8. fejezet

8. fejezet

Fegyverszünet

- Most mit csináljunk?- tettem fel a kérdést ezredszerre. Fel alá járkáltam a kis raktárban, és próbáltam gondolkozni. A telefonomat Min Mi-nél hagytam az asztalon, Shin-nek pedig lemerült az aksija… amúgy sem volt térerő… az ajtón hiába kopogtunk ki, úgy tűnt, a hangzavartól senki nem hallja… meg eleve nem járkáltak sokan ezen a folyosón... Elvileg volt még egy mosdó, a földszinten.

- Mit csináljunk?

-Ülj le, és maradj nyugton, nagyon idegesítő vagy!- szólt rám a fiú, aki egy kis sámlin ült, és az arcát a tenyerébe süllyesztette.

- Csakhogy tudd, ez a te hibád!- csóváltam a fejem- Ha te nem lennél…

- Ha én nem lennék, akkor te már rég…- csattant fel, majd elharapta a mondatot. Inkább elfordul tőlem.

- Egyáltalán, mit kerestél itt?- kérdeztem, és visszaültem a vödörre- Nem hinném, hogy odáig süllyedne a szupersztár Park Shin, hogy az ellenfele után kémkedik…

- Még jó, hogy nem! Lucy-vel beszéltem- mordult felém.

- Ó!- igazából meg sem lepődtem- Mondtam már, hogy összeilletek? Az álkedves idol, és az álcuki idol lány…

- Befejezted?- csapott a mellette lévő szekrény oldalába, mire pár tisztítószer leesett.

- Nem, még nem! – csóváltam a fejem. Igazából jó volt, hogy levezethettem valakin az idegességemet- Akkor miért nem maradtál Lucy-vel? Miért kellett neked engem iderángatnod? Miss Aegyo-val sokkal romantikusabb lett volna…

- Szóval te vagy az, aki beszólt neki- nevetett fel gunyorosan- Mesélte, hogy valami modortalan amerikai bunkó volt vele. De már sejtem, hogy ki volt az… És hogy miért nem vele vagyok… mert megsértődött valamin, és elviharzott. Így már megnyugodtál? Vagy tovább akarod folytatni ezt a gyerekes viselkedést?

Erre nem válaszoltam. Igazából volt abban valami, amit mondott. Nem rá voltam most elsősorban mérges, hanem a helyzetre. Valójában hálás voltam, amiért nem kellett szembe néznem újra Alex-el. Csak sajnos ez azzal járt, hogy bennragadtunk a szertárban.

A következő pár percben csendben ültünk egymással szemben, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Semmi nem jutott eszembe, hogy mit tehetnénk, hogy kijussunk. Majd mivel az egy helyben üléstől elkezdtem fázni, (amúgy is nagyon hideg volt a szobácskában), felálltam, és végignéztem a polcokon, hátha találok valami használhatót. Nem is tudom mit reméltem… az akciófilmekben ilyenkor mindig megtalálták a megfelelő hozzávalókat, és kirobbantották magukat, de hát én nem értettem az ilyesmihez. És valószínűleg Shin sem.

- Valami ötlet?- néztem a fiúra végül.

- Én énekes vagyok, nem szabaduló művész!- förmedt rám.

Ez így nem fog menni! Kezdtem egyre jobban kétségbe esni. A tudat, hogy be vagyok zárva, az még hagyján. De hogy a társaságom nem túl fényes, az már jobban fájt. Shin minden mondatával vagy hülyének nézett, vagy lekezelt, vagy belém rúgott. Mit ártottam igazából neki? Lehet, hogy én sem vagyon túl kedves vele… de igazából ő kezdte el ezt. És tudtam, hogy nem én leszek az első, aki fejet hajt. Ezt a játékot ketten játszák, és semmiképp nem akartam veszteni, mégha Shin erős ellenfél volt is.

Hogy ne látszódjak túl feldúltnak, inkább visszaültem a vödörre, és a hátamat a falnak támasztottam. Egyre inkább kezdtem fázni. A mini ruha egyáltalán nem volt használható a hideg ellen. Shin-en bezzeg volt egy dzseki.

- Hé!- szóltam neki, mire felnézett.

- Öt perc… eddig bírtad szó nélkül. Mi az?- kérdezte roppant kedvesen.

- Tudod, Alex… - kezdtem, majd megakadtam. Úgy kellett megfogalmaznom a kérdést, hogy az rá semmiképp ne vessen rossz fényt- Szóval Alex…- ismét elakadtam.

- Mi van vele? Kell a száma?- horkantott fel.

- Te barom!- motyogtam, de valószínűleg meghallotta- Csak azt akartam kérdezni, hogy azért voltatok e ilyenek egymással, mert riválisok vagytok, vagy van e más oka is?

Felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

- Te most mégis mit akarsz? Ismerkedni velem? Lelkizni? Hidd el, nélküled is nagyon jól megvagyok. Inkább azzal foglalkozz, hogy kijussunk innen!

- Hjá!- kiáltottam rá- Miattad kerültünk ide! Juttass ki te!

Erre nem válaszolt. Ismét eltelt pár perc, én időközben ismét felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, ismét kikiabáltam, de úgy tűnt, senki nem jár errefelé.

Pár perc néma csend után már úgy érzetem, hogy a fogaim összeverődése is hangzavarnak hallatszik. Pedig nem akartam, hogy a fiú lássa, hogy valami bajom van. Sajnos ez nem jött össze. A következő percben Shin kibújt a dzsekijéből, és a meglepett arcomba dobta.

- Idegesítesz, ugye tudod?- kérdezte.

- Aha, persze- motyogtam, és már azon voltam, hogy visszahajítsam neki, de túl erős volt a késztetés, hogy ne fázzak. Végül belebújtam a kabátba, közben önkéntelenül beleszagoltam.

- Mi az, jó illata van?- kérdezte elhúzva a száját.

- Nem. Bunkó illata van- vágtam vissza. Pedig valójában tényleg jó illata volt. Olyan… híresség illat.

Ismét pár perc telt el némán.

- Alex…- törte meg a csendet a fiú- Alex az egyik legjobb barátom volt.

- Neked? Az a srác?

- Ja- bólintott- Miért? Furcsa?

- Dehogy, én is imádom megtépni a régi barátaimat- nevettem fel kínosan. Nem értettem, hogy mi ütött belé, hogy hirtelen elkezdett mesélni.

- Ő, JaeHwa és én voltunk a három jó barát. Már gyerekként azt terveztük, hogy lesz egy bandánk, és meghódítjuk az egész világot.

- Akkor, hogyhogy…?- értetlenkedtem.

- Ha még ezerszer közbevágsz, sosem jutok a végére! Így sem tudom, minek mondom neked ezeket- pár percig ismét nem szólalt meg.

- Szóval, akkor mi történt? Összevesztetek?- kérdeztem végül.

- Dehogy- válaszolt- Minden a legnagyobb rendben ment. Egészen a meghallgatásig. Az ügynökségtől azt mondták, hogy JaeHwa és én elég jók vagyunk már a debütáláshoz, Alex viszont még nem. Ilyen lehetőséget nem utasíthattunk vissza… de a mai napig rágódok azon, hogy jól tettük e, amit tettünk. Mi elfogadtuk az ajánlatot. Alex meg a képünkbe ordította, hogy ő sosem vállalta volna nélkülünk. És hogy egy nap híresebb lesz nálunk. Rengeteget készült utána, és a következő meghallgatáson, egy másik ügynökségnél, bekerült a BTD-be. Azóta igyekszik jobb lenni… és azóta viselkedik így. Azelőtt nem volt ilyen. Most csak az a célja, hogy bosszút álljon rajtunk... bár ez elég drámaian, és szappanoperásan hangzik. Most meg kifejtheted a véleményedet, hogy mennyire bunkók voltunk, amiért nélküle léptünk tovább.

- Ezt nem így gondolom- csóváltam a fejem- Én is ugyanezt tettem volna. Szerintem egy igaz barátnak nem kéne, hogy visszahúzzon. Még ha fájt is neki, titeket támogatnia kellett volna.
Persze valószínűleg nekem is rosszul esett volna egy kicsit....- de ezt már nem mondtam ki, csak gondoltam. (Persze, hogy én sem voltam szent...)

Felnevetett. Ezúttal nem gúnyosan. Tényleg úgy tűnt, mintha jól szórakozna.

- Furcsa elképzeléseid vannak a világról, kislány!

- Én csak a véleményemet mondtam… Aztán a többiek? Hogy kerültetek egy bandába? Ők is meghallgatáson?

- In Ho igen. Ő egy elég furcsa szerzet.

- Igen… eddig akárhányszor láttam, pár perc múlva eltűnt- jutott eszembe.

- Neki is megvannak a titkai- zárta rövidre a témát Shin.

- És Henry?- kérdeztem.

- Mond csak, mitől vagy ma ennyire kíváncsi?- nézett rám a fiú- Azt hittem nem csíped a FOUR-t. Vagyis szerinted sablonos a zenénk. Én meg egy bájgúnár vagyok, akit feldobott pár plasztikai sebész.

- A zenétek tényleg kicsit sablonos. Az a baj, hogy manapság a pop zene semmi másról nem szól, mint hogy jaj de szeretlek, de nem lehetek veled, mert nincs pénzem, vagy messze lakom, vagy eltörte a kutyám a lábát, és őt kell gyógyítanom…

- Miért, Magyarországon talán más a helyzet?

- Nem, ugyanez…- ráztam a fejem csalódottan.

- Pedig ezután a bevezető után azt hittem, hogy ott legalább a GDP-ről szólnak a dalok…

- Milyen szellemes valaki…- motyogtam.

- Te talán jobb dalokat írsz? Hallottam hogy zeneszerző leszel… Te miről akarsz majd írni?- kérdezte ismét gúnyos hangon- A globális felmelegedésről?

- Nem… de azért lehetne valami újdonságot is vinni a dalokba. Nem a romantikával van baj… hanem a semmitmondóságával… Érted amit mondok?

- Nem, totál gyengeelméjű vagyok…- röhögött fel.

- A ti zenétek… én nem szólok bele!- vontam meg a vállam.

- Tudod- kezdte- Egész jól énekelsz!

- Honnan tudnád, hogy éneklek?- vontam fel a szemöldökömet.

- Mikor Henry-vel énekeltél… a téren…

- Te ott voltál? Hallottad? Nem is láttalak…- jöttem zavarba.

- Persze, te nem ismersz meg itt egy hírességet sem… De amúgy valószínűleg olyan bolond voltam, hogy úgy mentem oda, hogy felismerhető legyek.

Ebben volt valami, el kellett ismerni.

- És minek jöttél oda? Követtél?

- Téged? Persze, a legjobb szórakozásom idióta kiscsajokat követni, akik ráadásul nem is a rajongóim, mert valószínűleg Brad Pitt-be szerelmesek…- eddig jutott, mert hozzávágtam egy tisztítószert.

- Brad Pitt nem az esetem. Akkor miért voltál ott?

- Henry miatt…

- Inkább Henry, mint én… Neked aztán van ízlésed…- na erre az én vállamat találta el az erősen megküldött tisztítószer- Bocsi, te Lucy-t szereted…- tettem hozzá mentegetőzve.

- Én nem…- kezdte indulatosan, majd megadóan sóhajtott- Azért mentem oda, mert meg szoktam hallgatni Henry játékát. Mert pont így találtam rá…

- Tessék? Így találtál rá? Mintha egy utcagyerek lett volna…- nevettem fel.

- Majdnem az volt… Gondolom sem Henry, sem Min Mi nem mesélt neked a gyerekkorukról. A szüleik elváltak, Min Mi a gazdag anyjával maradt, Henry meg az apjával az USA-ba költözött. Aztán pár évvel később apuci alkoholista lett, és ebbe bele is halt. Henry 18 éves volt ekkor. Visszajött az anyjához, de az nem nagyon akarta látni. Az apjára emlékeztette. Egyedül Min Mi volt mellette. Az egyetlen amit jól megtanult Amerikába, az a hegedülés, és itt gyakran zenélt esténként az utcán. Mi ekkor még egy friss 3 tagú banda voltunk, de már szóltak az ügynökségnél, hogy egy új tagot keresünk, és lesz egy új válogató. Én az egyik este meghallottam Henry-t játszani, és énekelni. Már akkor tudtam, hogy neki kell lennie az új tagnak. Rábeszéltem, hogy jöjjön el a meghallgatásra. És csodával határos módon… sikerült. Ő lett az új tag. Azóta hálás nekem. Ezért van az, hogyha te engem szidsz, ő akkor is a védelmemre kel. Még ha neked is van igazad…

- Ez… Ezt sosem gondoltam volna- suttogtam- De akkor mégis hogyan van az, hogy ilyen jókedvű? És folyton bolondozik?

- Mindenkinek vannak titkai- mondta ismét.

- Persze… neked is!

- És neked is!

- Szóval jól éneklek?- ragadtam meg az egyik korábbi mondatát- Ezt akkor vegyem bóknak? Korea legnagyobb sztárja mondta ezt… Kérlek, leírom, és akkor alászignózod?

Erre ismét felnevetett, és először az eddigi ismeretségünk alatt, rám mosolygott.

- Sokat képzelsz magadról, kislány.

- Mindig kislánynak hívsz…- jöttem zavarba. Sosem gondoltam volna, hogy tud így mosolyogni. Eddig csak a gúnyos megnyilvánulásait láttam, meg a plakátvigyorait. De ez… túlságosan is intenzív volt, ezért elkaptam a fejemet, és közönyösséget erőltettem az arcomra. Nem fog engem levenni a lábamról egy sztárocska, aki ráadásul idiótának tart, és alig várja, hogy megszabaduljon tőlem.

Erre a reakciómra nyilván neki is eszébe jutott, hogy kivel van, így az ő arcáról is lehervadt a mosoly.

- Jussunk ki innen!- szólalt meg, majd felállt, és az ajtóhoz sétált. Elkezdte erősen ütni, de pár perc után sem volt semmi eredménye. Majd a szerek között kezdett el keresni valamilyen feszítővasat. Én azt néztem, ahogyan ügyködik. Igazából lenyűgöztek a mozdulatai is. Eszembe jutott, ahogy berántott az ajtó mögé… milyen erős volt…

Jó, ebből elég volt!- szóltam magara. Ez a srác nem egy olyan, akit csodálni kéne. Nincs benne semmi eredeti.

Ekkor azonban valami más vonta magára a figyelmemet. Valami furcsa hangot adott ki. Valami a fejünk fölött. A lámpa… Vészesen pislákolni kezdett.

- Ó, ne, ne, ne, ne… -motyogtam.

- Nyugi, szórakozik egy kicsit, aztán majd helyreáll!- mondta legyintve Shin. Engem ez meg is nyugtatott, egészen addig, míg a következő pillanatban minden el nem sötétült. A lámpa feladta.

Én nem voltam klausztrofóbiás…. de a tény hogy be vagyok zárva, ráadásul koromsötét van, mert az alagsorban nincsen ablak…. a rémülettől hátrálni kezdtem, mire nekimentem egy polcnak, így kábé az egész tartalma rám borult.

Rémülten sikítottam fel.

- Jól vagy?- hallottam a sötéten át a fiú hangját. Aggodalom csendült volna benne?

- Nem!- válaszoltam sokkos és hisztérikus állapotban. Nem emlékszem, hogy voltam e már hasonló helyzetben, de most nagyon bepánikoltam.

- Fáj valamid?- kérdezte.

- Nem.. azt hiszem…- motyogtam. Kezdtem hozzászokni a sötéthez, de még így sem láttam az orromnál tovább. Majd hirtelen, mintha valami hozzámért volna, ezért ismét felsikítottam. Pedig valószínűleg csak képzeltem.

- A fenébe, maradj már csendben!- kiáltott rám a fiú- Ennyire félsz a sötétben?

- Nem, csak sajnos nem vagyok hozzászokva, hogy raktárakba zárjanak!- nevettem fel hisztérikusan.

- Csak nyugodj meg!

- Ó! Könnyű ezt mondani, mikor már bepánikoltam…

- Nem tudok tőled koncentrálni!- vágta hozzám.

- Akkor csinálj valamit, amitől megnyugszom!- magam sem tudom miért mondtam ezt. Nyilván tőle vártam segítséget, miután miatta kerültünk ebbe a helyzetbe.

- Csináljak valamit? Rendben?- a hangja félig meddig fenyegetőnek tűnt, majd csak azt hallottam, hogy sebes léptekkel közeledik felém. A lehető legkisebbre összehúztam magam, és vártam, hogy legalább felpofozzon. Először csak azt éreztem, hogy megragadta a csuklómat. (Valószínűleg ő sem látott jobban, mint én, csak körvonalakat.) Aztán a következő, amiért éreztem, az egy rántás volt, majd egyenesen nekiestem Valaminek… amiről pár pillanat múlva kiderült, hogy Shin mellkasa. A fiú elég szorosan ölelt magához, hogy még a szívdobogását is halljam. Az én lélegzetem azonban elállt, és úgy éreztem, ott helyben összeesek. Az előbb még ordított velem, most meg megölelt… Úgy hogy az összes izmát éreztem…

A legelső, ami eszembe jutott, miután rájöttem, hogy mi is történt, az volt, hogy ellökjem magamtól. Elvégre egy bunkó, sznob srác. De ami miatt nem tettem meg, az az volt, hogy… megnyugodtam. Így már nem féltem.

Meg ebben a helyzetben már úgy gondoltam, hogy minden mindegy…

 Így automatikusan én is felemeltem a kezem, és átöleltem a hátát. Egy pillanatra, mintha megrezzent volna, az érintésemtől, de aztán felnevetett, és a fülembe súgta, úgy, hogy a lélegzetét éreztem az arcomon:

- Látszik, azért nem utálsz annyira…

- Jobb vagy, mint a semmi…- mosolyodtam el, végig sem gondolva, hogy mit mondok.

- Ezt csak azért csinálom, hogy megnyugodj… ha valakinek elmondod, meghalsz!- folytatta.

- Nem olyan dolog ez, amire büszke vagyok…- suttogtam, de közben éreztem, hogy ez nagyon nincs így…. én szégyeltem bevallani, de nagyon jól éreztem magam a karjaiba… egészed addig míg, valami más hang nem jutott el a fülemig.

- Mi Ah!- a hang távolabbról jött. Az ajtón túlról. És ismertem is a hangot. Jae Hwa!- azonnal kitéptem magam a karokból, ezzel a dzsekit is leverve a vállamról, az ajtóhoz botladoztam, és minden erőmet beleadva püfölni kezdtem a bejáratot.

- Itt vagyok!- kiáltottam ki- Jae Hwa!

A léptek odakint elhallgattam, majd valaki közvetlen az ajtó túloldaláról szólalt meg.

- Mi Ah, odabent vagy?

- Igen! Csak az ajtó bezárult…- kiabáltam tovább.

- Itt van benne a kulcs…- hallottam a hangját.

- Nyisd ki, kérlek!- ezt már csak normál hangerővel mondtam, mert a hangom elment a kiabálástól. A következő pillanatban hallottam a kulcs zaját, majd az ajtó kitárult, és az én szememet elvakította a fény. És ott állt az ajtó előtt Jae Hwa, akinek én gondolkodás nélkül a karjaiba ugrottam, szinte ledöntve őt a lábáról. Nem sok választott el a megkönnyebbült zokogástól.

- Nyugi!- simította meg a hátam, és látszólag élvezte a helyzetet- Hogy kerültél te ide?-

Majd a következő pillanatban leejtette a kezét, mert észrevett valamit a hátam mögött.

- Shin…- hűlt el- ti együtt voltatok odabent?

- Csak véletlen volt!- hallottam a hideg hangot a hátam mögött.

Erre én is hátranéztem. Shin arca a régi volt. Semmi mosoly. Csak a gúny.

- Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, hogyan kerültetek össze…- vigyorgott JaeHwa. Persze, neki vicces volt…

- Inkább arra legyél kíváncsi, hogyan éltem túl a vinnyogását- nézett a szemembe, majd hátat fordított, és elsétált a folyosón, hóna alatt a dzsekivel, ami nemrég még rajtam volt. És ekkor tudtam, hogy a pillanatnyi fegyverszünetünk véget ért… és már abban sem voltam biztos, hogy valaha elkezdődött.