4. fejezet

4. fejezet

A FOUR

Egyszer olvastam egy cikket a FOUR-ról… tényleg csak egyetlen egyszer. Elég is volt. A cikkben benne volt minden, a bandáról, és a tagokról is külön-külön minden. A kedvenc színüktől, a kedvenc kajájukon át, a telefonálási szokásaikig, minden. Nem emlékeztem mindenre pontosan, de azért pár dolgot fel tudtam eleveníteni.

Lássuk csak:

A FOUR:

•  Tavaly tavasszal alakult a banda, először hangszeres bandaként, de végül hamar áttértek a sima, énekes felállásra 
•  Első lemezüket már tavaly szeptemberben kiadták
• Szöulban, Busanba, Korea több nagyvárosába, Japánban, és a környező területeken már többször koncerteztek, ezenkívül az USA-ban, és Nyugat –Európába is.
• Hamar a toplisták élére kerültek
• Az 1. nagylemezükből nagyon sok elfogyott… (jó, ne emlékszem pontosan a számra, de nagyon sok volt)

Aztán a tagok, külön, külön…

Hong In Ho

• 22 éves, ezzel a csapat legidősebb tagja
• szeret teniszezni
• legnagyobb álma az volt, hogy énekes lehessen, de több sorozatban is szerepelt már
• 14 éves koráig zongorázott, és dobolt
• kedvenc étele a lasagne

Yoon Woo Jin alias Henry

•  Az USA-ban született
• Ő a legfiatalabb, 20 éves, a csapat maknae-ja, és a fő rapper
• Imádja a csokitortát
• Hegedül
• Van egy aranyhala, akit Jeonha-nak hív…( igen, ez koreaiul az őfelsége)
• Van egy húga
• Legnagyobb vágya: körberepülni a földet… úgy hogy lufikhoz kötözi magát

Moon Jae Hwa

• 21 éves
• Szeret zongorázni.
• Egy iskolába jártak Park Shin-nel, és legjobb barátok voltak
• Énekel, rappel a bandában
• Ő találta ki a FOUR nevet
• Addig nem kezd tartós kapcsolatba, míg meg nem találja az igazit
• Ha tehetné, egy egész napot végigaludna.

Park Shin

• A csapat vezetője
• 21 éves
• Neki van a legnépesebb rajongótábora a bandából
• Sok dalukat ő írja
• Gitározik és zongorázik
• Már Hollywood-ból is felkeresték filmekhez, de a bandája miatt visszamondta őket
• Rendkívül kedves a rajongóival, az utcán is szívesen oszt autógrammot
• Az elmúlt egy hónapban többször hozták hírbe Korea üdvöskéjével, Lucy-vel

Igen, erre emlékeztem a cikkből… és a valóság… most ott állt előttem…

*

Amint a bunkó srác, vagyis hívjuk már Shin-nek, meglátott, és felocsúdott első döbbenetéből, felhorkantott, és egy lépéssel közelebb lépett. Én a döbbenettől nem tudtam megszólalni. A FOUR a szomszédom… a FOUR a szomszédom… a FOUR a szomszédom…

- Te tényleg nem vagy semmi- hasította át a csendet hirtelen Shin mondata- Mégis mit akarsz? Hiába tettél úgy, mint aki nem ismer, nagyon jól tudom, milyenek az olyanok, mint te. Mondd, mi kell? Egy ölelés?- lépett egy lépéssel ismét közelebb, a többiek némán bámultak- Vagy… egy puszi…?- még egy lépés- Egy csók?- még egy, ezzel közvetlen ott áll előttem, alig pár centire, gúnyos mosollyal- Vagy… egy együtt töltött éjszaka…?

Erre elszállt a hírességek látványától fejembe szállt köd, és olyan erősen pofoztam fel, ahogy csak tudtam. Nem is tudom mi ütött belém, de iszonyatosan megsértett a srác. Én nem vagyok egy őrült fangirl! Mégis minek néz ez engem? Én nem vagyok olyan, aki őrült módon belopózik az idolok házába, és ellopja a több hetes büdös zoknijukat, és a használt zsebkendőiket! De most komolyan! Ilyennek nézek én ki?

 Ő azonban erre egyáltalán nem számított, így hátratántorodott (megtaposva szegény kis szőkeség- Henry- lábát), és döbbenten bámult rám.

- Te!- a hangja iszonyat fenyegetően hangzott, majd elindult felém, nyilván azért, hogy kinyírjon, feldaraboljon, és közben gonosz kacajt hallasson, de a kávésfiú, vagyis Jae Hwa közénk lépett (így, hogy már tudtam kik ezek, fel is ismertem a képekről), és megfogta Shin karját. A legfurcsább az volt, hogy mosolygott. Nem békítően, hanem úgy, mint aki tényleg nagyszerűen szórakozik a műsor láttán.

- Shin… valamit nagyon félreértesz!- nevett- Ez a lány utál minket!

Erre én éreztem magam zavarba… Jae Hwa-nak én lehordtam a sárga földig Shin-t, és a FOUR-t, anélkül, hogy tudtam volna ki is ő. De nem tehettem róla… a FOUR képeken, mindig Shin volt a szembeötlő, a többiekkel, annyira nem foglalkoztam.

- Utál?- vonta fel a szemöldökét a leader- Akkor mit keres itt?

- Mert lerángatta JaeHwa-ról az ingét… és most visszahozta- hallottam meg a hátam mögül In Ho hangját… vagyis nyilván ő volt a negyedik. Henry még mindig tágra nyílt szemekkel bámult rám, egy szó nem hagyta el a száját. Kicsit egy nagyra nőtt plüssmacinak tűnt.

- JaeHwa… az inged…- nézett Shin a fiúra, majd az említett ruhadarabra- Te mégis mit műveltél? Csak mert költözik egy lány a szomszédba, az nem azt jelenti, hogy…

Na, erre mindenki elkezdte mondani a magáét… Shin Jae Hwa-t szidta, a másik Shinnek magyarázott, In Ho meg röhögött, hogy milyen szerencsétlenek ezek a hülyék… én meg… nem bírtam tovább ezt a hangzavart.

- Elég!- kiáltottam, mire mind abbahagyták a vitát, és rám bámultak.

Ezt a pillanatot választotta Henry arra, hogy megszólaljon. A nagy boci szemeivel rám nézett, és megkérdezte:

-  Te tényleg felpofoztad az előbb hyung-ot?

Erre kínomban felnevettem, és bejelentettem:

- Én lelépek!- majd válaszra sem várva, 4 csodálkozó tekintet kíséretében kisétáltam az ajtón, jó erősen, adva az érzésnek, becsaptam magam mögött és besiettem a saját lakásomba. Az ajtót belülről bereteszeltem, és a homlokomat a szemben lévő falnak támasztottam.

- Biztos megőrültem. Ez nem történt meg- győzködtem magam. Sürgősen le kellett vezetnem valahogyan az idegességemet, és mivel egyedül nem túl jó lerészegedni, ezért egy más módot választottam.

A nappaliba siettem, ahova a gitáromat tettem, és amit a megérkezésem óta kézbe sem vettem, kivettem a tokjából, és végighúztam az ujjaim a húrokon. Eléggé elhangolódott, de seperc alatt behangoltam, majd az ölembe vettem. 6 éve kezdtem el gitározni. De mindig is megvolt bennem a képesség, hogy új dallamokat alkossak meg, új dalok születtek belőlem. Karácsonykor, otthon gyakran improvizáltam magam dalokat, és énekeltem el a nagyiéknak… Ők fedezték fel, hogy tehetséges vagyok, és beírattak egy tanárhoz… Azóta csináltam. Most is csak random játszottam dallamokat, amik eszembe jutottak. Anyáék idehívtak… anyáék itt hagytak… Egyedül vagyok… A szomszéd bunkó srác Korea legnagyobb sztárja… iszonyatosan megsértett… A szomszéd kávés srác, aki amúgy nagyon szimpatikus volt, szintén híresség, és direkt hülyét csinált belőlem, mikor nem ismertem fel… jesszus, mennyit röhöghetett rajtam…Az a felzselézett hajú meg egy majom. És hülyének néz. A kis plüssmaci meg... ő meg... túl szőke...

Egyre dühösebben fogtam le az akkordokat… majd elkezdtem énekelni… Nem gondoltam ki előre, hogy mit fogok… egyszerűen csak jött. Észre sem vettem, hogy kigördül egy könnycseppem, hagytam, hadd cseppenjen rá a gitárra, zavartalanul tovább játszottam.

Csörgött a telefonom. Hova a fenébe tettem? És ki a fene hív ilyenkor? Végre megtaláltam a mobilt két kanapé közé beejtve. Aliz neve volt a kijelzőn.

- Szia!- köszöntem bele erőt véve magamon. Nem volt kedvem elmondani neki, mi történt. Egyenlőre nem, ahhoz le kellett volna nyugodjak.

- Szia édes!- hallottam meg ekkor a vonal másik végéről egy olyan hangot, ami már nagyon nagyon hiányzott. 

- Marc!- kiáltottam.

- Meglepődtél?- nevetett bele a telefonba.

- Mi az hogy! Azt hittem már elfelejtettél!

- Téged? Lehetetlen!

- És miért Aliz számláját növeled?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ők most épp lementek a partra, és ez volt az első mobil, amit találtam. Mivel eszembe jutottál, ezért úgy gondoltam, feldobom a napodat.

- Erről lekéstél, már este van. De mesélj, milyen Olaszország?

- Nagyon jó, és képzeld el...- erre dőlni kezdett belőle a szó, és csak mesélte, és mesélte az élményeket. Én meg egyre jobban elszomorodtam. Ők most teljesen máshol vannak, és nélkülem is ugyanolyan jól érzik magukat. Tudom, önző gondolat volt, de míg a fiú beszélt, nem tudtam száműzni a fejemből ezt.

- Na de most mennek kell, visszajöttek a többiek. Majd lesz egy meglepetésem neked. Puszi, drága!- mondta végül, majd letette. Egy percig mozdulatlanul álltam, vártam, hogy visszajön, és tovább beszél, de a vonal már üres volt. Meg sem kérdezte, hogy velem mi van, mondjuk biztos megkérdezte volna, ha van még ideje. Hisz szeret. Nem igaz? Biztosan szeret. És még meglepetése is van a számomra... így kell lennie!

Idegesen harapdáltam a szám szélét, és megint csak a gitár és az éneklés segített rajtam.

Nem tudom, meddig játszottam, de végül fáradtan letettem a gitárt, és kinéztem az ablakon. Besötétedett. Egyedül vagyok. Nem tudok mit csinálni. 

Egy mintát rajzoltam a makulátlan ablakra, ezzel nyomot hagyva... hagyok egyáltalán valakiben nyomot, vagy csak ezen a milliókat érő üvegen? Vagy ezen sem, mert jönnek a takarítók, és még az emlékét is eltüntetik?

- Valaki mentsen meg!- motyogtam, miközben, a könnyeimet próbáltam visszanyelni.

Ekkor, mint egy varázsszóra, valaki csengetett az ajtómon. Felvontam a szemöldökömet. Ki lehet az ilyenkor?

Az ajtóhoz sétáltam, és kitártam. Lehet azonnal be is kellett volna csapnom… De nem tettem. Egyedül voltam. És most biztos voltam benne, hogy nem bírnám egyedül. Így egy furcsa mosoly kíséretében, megszólaltam.

- Mit akarsz, Henry?