3. fejezet

3. fejezet

A szomszédság

Ahogy megfordultam, a srácot pillantottam meg a ramesesből. Mármint valószínűleg ő volt az, mert ugyanolyan ruha volt rajta, meg napszemüveg, csak a fejére volt húzva még a kapucnija is. A tudat, hogy csak mi ketten vagyunk, ezen a gyéren megvilágított folyosón, kicsit megrémített.

- Eddig követtél?- kérdezte a srác unottan.

- Követtelek? Hiszen te jöttél később…- motyogtam, pedig tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel hamarabb vége lenne a dolognak.

- Mégis ki az, aki a másik lakásába próbál bejutni?- nevetett fel gúnyosan.

- Véletlen volt…- mondtam.

- Véletlen? És ezt el kéne hinnem?

- Miért akarnék bejutni egy idegen ember házába? Bocsi, de fogalmam sincs, ki vagy, azt sem tudtam, ki lakik itt. Ma költöztem ide- mutattam az 504-es szobára.

A fiú pár másodpercig nézett rám, a kezemben lévő kulcsra, majd felsóhajtott, és rettentő lekezelően megszólalt:

- Jól van. Most pedig állj félre az utamból, be akarok menni a lakásomba… legközelebbre meg tanuld meg, hol laksz…- majd még hallottam, míg az ajtaját nyitotta ki, hogy azt motyogta:- Micsoda szerencsétlen…

- Bunkó!- fakadtam ki, csak későn jutott eszembe, hogy koreaiul. Otthon, megszoktam, hogy ezt senki nem érti, így bárkit leszólhattam, koreaiul. Ez a srác viszont abszolút koreai volt. És tisztán értette, amit mondtam. Megállt a kulcs a kezében, majd a válla felett hátranézett.

Igen, még a napszemüvege mögül is éreztem, hogy legszívesebben meggyilkolna a szemével, és gondolatban meg is írtam, a búcsúlevelemet a szeretteimnek:

„Kedves…

Bocsássatok meg, hogy nem mondtam nektek, mennyire szeretlek titeket… Ha tehetném, ezerszer is elmondanám. Hibát követtem el. Kihúztam a gyufát. És egy koreai, gonosz bandatag meggyilkolt. A testem darabkáit megtalálhatjátok a Han folyóban…

De mielőtt megszólalhattam volna, a fiú furcsa, nevetésszerű hangot hallatott, majd végighasított a folyosón a mondata:

- Ez nagyon szórakoztató lesz…- azzal belökte az ajtót, és eltűnt a szemem elől.

*

Mikor másnap reggel felébredtem az ágyamban (a nagyobb szobát választottam ki hálószobámnak), azt hittem minden rendben van, csak álmodtam az egész tegnapi napot, meg a repülőutat. Igazából otthon vagyok, mindjárt lemegyek a konyhába, főzök egy kávét magamnak, kinézek az ablakon, a Duna partra látok… Hát a folyó stimmelt… telibe láttam a Han-t…

Felsóhajtottam, majd kikászálódtam az ágyból. Álmosan nyújtóztam egyet, majd megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal keresek egy kondi termet. Itt biztosan van, ezeknek a sznoboknak is kell valahová járni.

Elhatároztam, hogy reggelit veszek a szupermarketban, amihez tegnap is indultam. Felvettem egy egyszerű toppot és egy magasított derekú szoknyát (ide látszott, hogy nagyon jó idő van odakint), rendbe szedtem a hajam (ez egyenlő azzal, hogy egy laza lófarokba kötöttem), feltettem egy kis sminket (pont annyit, hogy több legyen mint egy ártatlan kislányon, de jóval kevesebb, mint egy utcalányon), majd a tükörbe nézve megállapítottam, hogy én 100%-ig nem tűnök idevalósinak. Biztosan mindenki azt hiszi majd, hogy turista vagyok. Ezért a pilóta napszemcsimért nyúltam, és a szememre tettem. Egy fokkal jobb. legalább a szemem nem virít kéken.

Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, kikémleltem, hogy a környék bunkó srác mentes-e, majd mikor nem láttam mozgást, gyorsan kislisszantam. Nem mintha féltem volna tőle, de valljuk be, azért volt valami ijesztő benne. Főleg ahogy azt mondta: Ez nagyon szórakoztató lesz…

Már a liftben jártam, de megborzongtam, majd dühösen a falba csaptam, mert eszembe jutott a többi, nem túl kedves mondata… Majd beugrott, hogy CCTV kamerákkal lehet tele az egész hely, nyilván a lift is, szóval nem rongáltam tovább a berendezést. De mégis, a fiú öltözködésében volt valami, amiből lerítt, hogy irtó gazdag. Egy egyszerű farmer, és kapucnis pulcsi volt rajta ugyan, de azokon látszott, hogy nagyon márkásak.

- Mégis, ki hord napszemüveget az épületben?- motyogtam, majd leesett, hogy rajtam is az van, így inkább igyekeztem száműzni a fejemből a srácot. És majd igyekezni fogok, hogy ne sokat találkozzak vele.

Hamar meg kellett azonban állapítanom, hogy az épület előterében is mindenki napszemüvegben van, hiába nem süt be ide a nap. Nyilván van egy csomó híresség is errefelé, akik nem akarják felfedni az énjüket… Valószínűleg ez lehetett az oka.

A biztonsági őr, ezúttal másik, mint tegnap, barátságosan biccentett, mikor kiléptem az főbejáraton, majd elindultam a pláza felé. Öt percnyi gyaloglás után oda is értem a Galleria bevásárlóközponthoz, egy hatalmas nagy, és gyönyörű plázához. Messziről lerítt róla, hogy a tervezője is sokat keresett vele…

De most egyáltalán nem volt kedvem vásárolgatni, egyenesen az alsó szinten lévő szupermarketet céloztam meg. Ahová csak úgy jutottam el, hogy előbb mozgólépcsővel felmentem az első emeletre, majd onnan le. Csók a tervezőnek… Az első szinten rengetegen voltak, hiába volt még délelőtt. Fiatalok népes csoportjai ki-be járkáltak a márkásabbnál márkásabb boltokba, úgy, hogy a kezük már így is tele volt márkásabbnál márkásabb szatyrokkal. Nem mintha én nem vásároltam volna minden hétvégén ruhát magamnak, de azért valljuk be, otthon a lányok fiúk nem néztek ki ennyire jólszituáltan. 

Itt mindenki úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy címlapról. Talán ezért tűnt az egész olyannak, mintha egy Beverly Hills-i filmet látnék. Nem tátottam sokáig a számat, igyekeztem a bolt felé. Odebent szerencsére nem voltak ennyien, így gyorsan megtaláltam a dolgokat, amiket kerestem. Vettem kenyeret (szerencsére ez univerzálisan megtalálható a világon szinte bárhol), felvágottat, egy kis salátát, sütéshez szükséges dolgokat, mert nem terveztem sokszor étterembe enni, ramenen meg azért nem szerettem volna élni, hiába szerettem az ízét nagyon.

Kifelé indultam, és ismét csak ugyanazon az útvonalon keresztül jutottam ki, mint ahogy bejöttem, de hamar egy nagy tömegbe ütköztem.

- Ő Lucy! Fotózd le!- kiabálta mindenki, és próbálkozott tolakodni. Eszem ágában sem lett volna megnézni, ki is ez, de valami mégis arra késztetett, hogy én is próbáljak utat törni magamnak. Mikor megláttam a lányt, beugrott, hogy ki is ez. Annyi plakáton látni akármerre megy is az ember. Lucy, Korea leghíresebb fiatal énekesnője, színésze és modellje. Ha jól tudtam, nem lehet idősebb nálam. Őt úgy látszott nem zavarja a hírnév, boldogan integetett az embereknek, néhány autógrammot is kiosztott. Nem volt kedvem tovább ezt nézni. Inkább kiverekedtem magam a tömegből, és igyekezve nem szétszórni a szatyraimat, nagy léptekkel elindultam kifelé.

- Mégis mi közöm nekem a koreai sztárokhoz?- gondoltam magamban. De tudtam, hogy igazából nem ez a bajom ezzel a lánnyal. Hanem hogy féltékeny vagyok rá. Nem a hangjára, nem a képességeire, nem a kinézetére. Ezekben annyira én sem szenvedtem hiányt. Hanem a hírnevére. Hogy őt ismerik. Én is híres zeneszerző akartam lenni, aki akár néha még a saját számait is énekli. Ez a lány hogyan csinálta, hogy velem egyidős, és már ennyien ismerik?

Valahogy nem tartottam igazságosnak.

Már a liftben jártam, mikor a telefonom sms-t jelzett. Így a földre tettem a csomagjaim, előhalásztam a zsebemből a mobilt, és levettem a napszemcsit.

Feladó: Anya

Szia kicsim! Jól berendezkedtél? Ha van időd, nézz át délután hozzánk, van egy jó hírem számodra. Puszi: Anya

Jó hír? Hazamehetek? Ez volt az első, ami eszembe jutott. De aztán eléggé elkedvtelenedtem. Csak egy sms-t érdemlek? Tegnap óta fel sem hívtak… vagyis mióta elmentek. Tényleg nem értettem, hogy egyáltalán hogyan jut néha eszükbe, hogy van egy lányuk.

A lift felért az 5. emeletre, így egyenlőre nem válaszoltam az sms-re, csak zsebre dugtam, és a szatyraimat felvettem a földről. De mikor megpillantottam a kávé automatát, azonnal lecövekeltem. eszembe jutott, hogy pár napja nem vittem be a szervezetembe koffein, és ezt most sürgősen pótolnom kellett. Gondoltam, hogyha ilyen sznob ez a hely, biztos az automatában is finom a kávé. Bedobtam az aprót, megnyomtam egy szimpatikus kávé nevét, és vártam, hogy kiadja a gép. Közben kinéztem az ablakon, ami egy hatalmas nagy hirdetőtáblára kínált rálátást. A táblán pedig Park Shin virított, mosolyogva. Nem tudom, mit akart reklámozni. A ruhát? Fogfehérítős krémet? Pattanástalanítót? Mosószert? Vagy csak úgy Park Shin-t natúran? Hogy nézzétek, milyen jóképű vagyok, ahogy a szélgép belefújja a szőkésbarna, tökéletes hajam, a tökéletes szemembe, ezzel eltakarva a tökéletes homlokom, és még szerencse, hogy a tökéletes mosolyom látszik… 

De idegesítő, hogy valakiknek ilyen könnyen megy az élet. Én meg itt vagyok a megszokott életemtől távol, a szüleim rám sem néznek, a szomszéd srác bunkó, és még a képet is bezavarja ez a bájgúnár.

Annyira belemerültem az önsajnálkozásba, hogy mikor mögöttem valaki megköszörülte a torkát, akkor ijedtemben megpördültem, és a műanyagpohárban lévő kávémat a lendülettől mind ráborítottam… a velem szemben álló fiú ingére.

Egy pillanat alatt vérvörösre gyúlt a fejem, és 100 mp/s sebességgel, legalább ötször elmondtam, hogy ’nagyon sajnálom’, mielőtt felnéztem az arcára. Valahonnan ismerős volt, de lehet, hogy csak hasonló embert láttam. Egyszerű barna, divatos haja volt, szép szemei, szép arca, menő ruhái… máskülönben hogyan is került volna ebbe az épületbe. Szerintem ki van írva az ajtóra, hogy ’Belépés csak jóképűeknek’.

De ami a legfurcsább volt, az arcán még mindig mosoly ült, hiába öntöttem le meleg kávéval. De az is lehet, hogy csak a döbbenettől odafagyott.

- Annyira sajnálom!- mondtam el ezredszerre is.

- Csak ennyit tudsz koreaiul?- mosolygott a fiú, és nem tudtam nem megállapítani, hogy neki is milyen tökéletes a fogsora.

- Nem. Beszélek koreaiul- mondtam, de nem értettem, hogyan lépte át azt a lényegi kérdést, hogy LEÖNTÖTTEM KÁVÉVAL.

- Tényleg… még csak akcentusod sincs- csóválta a fejét.

- 18 éve tanulom…- motyogtam- Annyira elbambultam, nem vettem észre...- próbálkoztam megint.

- Sebaj betudom annak, hogy az a plakát elvette az eszedet- mutatott odaki, a Shin-es plakátra.

Erre én voltam az, aki felnevetett.

- Hogy ő? Az teljesen képtelenség. Ez a srác mintha most lépett volna elő egy szépségszalonból, iszonyat nyálas, és beképzelt. Hihetetlen édesnek is tudja mutatni magát, de néha meg azt a tekintetet veti a lányokra, mintha menten felfalná őket. Azonkívül tuti pszihológushoz is jár a srác. Szerintem komoly megterhelés lehet, hogy bárhová megy, le akarják tépni a ruháit… biztos nehéz élete van… Nem gondolod?- néztem a fiú arcára vissza. az tátott szájjal engem bámult, majd felnevetett, hogy a folyosó zengett belé.

- Te vagy az első lány, akitől ilyet hallottam.

- Valószínűleg én vagyok az egyetlen lány, aki ezt így gondolja.

- Szóval nem hallgatsz FOUR-t sem?

- Nem igazán. Nem rossz, de teljesen sablonos. Az első pár számukban még volt valami, de aztán tömegcucc lett. Igazából az egész Park Shin népszerűsítésére van.

A fiú felnevetett, de ezúttal nem volt olyan őszinte a nevetés.

- Nem vagy róluk túl nagy véleménnyel.

- Hát nem… De az ingedről az a véleményem, hogy bele fog száradni a kávé. Ki kéne mosni, míg ez nem történik meg.

- Ne törődj vele, majd kimosom. Itt lakok a folyosón.

- De te fiú vagy. A fiúk nem tudnak mosni- mondtam teljes meggyőződéssel. -És nem fogom hagyni hogy titokban átkozz engem, amiért tönkretettem a dizájner ingedet. Itt lakom az 504-esben. Kimosom, csak vedd le.

- Az 504-esben?- kérdezte csodálkozva.

- Igen, tegnap költöztem oda. Jaj, gyerünk már, nem érek rá egész nap!

- Azt mondod, vegyem le?- vigyorgott rám.

- Miért, úgy mossam ki, hogy te is benne vagy?- kezdtem úgy érezni, hogy ez a srác totál hülyére vesz engem.

- Itt és most?

- Mi olyan fura abban, hogy ha valaki összegányolja a ruhádat, akkor az ki akarja mosni?

- Hát jó…- mondta, majd egy húzásra levette az inget. Én meg csak bámultam. Nem is tudom miért, de valamiért azt hittem, hogy lesz alatta valami. akármi... hát rosszul gondoltam. Mindenesetre a fiúnak nagyon szépen kidolgozott felsőteste volt, de ez nem segített a zavaromon.

- Tessék- nyújtotta át az inget.

- Oh… köszi- motyogtam- Tudod, ha ezt felveszik a kamerák, azt hihetik rólad, hogy valami perverz vagy.

Erre félrebillentette a fejét, és úgy mosolyogott rám.

- Mégis ki volt az, aki erősködött, hogy vegyem le az inget?

- Oké, te nyertél. Kimosom, és ha megszáradt, átviszem hozzád. Melyikben laksz?

- Az 503-ban.

Bólintottam egyet, majd a fejem megállt mozdulat közben.

- Az az 503?- mutattam a szóban forgó bejárat felé- Biztosan? Ott nem valaki más lakik?

- Én lakom ott, 3 testvéremmel- még egyszer elmosolyodott, majd az ingre mutatott- Kézzel mosd, ne túl sok vegyi anyaggal, ne a közvetlen napfényben szárítsd, és ne vasald közvetlenül, tegyél közé valamit- majd megfordult, és elsétált az 503-as felé. Én meg csak álltam ott, és bután bámultam a hátát, míg el nem tűnt.

Be sem mutatkozunk egymásnak…- jutott eszembe, de mire utána szóltam volna, már besétált az ajtón.

*

Anyával egy Coffee factory nevű helyen ültünk, valahol talán Samcheong-dong-ban, és kávéztunk. Miután kimostam az inget, és a szárítóra akasztottam, vigyázva, hogy semmi baja ne legyen, felhívtam anyát, aki azt mondta, jöjjek erre a helyre. Elég messze volt attól, ahol én laktam, de úgy tűnt, anya szereti ezt e helyet. Be kell vallani, tényleg hangulatos volt. Csak hosszú volt az út, főleg taxival, hogy unos-untalan dugóba keveredtünk. Egyszerűbb lett volna metróval, de arra még nem mertem vállalkozni itt, egyedül. Egészen biztosan eltévedtem volna.

 

- Hogy tetszik eddig Szöul?- volt az első kérdése anyámnak, amit azonnal követett még vagy száz- Körülnéztél már Gangnamben? Mit vacsoráztál? Vettél már valami szép ruhát?... stb.

- Eddig egy ramen étteremben ettem tegnap. Ma meg elmentem a Gallery plázába, és vettem kenyeret. Azonkívül még nem láttam semmit, csak a Han folyót az ablakból, meg persze az utat, ami vagy másfél órás volt a dugók miatt- summáztam az eddig itt töltött két napomat. ( Persze elmesélhettem volna még a bunkó srácot, meg a kávéval leöntött srácot, aki később félmeztelen srácként szerepelne a történetben, de végül inkább kihagytam őket.

- Miért nem ettél valami helyi specialitást? Az éttermetekben nagyon sok koreai étel van.

- A ramen nekem éppen eléggé koreai és megfelelő. Eszem ágában sincs ennél koreaiabbat enni.

- Miért vagy még mindig ilyen makacs?- motyogta miközben megkavargatta az americano-ját, de meghallottam.

- És, mi a jó hír?- kérdeztem, elterelve a témát- azt írtad az sms-ben, hogy van egy jó híred.

- Oh! Igaz is!- csillant fel ismét a szeme, majd a táskájába nyúlt és előhúzott egy borítékot- nézd csak mit szerzett neked a te anyukád. Most örülhetsz, hogy nagy nevem van a divatiparban, valódi hírességnek számítok.

Bizalmatlanul nézegettem az egyszerű borítékot, majd kihúztam belőle… egy meghívót.

- A következő divatbemutatóra?- kérdeztem anyát, de ő nemet intett a fejével, és sürgetően nézett rám, várva hogy elolvassam, hát szétnyitottam.

Kang Mi Ah részére

Örömmel hallottuk, hogy a héten Gangnam-be költöztél, így ezúton

szeretnénk meghívni a július 4-én rendezett Bright Night-ra. Amennyiben

szeretnél részt venni, a meghívót őrizd meg, ezt felmutatva tudsz belépni.

Szeretettel várunk…

Satöbbi, satöbbi… a címet, elérhetőséget már nem olvastam el, így sem értettem az egészből semmit.

- Mi az a Brigth Night?- kérdeztem anyát.

- Az egy olyan rendezvény, amire minden koreai fiatal el szeretne menni. Főleg Gangnam-ből, de gyakran Szöul más városrészeiből is, a felső tízezres réteg gyermekei vesznek részt ezen. Tekintsd úgy, mint egy VIP parti. A legnagyobb sztárokkal bulizhatsz együtt, énekesen, modellek, zenekarok… mindenki, aki a fiatalok körében menőnek számít, az ott van ezeken. Kéthetente tartják. De van, hogy havonta csak egyszer van. Ez afféle társkereső dologként is bevált, elvégre, aki jólszituált, annak jólszituált pár is kell, nem igaz. Szóval, mit szólsz? Meg vagy hívva egy ilyenre. Nem nagyszerű?

Anyának annyira csillogott a szeme az izgatottságtól… az enyém meg annyira nem…

De fura mód megköszöntem, és a táskámba raktam a borítékot. elvégre elég unalmas egyedül lenni. Lehet hogy majd benézek arra a nagyszerű bulira, hátha találok valami normális embert, addig, amíg nem találom ki, hogyan menjek haza.

*

Későn értem haza, anyával még elfogyasztottunk egy estebédet is, az én kedvemért egy olasz étteremben.

Mikor beestem az ajtómon, az első gondolatom az volt, hogy aludni szeretnék, de eszembe jutott a szomszéd srác inge, tehát felkaptam a szárítóról, ( a nagy melegnek köszönhetően már teljesen megszáradt), és óvatosan kivasaltam. Mikor megvoltam vele, szépen összehajtottam, és kiléptem az ajtón. Vettem egy nagy levegőt, mielőtt megnyomtam volna a csengőt.

- Csak nem legyen itt a bunkó srác, csak ne legyen itt a bunkó srác…- mondogattam magamban. Végül nem a bunkó srác nyitott ajtót. De nem is a kávés. Hanem egy harmadik. Felzselézett, barna haja iszonyatmenő volt (ki gondolta volna), és egyszerű melegítő volt rajta. Talán egy kicsit idősebbnek nézett ki az eddig megismert srácoknál.

Felvont szemöldökkel nézett rám, majd a kezemben lévő ingre. Majd elvigyorodott, és visszafordulva a lakásba elkiáltotta magát:

- Itt a barátnőd, aki lerángatta rólad a ruhát!

Az arcom ismét egy paradicsomhoz hasonlított. Úristen, mit mesélhetett ez a srác?

Gyors léptek zaját hallottam, majd megjelent a kávés fiú, a jól megismert mosollyal az arcán, a másik meg azonnal el is tűnt.

- Már azt hittem leléptél az inggel…- mondta.

- Persze, én is gondoltam rá, e-bay-en talán adtak is volna érte pár dollárt- húztam el a szám, majd nyújtottam felé az inget, hogy vegye el, hadd menjek minél hamarabb, mielőtt még több fiú jelenik meg. Már így is sokan voltak. De a kávés srác bezárta mögöttem az ajtót.

- Gyere kicsit beljebb, míg megnézem, hogy rendesen kimostad e- mondta vigyorogva, így pár lépést beljebb mentem a lakásban. Az alapelrendezése ugyanaz volt, de…

- Miért van a nappaliban egy lépcső?- kérdeztem.

- A felettünk lévő lakás is a miénk- mondta, miközben tüzetesen szemügyre vette az inget- Vagyis a 603-as, és egybenyitottuk, hogy elférjünk- az orrához emelte a ruhadarabot, és megszagolta- Jó illata van.

Hát a srác értett hozzá, hogyan hozzon zavarba, én mondom.

Már szóra nyitottam a számat, mikor az ajtó kivágódott, és berobogott valaki. Valaki, akinek szökésbarna haja volt, és fáradtan lerugdosta a lábáról a cipőt. Azonnal tudtam, hogy a bunkó srác az, pedig nekem háttal volt. Majd mikor megfordult, és meglátott minket… eltátottam a számat… ezúttal nem volt rajta szemüveg. És a döbbent, dühös szeme nagyon ismerős volt. Hirtelen minden világos lett… a kávésfiú arca… a felzselézett hajú arca… bunkófiú arca…

De ebben az egészben csak akkor lettem biztos, mikor egy tejfölszőke, göndör hajú srác jelent meg az ajtóban, és felkiáltott:

- Menj már beljebb, nem férek be tőled, Shin…