel.

- Hát én…- kezdett bele, látszólag összezavarodva.

- Vagyis nem vagyok rá kíváncsi!- szakítottam félbe - De nehogy újból eszedbe jusson, mert akkor… akkor… kinyírlak!- majd ezzel a csöppet sem fenyegető zárással hátat fordítottam, és még mindig remegő lábakkal lebotorkáltam a lépcsőn, be a liftbe, be a lakásomba, hátrahagyva őt. Szinte félájultan estem bele az ágyamba, egy pillanatig a plafont bámulva. Ez tényleg megtörtént? A számhoz érintettem az ujjam, és megborzongtam az emléktől. Abban a pillanatban minden túl szép volt... Fejemre húztam a párnát, talán saját magam elől rejtőzködtem… de még éreztem, hogy kigördült egy könnycsepp, jelezve, hogy valamit nagyon rosszul csináltam.