14. fejezet

14. fejezet

A dal

Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy kóvályog a fejem, s szinte biztosra vettem, hogy valami puhán fekszem. A szememet azonban nem tudtam kinyitni, bármennyire is igyekeztem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hogy mi történt. Lassan, hangok ütötték meg a fülemet.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt tenni- a hang nem volt mérges, csak hitetlenkedő.

- Tudod jól, hogy nem neki szántam, hanem neked, te barom. Azért, amit tettél.

- Azt sem tudod, hogy mi történt!

- A legutóbb is láttam, hogy mi volt. Most is a kezét szorítottad, és a fülébe suttogtál...

- Shin, neked bejön ez a lány? Vagy miért vagy olyan, mint egy féltékeny…

- A fenét, Alex, csak nem akarom, hogy miattad essen baja. Ő nem lesz az új játékszered. Olyan ez a lány, mint egy tudatlan kismacska, aki nem tudja, hogy kivel szabad kikezdeni, és kivel nem, mikor húzza vissza a körmeit, és mikor eressze ki… De engem ő egyáltalán nem érdekel, mint lány.

- Értem, persze, hisz neked ott van Lucy… Csinos pár vagytok…. Hé, hé… ne verekedj- csattant fel a hang a végén, és egy kis széknyikorgást is hallottam.

- Te pedig fogd be a szádat.

- Tudod, Mi Ah egyáltalán nem egy félős kismacska… kiereszti a körmeit, de nem karmol meg, csak elijeszt. Próbált meggyőzni, hogy rendezzük a kettőnk dolgait. És, hogy bocsássunk meg.

- Minek hiszi ez magát? Szeretetszolgálatnak?

- Bizonyos szinten igaza volt… de… már nem tudom, mi lenne a legjobb. Majd megkérdezem, ha magához tér.

- Ha magához tér egyáltalán….

- Ne hidd magad ilyen erősnek, hogy kiütöd őt teljesen- a hangjában volt egy kis kuncogás- Nem hiszem el, hogy tényleg megtetted. Ezek után nem lesztek kebelpajtik, az biztos.

- Befejeznéd, Min Joon?

- Ó, legutóbb a gimibe hívtál így, mielőtt összevesztünk!

- Így hívnak, azért mondom ezt.

- Tudod, kezdem azt érezni, hogy ez a nagy Park Shin féle jellemfejlődésed, csak látszat, még mindig az a srác vagy, aki gimiben voltál… Igazából még mindig nem vagy seggfej…

- Abbahagy… Mi Ah?

Igen, ebben a pillanatban nyitottam ki a szememet résnyire, és az éles fénytől egy aprót felnyögtem. Hirtelen egy szőke fej jelent meg a látóteremben.

- Jól vagy, minden rendben? Fáj a fejed? Én igazán nem akartam…- és folytatta volna a véletlenségig, ha nem szólok közbe rekedtes hangon.

- Te meg ki vagy?

Erre leesett az álla, és olyan zavartan túrt a hajába, mintha mindjárt szétesne.

- Mi Ah, nem emlékszel rám? Én vagyok az, Shin…

- Nem emlékszel semmire?- hajolt közelebb egy barna hajú fiú is.

- Kik vagytok? Hol vagyok? Mi történt?- kérdeztem lassan, idegesen, és zavarodottan. Körbenéztem… egy  egyszemélyes kórházi szoba… remek.

Erre a két fiú összenézett, szemükben rémület látszott. De olyan igazi, mindent elsöprő rémület. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és olyan hangosan nevettem fel, hogy azt hittem megfulladok. Nem bírtam tovább játszani.

- Mi Ah, te…- néztek rám meglepődve.

- Annyira vicces fejet vágtatok- lihegtem a nevetéstél- Úgy gondoltam, tovább fogom bírni, de… ó, bár lett volna nálam egy fényképezőgép- nevettem fel újra.

- Mi Ah, tudod, hogy meg foglak fojtani?- suttogta felém Shin, miközben a halántékát masszírozta. Nyilván ráhoztam a szívinfarktust, rendesen.

- Ez nem volt jó vicc, kislány- csóválta a fejét, még mindig sápadtan Alex… vagyis most már hívjuk Min Joon-nak?

- Hozzátok képest ez semmi volt… kis kakasok- tettem hozzá szórakozva, de ekkor éles fájdalom villant a koponyába, és az arccsontomba, és visszahanyatlottam a párnára, egy fájdalmas nyögés kíséretében.

- Kell neked szórakozni!- lépett mellém Shin, és mélyen a szemembe nézett- Sajnálom.

- Ha jobban belegondolunk, az én hibám volt- nevettem fel a nyomoromon- Nem kellett volna közbeugranom, és akkor most Alex feküdne itt. Amúgy meglepődtem, hogy puhány sztárocska létedre, milyen erős az öklöd.

- Haha, most hagyd abba, és ne beszélj- szólt rám.

Közelebb hajolt az arcomhoz, és végigsimította az arcom bal oldalát, megvizsgálva azt. Ott ért az ütés. A másik srácnak ez az orrára ment volna, nekem azonban lecsúszott az ütése, így nem törte el semmim. Még a fogamat sem. Most azonban érintésére kirázott a hideg. Csak sajnos nem a rossz értelemben. Ezt mintha észrevette volna, elvigyorodott.

- Nem lilult be. Szerencséd van. A doki is azt mondta, hogy csak egy kis enyhe agyrázkódásod van, amiért beverted a fejedet. Ha kicsit feljebb megy az ütés, az orrod bánja, ha lejjebb, akkor az állkapcsod. Bolond voltál, minek kellett neked közbeavatkozni?

- Mennyi az idő?- kérdeztem, nem is törődve a kioktatásával.

- Reggel 7 óra- válaszolt Alex.

- Egész este itt voltatok?- nyitottam tágra a szeme.

- Igen, Shin egész végig siránkozott, hogy mi lesz, ha meghalsz, én meg tartottam benne a lelket. Igazán összekovácsolódtunk az éjszaka…- nevetett fel a barna fiú. Én is elvigyorodtam, Shin meg csak lesajnálóan ránk pillantott.

- Hagyunk, hogy pihenj- majd tolta volna a másik fiút is az ajtó felé, de felültem, és utánuk kiáltottam, nem törődve a hirtelen fájdalomtól.

- Hé, vigyetek el! Már jól vagyok! Be kell fejeznünk a dalunkat Shin, holnap elő kell adni.

- A fenébe is a dallal! Az a fontos, hogy semmi bajod legyen. Szóval pihenj!- dörrent rám, hogy még én is megijedtem. De nem adhattam fel olyan könnyen. A fejem is kezdett kitisztulni, majd gonosz mosollyal megnyomtam a nővérhívó csengőt. Shin csak lemondóan a fejét csóváltam, Alex pedig rám mosolygott, sőt, ha nem képzelődtem, még rám is kacsintott cinkosan.

Végül bejött egy nővér, aki nagy nehezen, és miután beadott egy fájdalomcsillapító injekciót, elengedett, de az én és a fiúk lelkére bízta, hogy a legkisebb bajnál is azonnal jöjjünk vissza.

Persze Shin, mint akit legyőztek, de nem képes bevallani, végig ellenségesen nézte, ahogy kivonulok a kórházból, és láttam a szemén, hogy végig arra vár, hogy egy kicsit is megszédüljek. Kényelmetlen volt a tegnapi ruhában, de tudtam, hogy nemsokára otthon leszek.

Mihelyst kitettük a lábunkat az épületből, megcsapott a friss levegő. Alex felénk pillantott, majd hirtelen, mint aki pont így tervezte, mosolyogva átölelt, állát a vállamra támasztva.

- Maradj egy kicsit így, és ne pofozz fel azonnal!- suttogta a fülembe. Ettől az egésztől nem kicsit lepődtem meg, így úgy álltam ott, mint egy sóbálvány. Persze Shin felcsattant mögöttem.

- Befejezted?- erre Alex eltolt magától.

- Ne legyél már ilyen morcos, öreg barátom, Mi Ah téged is megölel, ha szépen kéred. Ja, és holnap ott leszek a bemutatótokon, ki nem hagynám!- vigyorgott győztesen a barna fiú, majd egy intés kíséretében hátat fordított nekünk, és elsétált. Beszállt egy taxiba, és el is tűnt a szemünk elől. Döbbenten néztem utána, de a tény, hogy hirtelen egyedül maradtam ezzel az alfahímmel, még inkább kikészített. Most először voltam lányos zavarban a jelenlétében.

- Ez mindenképpen meglepő…

- Te vagy a meglepő… Furcsa hatásokat váltasz ki az emberből. Na, szállj be- torkolt le Shin, majd intett egy taxi felé. Nem is hallottam, mikor megállt mellettünk.

Némán, magunkba meredve utaztunk, én az elmúlt 24 órában történt változásokra gondoltam. Shin kedves oldalára, anyáékkal való találkozásra, Alexben való pozitív csalódásomra. Majd azt vettem észre, hogy a mi épületünk előtt állunk. Kiszálltunk a taxiból, és Shin azonnal megszólalt.

- Nálunk fogjuk gyakorolni a dalt, miután átöltöztél, elvileg a többiek is itt vannak.

Bólintottam egyet, majd továbbra is némán haladtunk. Mikor a liftbe értünk, kezdett az egész kínossá válni. Miért nem szólal meg ő sem? És én miért hallgatok ennyire? Máskor meg szájmenésem van... De hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna. Pedig úgy éreztem, ha két pillanaton belül nem szakítom félbe ezt a feszült csendet, akkor felrobbanok. De ő csak előre szegezett fejjel, rám sem nézve szólalt meg végül.

- A fejed jól van?

- Igen. Már nem szédülök- motyogtam- Nem hinném, hogy komolyabbra fordulna.
 A folyosónkon szinte repültem a szobám felé, hogy végre két percre ne legyen a közelemben, és ne zavarjon össze.

- Majd megyek!- és csaptam volna be magam mögött az ajtót, de a lábával kitámasztotta.

- Hülye vagy? És mi van, ha elájulsz? Veled megyek!

Erre eltátottam a számat.

- Velem jössz átöltözni? Bocs Shin, de ezt te sem engedheted meg magadnak. Nem fogok elájulni!

- Ne erősködj. Átöltözöl a szobádban… Addig megvárlak a nappaliban- majd válaszomra sem várva beviharzott a lakásomba. Remek!

Bementem utána, és rá sem nézve becsaptam magam mögött az ajtómat. Szinte azonnal lekaptam magamról a ruhát, és a szekrényhez lépve elővettem egy kényelmes farmert egy toppal. Nem vacakoltam, felkaptam, és gyorsan a tükörbe néztem.

Azzal a lendülettel rontottam ki a szobából, és kezdtem el ordítani.

- Te szerencsétlen, miért nem szóltál, hogy úgy nézek ki mint egy panda, aki ráadásul beledugta a fejét egy szénbányába?

- Most mi a baj?- nézett rám nagy és ártatlan szemekkel a fiú, aki épp a Tv elé telepedett be.

- Nem volt szándékodban közölni, hogy a tegnapi sminkem beteríti az egész arcom?- a hangom kicsit túl hisztériásan csengett, de hát ne szóljon senki egy rossz szót se a temperamentumomra, aki nem látta aznap a képemet.

- Így is csinos vagy- vigyorgott, én meg olyan hangot adtam ki, mintha nyúznának, majd próbálva nem törődni vele bevonultam a fürdőbe, és lesuvickoltam a feketeséget, majd újra sminkeltem magam. Mikor végre tökéletesnek (vagyis elfogadhatónak) nyilvánítottam magam, kiléptem a nappaliba.

- Menjünk. És látod, nem ájultam el!- a fiú erre felkelt a kanapéról, és megindult utánam a bejárat felé. De egy pillanat múlva éreztem a kezét a nyakamnál, és a hirtelen érintéstől azonnal megpördültem, és gyomron vágtam a kis táskámmal. Erre kicsit összegörnyedt, és gyilkos szemekkel rám nézett.

- Te megőrültél? Csak kint volt az idióta címkéd. Azt akartam betűrni.

- Ne foglalkozz az ilyenekkel, és ne nyúlj hozzám, szívtiprókám. Nem fogok a karjaidba esni- mondtam, felhúzott orral.

- Kellesz a halálnak- morogta a gyomrát masszírozva, és kicsörtetett a folyosóra. A számba haraptam, egy pillanatig elgondolkozva, de mivel az utóbbi nap tanulsága az volt, hogy ha nekiállok gondolkodni, akkor mindig oda lyukadok ki, hogy Shin annyira nem is vészes, így hát inkább ezt a tevékenységet hanyagoltam.

Mihelyst beléptem a szemben lévő lakásba, azonnal éreztem, hogy egy csomó szempár vetül rám. Pontosabban ránk. Ott volt mindhárom fiú, So Ra és Min Mi. Egy pillanat alatt zavarba jöttem, és Shin füléhez hajoltam.

- Mennyit tudnak?

- Azt, hogy elájultál-suttogta vissza.

- Ja, persze…- motyogtam, majd egy kényszeredett mosollyal megszólaltam.

- Jól vagyok, semmi baj, csak ne tegyetek fel kérdéseket!

- Pedig muszáj lesz!- csattant fel Min Mi- Mindig, mikor Shin-nel vagy, történik veled valami katasztrofális!

- Engem az lep meg- tette hozzá Jae Hwa- Hogy egyáltalán ennyit vagytok együtt, még akkor is, mikor nem a dalt írjátok- volt a hangjában valami, amit nem tudtam hova tenni- Van köztetek valami?

- Dehogy!- vágtuk rá egyszerre. Majd Shin karon fogott, és elkezdett húzni az egyik szoba felé.

- Most gyakorlunk, majd gyertek ti is, ha kihevertétek Mi Ah megrázkódtatásit.

A szoba ahova bevezetett, egy olyan stúdió volt, mint a cégnél odabent.

- Na, mutasd a szöveget- fordult felém a fiú. Előszedtem a táskámból a lapot, és odatettem elé.

Egy perc alatt végigolvasta, majd rám nézett.

- Tudod, éreztem, hogy van benned valami, amikor az Igazgatónak azt mondtam, hogy veled szeretnék dalt írni. Nem csalódtam, nagyszájú kislány.

- Sosem adtam okot, hogy rosszabbra számíts- emeltem magasra az állam. Ebben a pillanatban jöttek be a többiek a szobába. Már tegnap megbeszéltük, hogy ők fogják kísérni a dalunkat, mint régen, mint egy hangszeres banda. Épp ezért írtam tegnap nekik is szólamot, aminek a kottáját most a kezükbe nyomtam.

- Ezt mind te csináltad?- nyitotta nagyra a szemét So Ra, aki a másik lánnyal együtt az oldalt lévő székekre telepedett le.

- Beletelt egy időbe- vontam a vállam- De gyakoroljunk- mondtam, majd így is tettünk… az elkövetkezendő 24 órában, szinte folyamatosan.

*

- Izgulsz?- kérdezte ezredszerre is Min Mi másnap, délután 3-kor. Vagy egy óra volt addig, hogy bemutassuk a dalunkat, és már bent rendezkedtünk a DS Entertainment színháztermében. Én viszonylag nyugodt voltam, és szerencsére már a fejemmel sem volt semmi gond. A fiúk… nos, ők már kellőképp benne voltak a szakmába, hogy egy egyszerű dal előadása ne jelentsen problémát.

- Mondtam már, hogy nem izgulok!

- De miért nem izgulsz? Kéne izgulnod!- csóválta a fejét.

- Már miért kéne?- néztem rá értetlenkedve.

- Hát mert… ez az első fellépésed! Még én is izgultam a debütáló színpadomon.

- Én nem fogok ezzel az előadással babérokra törni. Nem is én vagyok a lényeg, hanem maga a dal. Még ha az én előadásom nem is lesz 100%, majd Lucy-é az lesz, ha ő adja elő.

- Fura vagy- nézett végig rajtam a lány, majd felcsattant- Ez meg mit keres itt!

A tekintete célpontja felé néztem. Shin épp Alex-el beszélgetett egészen komolyan. Igen, meghívta a srácot is, még tegnap a kórházban.

- Alex? Azt hiszem sikerült valamit mégiscsak elérnem- nevettem fel, de Min Mi gonosz szemére nézve lehervadt a mosolyom- Jaj, ne nézz így rám, nem olyan borzalmas! Igazából tegnapelőtt este elég rendes volt. Bocsánatot kért a történtekért. És elárulta egy titkát- vigyorodtam el. Bár furcsa volt elképzelni Alexet, és ezt a határozott lányt együtt, de ha nagyon megerőltettem magam, akkor sikerült.Még jól is néztek volna ki.

- Engem te ne akarj meggyőzni arról, hogy milyen ez a hülye gyerek. Ismerem, mint a tenyerem. És nem bízok benne soha többet!

- Soha többet? Miért, volt, hogy bíztál?

- Már hogy lett volna. Csak úgy sugárzik róla, hogy megbízhatatlan- majd elviharzott az ülőhelyek felé. Jae Hwa lépett mellém.

- Látom, nyugodt vagy.

- Én az vagyok. Miért, te talán izgulsz miattam?

- Nem, tudom, hogy mindenkinek a szívébe belopod magad. Erről vagy híres.

- El ne piruljak!- vigyorogtam rá- Te, Min Mi és Alex között történt valami?

- Ezt honnan veszed?- nézett rám meglepődve.

- Hát… Csak egy megérzés.

- Találd ki! Én meg majd mondom, hogy hideg, vagy meleg!

Elhúztam a szám, és a vállára ütöttem.

- Hé!- kiáltott rám, és átkarolta a vállamat- A karomra még szükség van ma a gitározásnál.

Kicsit talán hangos volt, mert a közelben állók mind ránk néztek. Még a két beszélgető fiú is. Alex zavartan, Shin bosszankodva.

- Hé, nagyfiú!- súgtam Jae Hwa-nak- Menj oda te is!

- Miért?

- Mert mindhárman barátok voltatok. Na, indíts. Ha Shin képes volt félre tenni a régi dolgokat, akkor te is!

- Adsz egy puszit, és máris indulok- vigyorgott rám.

- Egy bokán rúgást kapsz, ha nem indulsz azonnal.

- Jól van, megyek már! Nem kell ilyen ellenségesnek lenned- biggyesztette le duzzogva a száját, majd elindult a fiúk felé. Néztem a régi 3 barátot, akik kicsit zavartan, de egyre felszabadultan beszélgetett. És mindehhez az kellett, hogy engem képen csűrjön Korea 1. számú énekese. Ki gondolta volna?

*

- Kész vagy?- nézett rám Shin felvont szemöldökkel egy óra múlva, mire bólintottam. Egyedül voltunk a színpad mellett, a többiek már fent voltak a színpadon. In Ho a doboknál, Jae Hwa gitározott, és beleírtam egy hegedűrészt is Henry-nek. Úgy éreztem, hogy ez nem csak Shin és Lucy előadása legyen, hanem az egész csapaté- Nem öltöztél túl.

- Szerintem csinos vagyok!- úgy gondoltam, hogy nem viszem túlzásba a ruházkodást, egy egyszerű inget, és magasított derekú szoknyát vettem fel, lapos talpú cipővel.

- Az vagy. De Lucy öltözéke, mikor a számot előadja… ennél jóval szexibb lesz.

- Először is: előbb győzze meg őket a szám. Másodszor: akkor, mikor az a liba ennél jóval hiányosabb öltözékben illegeti magát melletted… sok sikert a koncentráláshoz!- veregettem vállon, mire felnevetett.

- Örök rejtély maradsz, Kang Mi Ah- suttogta. Erre kicsit zavarba jöttem, de egy hangtechnikus jött oda hozzánk, hogy már az összes vendég itt van, mehetünk a színpadra.

Nem tudtam, hogy kik lesznek itt, nem is érdekelt. Én nem miattuk írtam dalt. Hanem hogy bizonyítsak.

- Menjünk!- indultam el a lépcső felé, de megragadta a kezemet, és visszarántott. Ezt többször csinálta velem az elmúlt héten, mint az egész életemben bárki.

- Várj!- a két kezét a vállamra támasztotta, majd lehajtotta a fejét, hogy egy síkban legyen a szemünk.

- Légy annyira meggyőző, és elbűvölő, mint mindig- a hangja komoly volt.

- Elbűv…?- tágra nyitottam a szeme csodálkozásomban, de úgy tűnt, nem igazán bírja, hogy még most is szövegelni támadt kedvem, ezért gyorsan előrehajolt, és homlokon csókolt. Erre aztán tényleg a torkomon akadt a szó. Meg a levegő…

- Akkor mehetünk?- nézett rám ártatlanul, majd a válaszomra sem várva elindult. Egyre inkább azt éreztem, hogy egyre jobban vagyok benne ebben az egészben, és nem kéne még… élveznem is. Koncentrálnom kell. Ő feltette magának, hogy eléri, hogy kedveljem. Nem adhatom fel az ellenállásom.

Ezért felszegett állal léptem fel én is a színpadra.

Szerencsére nem volt ez olyan showműsor, hogy még fények is villogjanak, egyszerűen csak világos volt a teremben, így láttam, hogy kik ülnek. Vagyis ismerni nem ismertem őket, de elég sokan voltak. A hátsóbb sorokból integetett Min Mi, So Ra és Alex is.

- Most beijedtél?- nézett rám nagy szemekkel Henry, de úgy tűnt, jól szórakozik. Erre elvigyorodtam.

- Én? Ne viccelj, nem vagyok én olyan, akit megijeszt egy rakás szakember.

- Az jó. Mert itt van Simon Park.

- Hogy mi?- hűltem el, és azonnal a sorokat kezdtem pásztázni. Meg is láttam  a magas, mosolygós 30 év körüli férfit az 1. sorban Han Tan igazgató mellett. Simon Park volt az egyetlen koreai, akit tiszteltem, és szerettem, hiába voltam a téma ellensége. De Simon Park az USA-ban élt, híres énekes, színész, dalszerző volt. És tényleg nagyon jó dalai voltak. Mostanában meg egyre több mentoráltjáról hallottam, hogy sikeressé válik. Biztosan pont most járt errefelé, és az igazgató meghívta.

Hát jó, legyen, akkor hozzuk ki magunkból a legtöbbet. Shin felvont szemöldökkel nézett rám, és meg biccentettem, hogy kezdhetjük. Erre a fiú kezébe vette a mikrofont.

- Jó napot, Park Shin vagyok. Három nappal ezelőtt bejelentettem az Igazgatónak, hogy a mellettem álló Mi Ah-val fogok dalt írni. Nyilván furcsállta, de adott 3 napot, hogy bizonyítsunk. 3 nap alatt még egy világot sem teremtenek, de hát azért igyekeztünk. Hogy miért is akartam vele dolgozni? Az igazság az, hogy nem tudom. Talán mert tudtam, hogy ezzel a váratlan bejelentéssel őt is kiakasztom. Igen, Kang Mi Ah, mikor beköltözött a szomszédunkba, nem is sejtette, hogy mi vár rá. Kifejezetten utált engem… mondjuk én sem voltam elájulva tőle. Nagyszájú kislánynak tartottam, szerinte pedig én egy egoista, plasztikázott kirakatbaba voltam- erre a nézőközönség felnevetett, az én fejem meg vörösre gyúlt. Ekkor vettem észre, hogy a harmadik sorban ott ül… az anyám. A szemem tágra nyílt, ő meg félénken, bátorító mosollyal nézett rám. Miért van itt? Én egészen biztosan nem szóltam neki. De még inkább felgyúlt bennem a bizonyítási vágy. Hogy érek én is valamit. Valamit, amit ő elszalasztott… És ezt ma megmutatom neki.

- De miután jobban megismertük egymás,- folytatta Shin- egészen más oldalát is megismertem, megtetszett a hangja, és az állandó prédikációi arról, hogy szerinte milyennek kell lennie egy jó dalnak… Remélem már szerinte sem vagyok olyan elviselhetetlen- vigyorgott rám. Kellett pár pillanat, hogy leessen, hozzám beszél.

- Persze, te jó ég, mennyire imádlak!- morogtam, csak sajnos bele a mikrofonba, így az egész hallgatóságból kitört a nevetés. Még a fiú is elvigyorodott.

- Ezért kezdtünk bele ebbe az egészbe. Így az utóbbi napokban sok energiát öltünk bele ebbe a dalba. Remélem mindenkinek tetszeni fog.

Erre felharsant a taps, én meg kötelességemnek éreztem, hogy szintén mondja valamit.

- Jó napot mindenkinek, tudom, szinte alig ismer valaki, hisz egy bő hete érkeztem Koreába, magam sem értem, hogyan csöppentem bele az egészbe. Ez a dal talán nem olyan, amire számítanak. Addig rágtam drága sztárocskám fülét, még végül hajlandó volt beadni a derekát, és egy nem tipikus szerelmes dalt írni- erre szintén sokan elmosolyodtak. Ekkor vettem észre Lucy gyilkos szemét, ami egyszer rám, egyszer Shinre nézett gonoszan. Oh, remélem nem ért semmit félre, ezért mosolyogva folytattam- Remélem Lucy, aki, ha a dal megfelelő lesz, akkor ő fogja ezt a duót énekelni, szintén elégedett lesz a munkánkkal. És hadd tegyem hozzá, hogy sok boldogságot kívánok nekik, mint pár!

Na jó, ezt talán nem kellett volna hozzátennem, mert mellettem, nem túl látványosan de észrevehetően Shin megdermedt, és a mosolya kicsit lejjebb adott, Lucy meg hitetlenkedve nézett rám. Elvégre én pontosan tudhattam, hogy ők nem annyira „maguktól” jöttek észre. De a közönség lelkesen tapsolt Korea álompárjának.

Mikor legközelebb a szőke fiúra néztem, már ő is mosolygott, és Lucy-re kacsintott. Na tessék. Szóval miért is nem lehetséges, hogy érezzek valamit iránta? Mert nem szabad. Még ha nem is teljesen szabad döntés alapján, de ők most együtt vannak.

- Jó szórakozást!- mondta Shin a mikrofonba, majd intett In Ho-nak, hogy kezdje a dalt. Ebben a pillanatban kiment a fejemből minden, a furcsa érzéseim, Simon Park, az anyám… és csak In Ho dobja, Jae Hwa gitárja, Henry hegedűje, Shin hangja, és az enyém maradt. Miközben énekeltem, nem számított az, hogy mit fognak gondolni. Beleéltem magam. Elvégre ez a dal tényleg olyan volt, mintha rólam, és Shinről szólna…. Pedig tudtam, hogy a dallal ellentétben, nekünk nem lehet ilyen végkifejltünk. Mi utálhatjuk egymást… de ebből nem lesz szerelem. De ettől függetlenül élveztem a pillanatot. És tudtam, hogy ebben a percben semmit nem ronthatok el. Tökéletesen csinálok mindent. És a dal is nagyszerű!

Mikor elhaltak az utolsó akkordok, akkor hirtelen arra eszméltem, hogy Shin várakozóan néz rám, Henry átkarolja a vállamat, Lucy felvont szemöldökkel, szinte önelégülten néz maga elé. Az igazgató, és Simon Park elégedetten bólogat, és közben tapsol, Min Mi, So Ra és Alex vigyorogva néz ránk, anyám pedig... előre mered maga elé, mint akinek most esett le valami nagyon fontos dolog, és pillanatnyilag a hatása alatt volt.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy lehet, hogy nem volt verseny. De nyertünk!