11. fejezet

11. fejezet

Egy este a FOUR-nál

Minek után Hyun Shik úgy döntött, hogy egy nap alatt nem lehet megmutatni senkinek Szöult, ezért inkább lassan haladtunk. Azt mondta, a nyár alatt megmutatja nekünk az egész várost. Ezt vehettem ígéretnek is, hogy engem sem hagy ki a buliból. De először is a palotába mentünk. Az egyikbe, mégpedig a Gyeongbokgung palotába. Olyan jegyet vettünk, amivel majd a többi múzeumba is bemehetünk, hogy ne kelljen olyan sokszor végigállni azt a hosszú sort, ebben a melegben. Rengeteg külföldi volt, sok turista, különböző nyelveken beszéltek. Most nem is éreztem annyira kívülállónak magam. Hyun Shik anekdotákat mesélt a királyi udvarról, miközben végigvezetett minket a különböző lakosztályok között.

- És a legenda szerint Sejong király ebben az épületben, a Méltóságok termében készítette el a hangeul abc-t- mutatott egy csinos kis épületre. 

- Biztos nem a másikban?- kérdeztem komoly arccal, és a fejemmel intettem a szomszéd épületre.

- Egészen biztosan nem. Az az épület más célt szolgált. Az a királyi rezidencia. Aztán a királynőé, meg az özvegy királynőé.

- Nem az egész a királyi rezidencia?- vonta fel a szemöldökét So Ra.

- De… vagyis nem. Ide dolgozni is jártak! A hivatalnokok.

- A királynak milyen jó dolga volt- sóhajtott a lány- Ki sem kellett tennie a lábát ebből a palotából. Még dolgozni is helyben kellett. Ez akkor lenne még királyabb, ha lenne benne uszoda, wellness részleg, egy pláza, és egy állatkert- nevetett fel, tudva, hogy mennyire nevetséges az, amit mond.

- Ezért nem lesz belőled sosem tudós, sem értelmiségi munkás- csóválta a fejét Hyun Sik, mire én csak mosolyogtam. Amúgy egész végig ilyenek voltak. Jó volt, hogy So Ra nem volt egy beképzelt lány, és inkább volt a stílusában hozzám hasonló, mint a Min Mi szerint ál-aegyo-s lányokhoz.

Sok időbe telt, mire körbejártuk az egészet. A lábunk majd leszakadt, mire végre ismét a kapuhoz értünk, de boldog voltam, hogy körbejártuk. Nagyon tetszett a palota, és a hanbokba öltözött katonák is aranyosak voltak. Épp elkaptunk egy őrségváltást még korábban.

Végül egy közelben lévő étterembe mentünk be, a neve Dugahun volt. Olyan volt kinézetre, mint egy hagyományos koreai ház, rendkívül tetszett. 
A palotanézésbe mindannyian megéheztünk, és már volt délután 6 óra is. Eleve hosszú volt az ide vezető út, ráadásul úgy tűnt, hogy ma csúcsforgalom van...

- Na, hogy tetszett?- kérdezte a fiú, mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, és leadtuk a rendelést. Ezúttal bulgogit kértem.

- Nekem nagyon. Főleg az a fegyveres őr. Láttad milyen szép szemei voltak?- lelkendezett So Ra, és ábrándosan bámult ki a fejéből.

- Nekem is nagyon tetszett- mondtam- Mármint nem az őr… Hanem a palota. Persze az őr sem nézett ki rosszul... Nem is hittem volna, hogy ezek képesek voltak a földön aludni…

- Látom, mindketten megragadtátok a lényeget- nevetett Hyun Shik- Holnap elmenjünk a Seoul Tower-höz?

- Igen!- kiáltott fel So Ra lelkesen.

- Az milyen hely?- kérdeztem.

- Egy torony, ahonnan belátni az egész várost szinte. A Namsan hegyen van, amit kár lenne kihagyni.

- Akkor menjünk- mosolyogtam.

Többet nagyon nem beszéltünk, mert megjött a rendelés. Nem is nézett ki rosszul a kaja, és jó illata is volt. So Ra talán valami tteokbokki-t evett, a fiú meg egy tenger gyümölcsei tésztát. Az övéké nem nézett ki olyan ínycsiklandozóan, legalábbis az én véleményem szerint. Mint említettem nem voltam valami halas.

Az evés közben csak Hyun Shik beszélt… úgy tűnt, neki meg egyszerre a dolog. Én csak azon igyekeztem, hogy a számból ne essen ki a cucc, a nevetéstől. Elég sokáig maradtunk bent, mire kinéztem, már majdnem lement a nap. Ijedten pattantam fel.

- Mennyi az idő?

- 8 elmúlt- nézett a telefonjára So Ra.

- Nekem rohannom kell- kaptam a táskámhoz. Mert akármennyire is utáltam Shint, ezt a munkát tényleg meg akartam csinálni- Gyorsan fogok egy taxit…- motyogtam.

- Úgy rohansz, mint randid lenne- nevetett Hyun Shik.

- Olyasmi…- mondtam keserűen- Az ország legnagyobb idiótájával.

*

Végül 9 után 13 perccel érkeztem meg a lakásom elé. Beszaladtam a gitáromért, és máris ráfeküdtem a szembe szomszédomék csengőjére.

In Ho nyitott ajtót, és barátságosan rám mosolygott.

- Gyere csak. Mi járatban?

Hogy mi járatban? Shin nem mondta volna el?

- Hát…

- Mi Ah!- kiáltott fel Henry az előszoba végében, és idiótán integetett felém.

- Szia Henry!- mosolyogtatott meg.

- Te vagy az, édesem?- kiáltott ki a nappaliból Jae Hwa- Gyere gyorsan, nézd meg mi megy a tv-ben.

Elvigyorodtam a hülye gyerek beszólásán, majd gyorsan lerúgtam a cipőm, hogy lássam, mi olyan érdekes. A barna hajú fiú a kanapén ült, így mögé álltam. A TV épp valami bulvár hírekről beszélt. És a képernyőn Shin és Lucy volt látható.

- Ma délután a DS Ent.-ben dolgozó Park Shin, a FOUR leadere, és a szintén DS-es híres színész-énekes Lucy, bejelentették, hogy együtt vannak- mondta a bemondónő- A vállalat annyit fűzött hozzá, hogy eddig azért nem jelentették be a kapcsolatot, mert mindketten a munkára szerettek volna elsősorban koncentrálni. Ezzel újabb sztárpár született. Sok boldogságot kívánunk nekik.

- Mi Ah!- hallottam a hátam mögül egy vészjósló hangot, és megfordulva Shint láttam.

- Benne vagy a TV-ben- mutattam a készülékre döbbenten. Furcsálltam, hogy ilyen hamar be is jelentik, és ilyen hamar hírt is csinálnak belőle.

- Minden nap benne vagyok. Te viszont- nézett az órára- Negyed órát késtél. Hol a fenébe voltál?- úgy látszott mérges rám. Talán még sosem várakoztatta meg senki?

- Várost néztem- csillant fel a szemem.

- Tényleg? Ó, de szívesen mentem volna veled- szólalt meg mögöttem Henry, mire rámosolyogtam.

- Majd legközelebb mi viszünk el, rendben?- kacsintott rám Jae Hwa is.

- Egyedül mentél várost nézni?- nézett rám Shin felvont szemöldökkel.

- Nem, Hyun Shik-kal… Min Mi egyik barátja, és….

- Szóval egy randi miatt késtél?

- Nem volt randi- forgattam a szemem- Ő volt ott, meg a húga.

- Lényegtelen… elkéstél.

- Nem tudsz túllépni ezen? Igen, elkéstem, nagy dolog. Nem vagy te a főnököm!

- De én vállalom érted a felelősséget- villámlott a szeme- Szóval, most velem jössz- ragadta meg a karom, és elkezdett húzni a lépcső felé. A többi srác értetlenül nézett minket, én a szememmel könyörgőn néztem rájuk, hogy mentsenek meg, de csak egy félresikerült próbálkozást kaptam Jae Hwa-tól:

- Aztán Shin kárt ne tegyél a csajomban!- de ez az engem vonszoló fiút egyáltalán nem érdekelte, csak dühösen bependerített a szobájába.

- Engedd el a kezem!- rántottam ki a karom a szorításából, de ő válaszra sem méltatott, csak leült az asztalához. Ezt jelnek vettem, hogy azért annyira nem tart érdemesnek, hogy most leálljon velem vitatkozni. Szóval inkább én is hagytam a dolgot, és körülnéztem a szobában. Elég nagyméretű volt, az egyik felében egy zongora, és gitárok (igen, három darab egymás mellett). Úgy tűnik, ez egy kialakított zenesarok volt. A falon képek voltak, de nem ez volt a meglepő. Hanem az, hogy nem ő maga volt a képeken, hanem például Beatles, Queen és egyéb nagy nevek. A másik felében a szobának volt egy nagy ágy, rajta az ágynemű szögmérő pontossággal összehajtva. Az asztal is nagyméretű volt, ahol most a srác épp belemerült egy kottába. Az ajtó mellett volt egy könyvespolc, tele könyvekkel, így oda léptem. Tágra nyitottam a szememet a címektől. Volt köztük egy csomó szépirodalmi alkotás is. Már épp nyitottam volna a szám, hogy ezt meg is jegyezzem, mikor egy képen akadt meg a szemem. Felvettem a fotót, hogy közelebbről megnézzem, és mihelyst felismertem, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Shin volt rajta, lehetett vagy 16 éves. Mellette egy nő, és egy férfi, nyilvánvalóan a szülei. A fiú kezét, meg egy 3 év körüli kislány fogta, aki átszellemült arccal néz a srácra…

- Te meg mit nézel?- hallottam a fülemnél, mire ugrottam egyet, és kiejtettem a képek a kezemből. Shin összehúzott szemmel nézett rám, majd sóhajtott és felvette a földről a fotót.

- A családod?- kérdeztem zavartan.

- Igen- válaszolt, majd még egy széket húzott az asztal mellé, és intett, hogy üljek le. Úgy is tettem, mire szembe ült velem. Azt vártam, hogy majd elkezd beszélni, és kifejti, hogyan is képzelte az egészet, de ő csak bámult rám. Mikor szóra nyitottam a számat, egyszerűen csak leintett. Mikor már kezdett az egész kényelmetlenné válni, akkor megszólalt.

- A dal ugyebár duett, és tükröznie kell Lucy stílusát is.

- Ez nem lesz nehéz- mosolyodtam el, és a gitáromért nyúltam, amit időközben már kivettem a tokjából. Az ölembe tettem, és egy egyszerű dallamra, improvizálni kezdtem egy szöveget:

Drága Shin ölelj át

Csak így élem túl az éjszakát

Tehetségem az nincs túúúúúúúúl sok

És most egy kicsit sem túúúúúúúlzok

Elhallgattam, mikor láttam a fiú tágra nyílt szemeit. Ráharaptam a számra, attól tartottam, hogy megint elkezd majd kiabálni velem, hogy miért nem viselkedek úgy, ahogy ő akarja, épp ezért volt váratlan, mikor két pillanat múlva kitört belőle a nevetés. Még sosem láttam ilyennek. Az arca, ha lehet, akkor még inkább vonzóbb lett, és barátságosabb, a ráncok a szemöldökénél kisimultak, és egy pillanatra el kellett néznem, hogy ne bámuljam annyira.

- Látom, Mi Ah, nem fogunk unatkozni- vigyorgott még mindig, majd ő is az ölébe húzta a gitárját.

- Jól áll a nevetés- csúszott ki a számon, mire felvonta a szemöldökét.

- Tudom- válaszolta.

- Még sosem láttalak nevetni- folytattam- Most miért viselkedsz máshogy?- tudtam, hogy lehet nem kéne feszegetni a témát, de kíváncsi voltam.

- Most kollégák vagyunk. És én minden kollégámmal kedves vagyok. Majd magánemberként megint bunkó leszek, ha szeretnéd- válaszolta egyszerűen.

- Felejtsd el!- legyintettem.

- Akkor- kezdte- a lényeg az, hogy a dal romantikus legyen, és mondjuk szóljon arról, hogy a pár nem lehet egymásé, és a fájdalomba majd belehalnak.

- Nem!- vágtam rá- Van vagy ezer ilyen dal!

- Akkor most lesz egy ezeregyedik is.

- De ez sablonon- akadtam ki.

- Most egy Lucy-s duett miatt nem fogom magam túlhajszolni.

- Akkor sem adhatsz ki gagyit a kezeid közül…

- Amit én csinálok, az már eleve 5 csillagos.

- Rendben, valami ilyesmire számítottam. Te és a fene nagy öntudat. Rendben. És mi lenne, ha nem egy lassú csöpögős és szenvedős számot írnánk, hanem.... egy ritmikus, erőteljesebbet. Mondjuk ami arról szól, hogy...- egy pillanatig elgondolkoztam, ő meg várakozóan nézett rám- Szóljon arról, hogy a lány és fiú mennyire utálják egymást!

- Ó, ebbe bele tudnád élni magad, mi?

- Abszolút- vigyorogtam rá.

- Oké. Erről fog szólni. Meg arról, hogy bármennyire is utálják egymást, úgysem tehetnek semmit a szívük ellen. Mert úgyis együtt lesznek.

- Helyes! Ez annyira illik majd Lucy-hez- tettem hozzá, hogy semmiképp sem rám értetődő legyen a helyeslésem.

Elvégre nincs nekem semmi közöm ehhez a fiúhoz. Csak megírunk egy dalt, utána meg megyek haza Magyarországba
- Rendben, írjuk úgy, ahogy gondolod.

A fiú rám nézett, és úgy látszott, hogy valami nagyon zavarja.

- Figyelj, Mi Ah…

Ebben a pillanatban valaki benyitott az ajtón, és egy vidám arcot pillantottam meg.

- Hoztam nektek innivalót- újságolta Henry.

- Hülye gyerek, kopogni nem tudsz?- förmedt rá Shin.

- Úgy sem csináltok semmi olyasmit, amit nem láthatnék- legyintett a fiú, majd gyanakodva rám nézett- Ugye nem?

- Persze, hogy nem!- csóváltam a fejem.

- Akkor jó. Nekem amúgy is van egy amerikai barátod, Shin-nek meg barátnője! Ezért hagytunk titeket egyedül- Henry ekkor vigyorogva felém fordult- Amúgy lányokat nem nagyon szabad Shin-nel kettesben hagyni, mint már mondtuk, iszonyat nőcsábász, egyszer volt, hogy…- ekkor azonban az említett, két erőteljes lökéssel az ajtón kívülre tessékelte a fiút, és becsukta utána az ajtót.

- Köszönjük az innivalót Henry!- szólt még ki az ajtón, majd visszaült mellém- Hol is tartottunk?

- Épp mondani akartál valamit, nőcsábász!- horkantottam fel.

- Ja, igen, nem fontos. Igyál- tolta a kezembe a narancslevet. Én belekortyoltam, és közben járt az agyam.

Azonban nem sokáig, mert a szőke kis srác újra bedugta a fejét.

- Mi Ah, ha van időd, akkor bemutatok neked valakit- mondta vigyorogva.

- Kit?- néztem rá csodálkozva.

- Jeonha-t. A házi kedvencem.

- Rendben, megnézem. Shin, egy pillanat múlva jövök- már indultam volna az ajtó felé, de egy másodperc töredéke alatt megragadta a karom, és visszarántott.

- Henry, most hagyj minket dolgozni, ha lesz ideje, megnézi.

A göndör srác látszólag elkedvtelenedett, de bólintva kisomfordált a szobából.

- Miért nem nézhetem meg? Olyan aranyos Henry, nem értem miért vagy ilyen vele...- csóváltam a fejem.

- Te nem tudod, hogy milyen Jeonha!- nézett rám halál komoly szemekkel. Nem akartam felnevetni, de tényleg drámai hangsúllyal mondta- Nem hazudok, szerintem Jeonha fogja a FOUR-t pusztulásba taszítani. Ha most elmennél, nem szabadulnál vagy két órán keresztül.

- Miért néznék egy aranyhalat két óráig?- csodálkoztam.

- Ő nem egy egyszerű aranyhal. Ő Henry szeme fénye. Először azt mondaná, hogy állj mellé, és nézd a halat fél óráig, hogy megszokjon, és ne ijedjen meg tőled. Aztán persze meg is kéne etetned, hogy megszeressen. Közben meg beszélned, és énekelned kéne hozzá. Elvileg az aranyhalak szeretik ezt, de szerintem csak Henry találta ezt ki. De a végén talán azt is megengedné, hogy megsimogasd. Azonban ez mind... hosszú... órák... kérdése. És mivel erre nincs időnk, ezért mondtam, hogy ne menj. Világos?

- Ez.... kicsit ijesztő- nevettem fel- Mintha az aranyhal átvenné az uralmat drága barátunk felett.

- Jól van, talán túloztam egy kicsit, de tény hogy az a hal... az őrületbe kerget- mosolyodott el ismét, hogy a szívem megint kihagyott egyet. Miért ilyen most? Miért nem igazodok ki rajta? Egyszer kedves, egyszer bunkó. Nem lesz ez így jó, nagyon nem.

Shin eközben a gitárján pötyögött, és a végén egy elég jó dallam jött össze. Pár percig csak hallgattam, és máris megjelent a fejembe a folytatás, és egy ráillő szöveg.

- Ez jó!- suttogtam átszellemülten, és én is elkezdtem pengetni. Egészen belemerültem.

- A nyelve koreai legyen?- kérdeztem, fel sem nézve.

- Igen. Lucy nem tud angolul rendesen- válaszolt a srác, mire elmosolyodtam. Szóval a művésznőben is van hiba. Még egy ideig pengettem, és elkezdtem rá dúdolni.

Shin elgondolkozva figyelt. Néha közbeszólt, hogy szerinte másfelé kéne vinni a dallamot, vagy hogy szerinte egy másik ritmus jobban passzolna egy bizonyos helyre. Nagyon belemerültünk, úgy tűnt, a dalírás mindkettőnknek szent dolog, mind a ketten, kizárva a külvilágot, csak a dalért voltunk azokban az órákban. De addig egy rossz szót sem szóltunk egymáshoz, sőt, akár azt is lehetne mondani, hogy kedvesek voltunk.

- Ez nem rossz. Várj egy percet, gyorsan lekottázom a dallamot- hajolt az asztala felé, mikor egy összefüggő dallam lett a sok kísérletünkből. Mint megegyeztünk, nem volt lassú, és szenvelgős, inkább gyorsabb ütemű.

- Addig én elmennék a mosdóba. Merre van?- álltam fel.

- A szomszéd szobával szemben lévő ajtó- válaszolt hátra sem nézve.

Kiléptem az ajtón, egyik srácot sem láttam. Gondolataimba merültem, Shin járt a fejembe, és a dal, majd meggondolatlanul benyitottam a mosdóba. Ami azonban nem volt üres. Pár másodpercig meredten bámultam a bent álló Jae Hwara, aki egy szál alsógatyában állt bent, ő meg rám, majd egy irdatlan nagy sikítás hagyta el a számat. Nem voltam én sosem olyan nebáncs virág. De Korea valahogy ezt a hatást váltotta ki belőlem.

Rémülten hátat fordítottam, és bevágtam az ajtót magam mögött. In Ho közeledett felém a folyosó távolabbi végéből, kíváncsi arccal. Csak egy baj volt… rajta sem volt póló. Ezért gyorsan visszafordultam a szoba felé, és elkezdtem rohanni vissza Shin szobája felé. Azonban, pont, mikor a kilincset fogtam meg, akkor nyílt az ajtó, így egyensúlyomat vesztve ráestem az éppen kifelé tartó fiúra. Mind a ketten a földön kötöttünk ki. Láttam a szemén, hogy váratlanul érte a dolog, és csak 5 másodperc elteltével reagált.

- A fenébe, Mi Ah! Mi a franc bajod van?- csattant fel, miközben lelökött magáról. Nyilván szintén fültanúja volt a sikításomnak.

- Csak… Jae Hwa…- hadonásztam a kezemmel. Shin felállt, és kinézett a folyosóra. Pár pillanat múlva én is követtem a tekintetét. A fürdő előtt állt megrökönyödött arccal a két alul-öltözött fiú. Mire a mellettem álló fiú, hangosan felnevetett. Én az ajkamba haraptam, és valószínűleg vörösre gyúlt a fejem.

- Rányitottál Jae Hwa-ra?- nézett felém, óriási vigyorral- Legalább kopoghattál volna.

- Miért nem zárta be az ajtót?- húztam a számat.

- Megijedtél, kislány?- nevetett a barna hajú fiú is, mire én felhúztam az orrod.

- Inkább öltözz fel, túl izmos vagy az én szememnek!- ezzel bementem Shin szobájába. Láttam, hogy már majdnem lejegyezte a dallam felét. A táskám az ágyon volt, és hallottam, hogy SMS-em érkezett. A képernyőre nézve, láttam, hogy már több nem fogadott hívásom volt. Anya… 4-szer hívott. Kinyitottam az üzenetet.

Itt vagyunk nálad, siess haza, várunk!

Francba! Nekik is ilyenkor kell jönni. hány óra van? Tizenegy múlt 3 perccel. Remek, és ha aludnék? Gyorsan eltettem a gitáromat a tokjába, felkaptam a táskám. Shin felvont szemöldökkel nézett rám.

- Megsértődtél?

- Nem. Valami közbejött, és el kell mennem- mondtam, közben nyilván az arcomra ültek az érzelmek, mert furcsán méregetett.

- Minden rendben?

- Persze. Csak anyáék jöttek meglátogatni…- motyogtam- Inkább itt hagyom a gitáromat, majd holnap eljövök érte. Nem akarok nekik magyarázkodni…

- Rendben.

Lekísért a lépcsőn, időközben a másik két fiú eltűnt, de hallottam, hogy az egyik szobában röhögnek, feltehetően még mindig rajtam. Remek.

- Henry?- kérdeztem.

- Valószínűleg elment utca zenélni-válaszolt a fiú.

- Akkor holnap folytatjuk?- néztem fel rá, az ajtóban.

- Igen. Gyere be te is a DS Ent.-be, beszéljük meg az igazgatóval a részleteket. Legyél kész kilencre, akkor mehetünk együtt.

Bólintottam, majd a kilincs felé nyúltam, de hirtelen valami visszarántott. A fiú kapta el a kezem, és fordított vissza, maga felé. Kicsit közelebb húzott, és félrebillentett fejjel nézett rám.

- Valamit elfelejtettél.

Köpni nyelni nem tudtam, a tekintete szinte rabul ejtett.

- Ööö… -nyögtem kétségbeesetten- Azért nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy jó éjt puszit adjak…

- Nem is azt akartam…- ekkor a nadrág zsebembe nyúlt, és kivette a telefonomat. Pötyögött rajta párat (bár nyilván nem volt egyszerű kiigazodni a magyar nyelvű írásokon, azért amit keresett, hamar megtalálta, hála az okos telefonok egyformaságának), majd azt hallottam, hogy csörög az övé.

- Már megvan a számod. Hogy ne kelljen rohangálni utánad- mosolyodott el pimaszul.

- Rohangálni?- vontam fel a szemöldököm.

- Ne értsd félre, édesem, túl nagy falat lennél te nekem!- nevetett fel- Csak arra gondolok, hogy ne késs el sehonnan. De nem ajánlom, hogy bárkinek is megadd a számom. Akkor meghalsz.

- Nem vagyok büszke rá… Be is írlak, mint Mr. Nagyképű…- majd a telefonomat visszaszerezve intettem még neki egyet, majd kiléptem a lakásukból. 
- Aludj jól!- szólt utánam hatalmas mosollyal, mintha tudná, hogy milyen érzést vált ez ki belőlem.
- Te is. Mert ha nem alszol eleget, holnap karikás lesz a szemed, és ha ilyen képet raksz ki twitterre, akkor felére csökken a fancaféd látogatottsága...
Erre felnevetett, de már nem néztem az arcára. Mihelyst becsukódott az ajtó, egy pár percre nekidőltem a falnak. Valamiért a szívem túl hevesen vert az utóbbi pár percben. Végül dühösen csaptam a falra. A fenébe, össze kell szednem magam.