25. fejezet

25. fejezet

Hol a határ?

- Biztos nem maradtok itt?- kérdezte Shin anyukája a bejárati ajtónál, mikor már menetkészek voltunk- Már késő van, mindjárt besötétedik, és eléggé beborult az ég. Éjszakára maradhatnátok.

- Nem lehet, haza kell mennünk. Addig csak kibírja a vihar is, míg Szöulba érünk- nyomott egy puszit az arcára Shin, és biccentett az apja felé is.

- Legközelebb Henry-t is hozd- mondta Eun Mi- És gyere gyakrabban. Mi Ah, rúgd fenékbe, ha lusta levezetni.

- Mindenképp- vigyorogtam rá- Köszönöm a vendéglátást!- hajoltam meg a szülők előtt.

- Ugyan már. Szeretettel várunk a legközelebb is. És vigyázz a fiúnkra.

- Vigyázok magamra- morogta a fiú, majd a karomnál húzva a kocsi felé húzott. Elbúcsúztunk még Rocky-tól, aztán beültünk a járműbe.

- Nem is mondtad, hogyan hívják a kocsidat- jutott eszembe, miközben becsatoltam a biztonsági övet.

- Miért kéne elmondanom?- kérdezte.

- Mert kíváncsi vagyok rá- néztem rá, mint egy idiótára.

- Elbíztad magad, mert elhoztalak ide?- nevetett fel.

- Jó, akkor nem vagyok rá kíváncsi- néztem ki az ablakon, és bámultam az elsuhanó tájat.

- Nana- mondta öt perc múlva.

- Tessék?- kérdeztem vissza.

- A kocsi neve. Így hívták az első szerelmemet, így ez lett a neve- vonta meg a vállát.

- Szóval az Audi-d kislány?- vontam fel a szemöldökömet.

- Igen.

- Nem csoda, hogy Henry azt mondta, hogy a szerelmed… Nem félsz, hogy a barátnőid féltékenyek lesznek rá?- vigyorogtam, mire rám pillantott, és csak a fejét csóválta.

Ezek után nem nagyon tudtam neki mit mondani, kicsit zavarban voltam, és csak néztem ki az ablakon, ahol egy idő után apró vízcseppeket pillantottam meg.

- Esik- jegyeztem meg halkan.

- Nem vészes még. Csak bírja ki hazáig- válaszolt.

- Sajnálom, hogy úgy vezettem Nanát, hogy nincs jogsim- néztem rá apró mosollyal, amit viszonzott is.

- Legalább nem lett bajotok. Ráadásul nyugtat a tudat, hogy te sem vagy mindenben tehetséges.

- Miért, amúgy tökéletes lennék?- kuncogtam.

- Ne szállj el magadtól. Egy szóval sem mondtam, hogy tökéletes lennél, sőt, igazából túlságosan messze is állsz tőle!

- Akkor mégis mit eszel rajtam?- vontam fel a szemöldökömet.

- Semmit- vonta meg a vállát, és tovább vezetett némán. Hát persze, ő már csak ilyen…

Benyomtam a rádiót, és mivel pont olyan számok voltak, amiket megismertem az itt tartózkodásom alatt, ezért el is kezdtem őket énekelni, a magam szórakoztatására. Majd lassan Shin is beszállt aminek a vége az lett, hogy össze vissza ökörködtünk az éppen szóló gagyi vagy akár jó számokon is, eltorzított hanggal, igyekezve utánozni az énekesek hangjait. A végére már a hasam fájt a nevetéstől.

Félúton lehettünk, mikor az ég leszakadt. Addig is fekete felhők voltak előttünk, mögöttünk, felettünk, de ekkor adta meg magát, és úgy esett, mintha dézsából öntenék.

- Francba, hogy ennek is esnie kell- ütött Shin mérgesen a kormánykerékre, és előrébb hajolt, hogy kilásson az elmosódott ablakon. Egy hatalmas villám, és egy pár másodperccel azutáni mennydörgés rázta meg az eget.

- Haza tudsz így vezetni?- kérdeztem rémülten.

- Ne aggódj, nem ragadunk itt a világ végén- villantott rám egy szokásos beképzelt vigyort, és mentünk tovább. Sosem szerettem esőben utazni, pláne viharban, villámlások közepette, mindig is attól féltem, hogy valami baj fog történni, így inkább csendben maradtam, és néztem ki az ablakon, remélve, hogy hamarosan eláll a vihar. De csak az történt, hogy a szél is rákezdett, hogy lassan már a leggyorsabb fokozaton volt az ablaktörlő, mégsem lehetett kilátni. Ráadásul éreztem, ahogy a szélvihar tolja félre a kocsit. Remek!

- Shin, biztos, hogy…- kérdeztem, mikor éppen elhagytunk egy falut.

- Igen, hazaju…- fordult felém kioktatóan, mikor megláttam, hogy előttünk keresztbe az úton egy nagy fa van kidőlve, elzárva az utat.

- Vigyázz!- kiáltottam, mire ijedtében behúzta a kéziféket. A váratlan fékezéstől bevágtam a fejemet is.

- A…- igen, ekkor egy elég összetett káromkodás hagyta el a száját, de hát nem csodálkoztam- Hogy a francba esett ez pont ide? Most hogyan megyünk tovább? Van egy másik út, de az nagyon nagy kerülő… De kénytelenek leszünk arra menni- sóhajtott, és kicsit hátratolatott, hogy meg tudjon fordulni az utcán. Élesen balra kanyarodott, de éreztem, hogy valami baj van. Az út összemosódott az árokkal, csak a hömpölygő vizet lehetett mindenhol látni, ezért, mikor hallottam a fékezés össze nem téveszthető hangját, és éreztem, hogy mindez már nincs hatással a kocsi mozgására, kétségbeestem. Majd csak azt éreztem, hogy a kocsi felém eső része belecsúszott az árokba, szinte oldalára fordulva, hogy hirtelen beledőltem én is abba az irányba, és az ablakot egy farönk ripityára törte. Akaratlanul is felkiáltottam, ahogy pár szilánk belevágott a karomba, és azt is éreztem, hogy az arcomon végigfolyik valami, de nem tudtam, hogy a beszivárgó víz, vagy vér.

Rettenetesen megijedtem, szinte torkomra fagyott a sikítás. A kocsi még ingott párat, majd megállt, úgy oldalra fordulva, és kezdtem felfogni, hogy mi is történt pontosan. Ez… durva volt.

- A jó rohadt életbe!- ordított fel a srác, majd felém fordult, már amennyire ez ebben a pozícióban lehetséges volt, és megragadott a vállamnál fogva- Jól vagy?- a szemében rémületet láttam, ahogy végigsimította az arcomat, és a kezén valami piros folyt végig- Jesszusom, Mi Ah, hol fáj?- a hangja olyan rémült volt, hogy nem is hallottam még ilyennek. Valószínűleg olyan sokkba kerültem, hogy a torkomra akadtak a szavak.

- Shin, ez…- motyogtam végül a döbbent arcát látva- Az út… a kocsid…- préseltem ki magamból, mire megrázott.

- Fáj valahol?- kényszerítette, hogy a szemébe nézzek- Ki kell szállnunk. Be vagy valahol szorulva?- artikulálta a képembe. Nyilván látta, hogy mennyire lesokkolódtam. Bizonytalanul bólogattam, mire kinyitotta az ő oldalán lévő ajtót, és azonnal beszivárgott a víz. Megragadta a kezemet, és miután kimászott, az ajtón, segített kijutnom. A lábam kicsit beszorult, de sikerült kihúzni, bár mintha kiment volna a bokám. Azonban ez volt a legkisebb problémám. A karomból ömlött a vér, és úgy éreztem, hogy azonnal összeesek.

Szinte a fiú karjaiba rogytam, aki még mindig rémültem nézett rám.

- Shin, a kocsid azt hiszem, összetört- suttogtam a szemébe nézve. A szakadó eső azonnal eláztatott minket, a ruháink kilókkal lettek nehezebbek.

- Hagyd már a fenébe- ordított rám- Térj magadhoz! El kell mennünk valahova. Itt nem maradhatunk, gyere! Tudsz járni?- erre bólintottam, elvégre a lábamnak volt a legkevesebb baja.

- Hova megyünk?- kérdeztem, és magamban hálát adtam az égnek, hogy 50 méterrel arrébb volt a falu, amit magunk mögött hagytunk.

- Nem messze láttam egy fogadót. Csak addig kell eljutnunk. Menni fog, igaz?- nyúlt kicsit karom alá ezzel is segítve.

- Mit meg nem tesz értem Korea első számú énekese- nevettem szinte magamon kívül. Fogalmam sincs, hogy juthatott éppen ez az eszembe.

- Bolond- nevetett fel ő is, majd elkomorodott- Miattam volt a beleset. Nagyon sajnálom. Miattam kerültél ebbe a helyzetbe… Mi Ah, ezek után… Nem is tudom, mit mondjak…

- Semmit Shin. Ne hibáztasd magad. Elvégre élünk mindketten, nem igaz?- mosolyogtam rá, bár a sűrű esőcseppeken keresztül nem igazán láttam az arcát.

- Mondtam, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, ott beüt a katasztrófa- folytattam, és már megláttam, hogy melyik fogadóra gondol. Már csak 20 méternyire volt, pont a város határon.

- Mindjárt ott vagyunk- mondta, mintegy lelket öntve belém, és valóban, lassan odaértünk az épülethez, és bár ruhánk szétázott, a karom fájt, örültem, hogy végre eső és szélvédett helyen lehettünk.

- Várj egy percet, veszek ki szobát- fogta meg a karom, majd elindult volna a pultnál ülő szórós szemű ahjummához, de visszarántottam.

- Te idióta, híres vagy, majd én megyek- fogtam meg a kimenekített táskámat, és elővettem a pénztárcámat.

- Elég jól vagy hozzá?- kérdezte suttogva.

- Persze- mosolyogtam rá kényszeredetten, és a nénihez léptem.

- Két szobát szeretnénk- mondtam állapotomhoz mértem illedelmesen.

- Már csak egy egyágyas szoba van a rossz időre való tekintettel- nézett összehúzott szemekkel- Ilyen időben senki nem utazik tovább.

- Egy szoba?- szívtam be a levegőt.

- Az út végén lévő szállóba úgy tudom, hogy van még hely.

- Azt hiszem…- a karomra tekintettem- Jó lesz ez is!

- Valami baj volt?- kérdezte a nő, gyanakodva nézve ázott külsőmre, és vérző karomra.

- Csak egy kis autóbaleset- legyintettem.

- A szobában van elsősegély doboz is- magyarázta.

- Köszönjük.

Fizettem gyorsan érte, majd kezemben a kulccsal elindultam a fiúhoz.

- Csak egy szoba van- vontam a vállam, de a fájdalom belenyilallt a karomba.

- Elleszünk ketten, szívem, nem kell félni- húzta a száját ironikus mosolyra, és elvette a kezemből a táskámat. Az első emeleten volt a szoba, és már a folyosókról látni lehetett, hogy ez bizony nem egy Park Hyatt hotel. Csak egy egyszerű, dohos kis szállás.

A szoba meg… egy egyszerű szoba volt, egy egyszemélyesnél kicsivel nagyobb ágynál, egy rozzant kanapéval, egy tévével, ami nem olyannak nézett ki, ami még működik, pár kiszáradt növénnyel, és egy ajtóval, ami egy kis fürdőbe vezetett. Konyha része nem nagyon volt a dolognak, de hát most nem is nagyon akartam nekiállni pekingi kacsát készíteni. Mondjuk olyan helyzetben sem voltunk, hogy panaszkodhassunk.

Leültem a kanapéra, és már nem érdekelt, hogy a hajam, ruhám összevizez mindent. A fiú az egyik szekrényhez lépett, és elővette az elsősegély dobozt.

- Mi lesz a kocsival?- kérdeztem, de összerezzentem, mihelyst eszembe jutott a baleset. Tényleg lehetett volna komolyabb bajunk is.Velem ilyen még sosem történt, csak a filmekben láttam! Mi most frankón felborultunk egy árokban?!

- Mindjárt bekötözöm a karodat, és lemosom. Aztán elmehetsz fürdeni, reméljük, meleg víz az van. Gondolom átáztál rendesen. Aközben majd felhívok valakit, aki elrendezze. Minden rendben lesz- ült le mellém, és barátságosan rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá, és legszívesebben hozzábújtam volna. Ő ült ugyan a volánnál, talán félig az ő hibája is a baleset, de nem tudtam őt hibáztatni. Még most is megbíztam benne valamiért.

- Miért nézel így rám?- suttogta értetlenül.

- Megijedtem. Még sosem ijedtem meg ennyire- motyogtam, miközben elkezdte valami csípőssel kenegetni a karomat- Még akkor sem, mikor Busan-ban azok a srácok ránk szálltak- sóhajtottam.

- Vonzod a bajt, nagyszájú kislány!- nevetett szokásos stílusában, mire kezdtem visszaszerezni a szokásos temperamentumomat.

- Ki az, aki jobban vezet kettőnk közül?- pimaszkodtam.

- Istenem, hogy ezzel is most kell jönnöd!- akadt ki, és a jó csípős anyagot ismét hozzányomta a sebemhez.

- Ez fáj, az istenért!- visítottam.

- Szorítsd össze a szádat, akkor jobb lesz- mondta. Végül bekötözte a karomat, valami gézzel. Aztán az arcomon lévő kisebb sebeket kezelte le.

- Aúú- nyögtem, és próbáltam inkább őt bámulni, elvégre elég közel volt az arca hozzám, a nagy koncentrálásban.

- Miért bámulsz?- motyogta az arcomat kenegetve.

- Mert… a szuri közben is valami szépre kell gondolni…- nyögtem ki.

- Szép vagyok?- kuncogott.

- Széppé varázsolt a plasztikai sebész- villogtattam a pimaszságomat.

- Idióta- majd letette a kenőcsöt- Így már jó lesz. Mehetsz fürdeni!

- Nem akarsz előbb te menni?- néztem rá- Te vagy a híresség, te rosszabbul jársz, ha megfázol- indokoltam meg.

- Bolond, húzzál fürdeni, vagy én rugdoslak odáig. Vetkőzni sikerülni fog egyedül? Csak mert abban profi vagyok!- vigyorgott, és képen is töröltem volna, ha nem tudom, hogy a régi kedvemet próbálja visszahozni, és enyhíteni a riadtságomat.

- Oké, főnök- álltam fel- És majd kikiáltok, ha baj lesz!- néztem vissza mosolyogva az ajtóból. Ha kívülről látom, talán pofán verem magam a kacérságom miatt, de hát akkor nem voltam ennek tudatában. Mindenesetre a huncut kis mosolyáért megérte. Még mindig ugyanolyan pillangókat volt képes felszabadítani a gyomromban, mint régebben.

Persze eszem ágában sem volt behívni a fürdőbe, jesszus, ennyire nem vagyok én… na, olyan. Így is aggódtam, mert kulcsot ugyan nem találtam a zárban. De Shin csak nem olyan, hogy önkényesen bejön. Még ő sem tenné meg.

Megeresztettem a kád vizet, forró vízzel, majd belefeküdtem, és próbáltam kizárni a kintről jövő mennydörgések hangját. Élveztem, ahogy átjár a meleg, lassan feltöltődök. Igazából a sebeim sem voltak olyan mélyek, mint amilyennek tűntek, reméltem, hogy szilánk sem maradt bennük. Feltöltött erővel, ugyanakkor roppant kifáradtnak éreztem magam. Vagy egy fél óráig áztattam magam, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg Shin sincs nálam jobb állapotban, és neki is szüksége lesz egy alapos fürdésre. Kikecmeregtem a kádból, és becsomagoltam magam egy szerencsére tiszta törölközőbe, mikor megpillantottam a falon egy nagyobb, fekete pókot. Tudniillik, semmit sem utálok annyira, mint a pókokat és a cserebogarakat (egyéb undorító bogárral karöltve) ezért akaratlanul is, de akkora sikítás hagyta el a számat, hogy szerintem az egész fogadó felriadt tőle. De az is elég volt, hogy Shin pár másodperc múlva feltépte az ajtót, és riadtan nézett rám.

- Mi Ah, mi a…- majd arra nézett, amerre én. Mikor meglátta a pókot, felnevetett.

- Hé, idióta. Egy póktól vagy rosszul? Lucy, szülők, halas kaja… mind ezekkel szembeszállsz, és szegény nyolc lábú barátunktól meg kiakadsz… Ráadásul… öhm… megint csak egy törölköző van rajtad!- nézett meg tüzetesebben, felvonva a szemöldökét- Látom megfogadtad a tanácsot, hogy többet járkálj így.

- Hé, sztárocska, ne engem bámulj, hanem vidd innen azt a pókot!- akadtam ki, a megtermett jószágra mutatva.

- Vidd ki te, téged zavar!- vont vállat, és már fordult volna ki, mikor az egyik kezemmel a törülközőt, a másikkal Shin kezét megragadva kérleltem.

- Könyörgök, vidd innen- pislogtam rá- Alszok én a kanapén, alhatsz az ágyon. Na?

- Amiért ilyen szépen kéred!- sóhajtott- Az alvást meg még megbeszéljük- indult el a pók felé, és egy lapra rácsalva kivitte a fürdőből. Megkönnyebbülés…

Míg Shin volt a fürdőbe, addig én próbáltam valami száraz ruhát keresni a szekrényekbe, de fürdőköntösön kívül nem nagyon találtam mást. Megszárítottam a hajam az ott talált első generációs hajszárítóval, ami most, ezzel a rövid hajjal jóval hamarabb megvolt, mint lett volna régen.

Ekkor kopogtattak, és mikor az ajtóhoz sétáltam, akkor az ahjummával találtam magam szemben.

- Hoztam egy kis száraz ruhát, elég ázottnak tűntetek- nézett már barátságosabban, mint kezdetben- És egy üveg soju-t, ilyen időben lehet, hogy jól fog esni- nyomta a kezembe az üveget, majd elköszönt, és elment. Azonnal felkaptam a tiszta ruhát, a kisebb méretet, mert a másik elég nagynak tűnt.

Felhívtam anyát, So Ra-t és Min Mi-t, akivel megbeszéltük, hogy másnap tartunk egy csajos napot, hogy ezt most el kell halasztani, mert valahol az Isten háta mögött rekedtem. Igen, finoman megjegyeztem, hogy Shin-nel, és azt is említettem, hogy a kocsi „lerobbant”. nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak. Elég, ha én meg a fiú tudjuk, hogy mi történt.

Aztán, mivel Shin nem jött még mindig ki, bedőltem a kanapéra, ami elég dohos szagú volt, és kicsit, mintha valami állat rohadt volna benne. Elhúztam a számat, inkább felálltam, és addig, míg egyedül voltam, ledőltem az ágyra, kezembe a soju-s üveggel, és gondoltam, egy korty nem árthat. Tudtam már, hogy sokat nem szabad innom belőle, így csak pár kortyot ittam, csak annyit, míg úgy nem éreztem, hogy nyugodt vagyok.

- Honnan szerezted?- jött ki a fürdőből Shin, dereka köré csavart törülközőben. Már meg sem botránkoztam félmeztelen testén, de azért igyekeztem nem túlzottan bámulni. Na jó, igazából kihasználtam erre a tevékenységre minden olyan percet, mikor nem vette észre.

- Ahjumma megszánt- vigyorodtam el, és a száraz ruha felé intettem- Pizsit is kaptunk, vedd fel, addig kiterítem ide a vizeset- álltam fel, és elvettem a csodálkozó fiútól a ruháját. Min csodálkozik? Ketten kerültünk ebbe a hülye helyzetbe, persze, hogy segítenünk kell egymáson… Kinéztem az ablakon, míg ő visszament átöltözni. Még mindig szakadt az eső, és fújt a szél, villámlott. Megborzongtam a gondolatra, hogy így akartunk haza menni. Talán mégiscsak maradni kellett volna Shin-ék otthonába. Azon gondolkoztam, hogy vajon felhívta e a szüleit, mikor megláttam a telefonját a kanapén. Felkaptam, és kioldottam a billentyűzárat. Szerencse, hogy neki nem volt semmilyen kód itt. De a telefonkönyvnél, és üzeneteknél már kellett. Mi lehet az vajon? A szülinapja? Nem… A debütálásuk dátuma? Nem… Akkor… Áh, feleslegesnek éreztem próbálkozni, így a képeket nyitottam meg. Azt legalább engedte. Megtaláltam a videómat, amin kommandózok… Csak tudnám, hogy miért van a kedvencek között… ? Nem volt túl sok képe az elmúlt időből, pár kép a kilátásról, dalszöveg fotó, és hasonlók. Régebbi képeknél pedig láttam olyat, ami a parkban készült, ahol először Henry-vel utca-zenéltem. Egyedül vagyok a képen, ölembe a gitárral, és ábrándosan elnézek a távolba. Ez… lefotózott? Emlékeztem, mondta, hogy ott volt. De…

- Mit nézel ilyen lelkesen?- hallottam a hátam mögül a fülemnél a hangját. Ijedtem elejtettem a készüléket, és megpördültem.

- Csak a képeidet. Nem is egy helyen szerepelek a telefonodba, te zaklató-emeltem fel a mobilt- Az enyémben viszont egy sincs rólad, szóval- gyorsan előkaptam a sajátomat, és pillanat alatt lefotóztam a döbbent arcát.

- Jól áll az ahjussi ruha- kuncogtam a képet nézve.

- Töröld ki!- durcizott be, de szája sarkában mosolygott, majd megragadta a soju-s üveget, és ő is húzott belőle egyet.

- Neem, annyira jó!- nevettem rá, és eltettem a telefont- A szüleidet felhívtad?- kérdeztem, mikor eszembe jutott.

- Igen, ne aggódj. Bár bizonyos részeket elhallgattam.

- Úgy is rájönnek, hogy Nana nincs túl jól- húztam el a számat.

- Most épp jobban aggódok miattad, mint Nana miatt- csóválta a fejét, és közelebb lépett, hogy az arcomon lévő sebeket vizsgálja meg, ujjait végighúzva rajta, amitől ismét megborzongtam- Tényleg csak szenvedsz miattam… Soha semmi jó emlék nem fűz hozzám téged- suttogta, és szomorú mosolyra húzta a száját.

- Tudod, ma jól éreztem magam veled, és a családoddal- próbáltam bizonyítani az ellenkezőjét, fogalmam sincs, hogy miért.

- Nem kell meggyőznöd… Ha bármi történt volna ma veled, sosem bocsájtom meg magamnak.

- De nem történt- csóváltam a fejem.

- Csak egy kicsin múlott… - húzott még egyet s soju-ból, de inkább ő is úgy döntött, hogy nem iszik többet, és letette a szekrényre az üveget.

- Aludnunk kéne. Te is kimerült lehetsz- sóhajtott.

- Rendben- adtam be a derekamat könnyen.

- Akkor, amiért kivittem a pókot, te alszol a kanapén. Elvégre kétlem, hogy szeretnél mellém feküdni, bár elférnénk. Ha esetleg meggondolod magadat, csak bújj be hozzám, nyugodtan- vigyorodott el, és ledobta magát a viszonylag normális, és puha ágyra, én meg összeszorítottam a fogamat, és ledőltem a kanapéra. Tudhatta volna, hogy sosem mennék bele, hogy vele aludjak, nem igaz? De a kanapé még mindig ugyanolyan büdös volt. Shin lekapcsolt a nagyvillanyt, hogy csak egy apró éjjeli lámpa adta a fényt a kicsiny szobába.

Öt percig bírtam, tovább nem. Orromat befogva felültem, és az ajkamba haraptam. Ha így kell kibírni az estét, akkor tuti, hogy megfulladok. Shin csak a tarkója mögött összefűzött kezekkel vigyorgott rám. Mintha tudta volna, hogy ez lesz. Bunkó…

- Nem kényelmes a kanapé, drága?- kérdezte pofátlanul.

- De, nagyon az- álltam fel, és néztem körül a szobába. Tényleg nincs más hely, ahol aludni lehetne, természetesen a földet nem számítva? Nem, úgy tűnt, hogy nincs. Ezért mélyen beszívtam a levegőt, és Shin mellé sétáltam az ágyhoz.

- Csússz beljebb!- nyögtem ki. Nem hittem el, hogy ezt csinálom.

- Ezt nem gondoltam volna!- mondta halál komoly fejjel, majd gúnyos mosolyra húzta a száját- A rajongóim ki fognak nyírni, ha megtudják- húzódott kicsit arrébb.

- Hidd el, nem az lesz az első dolgom, hogy kitwittelem- húztam a számat, majd valószínűleg életem legagyatlanabb tettével mellécsusszantam az ágyba.

- Egy ujjal se merj hozzám érni, sztárocska, vagy letöröm a kezedet.

- Szerintem én nagyobb veszélyben vagyok…- nevetett, és felém fordult. Épp hogy elég nagy volt kettőnknek az ágy, így elég közel kellett egymáshoz feküdni. Már kezdtem megbánni a dolgot.

- Nyugi, nem fogok rád mászni- nyögtem ki, majd hátat fordítottam neki, és kigurultam az ágy legszélére- Jó éjt!- motyogtam, majd lehunytam a szememet, és lekapcsoltam a hozzám közel eső villanyt.

De az álom elkerült. És 5 perc múlva is. 10 perc múlva is. De még 30 perc múlva is máshol járt. A fenébe. Egy hatalmas nagy dörgésre kicsit megugrottam, és nagyot sóhajtva fordultam meg.

- Nem alszol még?- hallottam magam mellől, de nem láttam a szemeit Shin-nek a nagy sötétben.

- De, alszok, szóval hagyjál- morogtam.

- Én sem tudok- folytatta zavartalanul- A tény, hogy itt fekszel mellettem… és még jóéjt puszit sem adtál…

- Arra várhatsz!- horkantottam fel.

- Meséljek neked estimesét?- nevetett fel.

- Kímélj meg magadtól, drága- helyezkedtem el, mire véletlenül össze ért a lábunk, de azonnal elrántottam.

- Akkor beszélgessünk!- vetette fel.

- Éppen aludni próbálok!- nyögtem kétségbeesetten. Nem lenne képes befogni a száját? Akkor talán el tudnám felejteni, hogy mellettem fekszik. Neki fogalma sincs róla, milyen hatást vált ki belőlem ez a közelség?

- Mit gondolsz rólam?- kérdezte váratlanul.

- Rólad?- gondolkoztam el- Hogy beképzelt, bár valóban tehetséges és jóképű vagy. Azon kívül teljesen másképp viselkedsz különféle közegekbe. És velem is. Már nem tudom, hogy melyik vagy valójában.

- Ó, ez érdekes- gondolkozott el- Mit szeretnél, hogy melyik legyek?- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Nekem mindegy- nyögtem zavartan- Egyik sem jön be nagyon, így olyan vagy, amilyen lenni akarsz. Amúgy ha veszélyben érezném magam és az érzéseim melletted, akkor nem feküdnék melletted.

- Szóval nem jövök be- még mindig jó kedvű volt.

- Abszolút nem- nyögtem, és alig vártam, hogy vége legyen a beszélgetésnek.

- Valamiért, mikor meg akartalak csókolni, nem úgy tűnt.

- Természetes, hogy imponál, hogy egy helyes pasi viselkedik így… De ez nem jelenti azt, hogy érzek is valamit.

- Ó!- nyögte furcsán- Amúgy… Mondani akartam neked ma valamit.

- Hát mondd!- vontam meg a vállam, bár nem láthatta. Igazából kíváncsi is voltam a mondandójára.

- Furán alakult ez az este, így… majd holnap reggel elmondom. Majd valahogy megoldjuk a hazajutást. Ne aggódj!

- Rendben. Aludj jól!- fordultam ismét háttal neki, és próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívemet. Ez nekem túl sok volt. Jó, most lehet, hogy ismét sikerült leszerelnem, de hát persze, hogy nem mondok olyanokat, hogy tényleg bejön, sőt, bele vagyok zúgva, mikor egy ágyban fekszünk, ráadásul miután ilyen sokk ért. Veszélyes vizekre eveznék vele.

- Jó éjt, Mi Ah!- suttogta ő is. Ahogy most a nevemet mondta, teljesen más volt, mint eddig. Valahogy… teljesen beleborzongtam, de összeszorítottam a szememet, és próbáltam végre elaludni.

*

Reggel arra keltem, hogy valami nyomja az oldalamat. A tagjaim fájtak, a fejem szétesett, és… közelről éreztem valaki leheletét.

Azonnal kipattantak a szemeim. És szembetaláltam magamat az alvó, egyenletesen szuszogó Park Shin-nel. Hmm, az éjszaka valahogy nagyon hozzábújhattam, mert az egyik kezem a mellkasához simult, ő a karját átvetette a derekamon, ráadásul a lábaink is összegabalyodtak.

Basszus- vörösödtem el nagyon, és próbáltam kibújni a karja alól, hogy minél hamarabb véget vethessek ennek a pozíciónak, de mozgolódásomra megremeget a szeme, lassan felnyitotta, és mivel ötletem épp nem volt, úgy tettem, mintha még aludnék. 

Bár kétségtelen, hogy ő élvezi, hogy ilyen közel fekszek hozzá, ráadásul tuti, hogy nem csak ő volt az, aki álmában átölelt. Milyen gáz!

Hallottam, ahogy visszatartja a nevetését, és kicsit felkönyököl. Nyissam ki a szememet én is? Nem, még nem tudok mit mondani.

- Te bolond!- motyogta Shin felettem. Nyilván nem tudta, hogy hallom- Hogy tudsz ilyen nyugodtan aludni mellettem?- sóhajtotta- Szégyen, hogy képtelen vagyok neked normálisan elmondani, amit akarok. Nem is tudod, milyen hatást váltasz ki az emberekből… Csak hogy tudd, nem adlak másnak. Nem hagyom, hogy másé legyél…- ettől a mondatától valami turbógyorsan kezdett verni a szívem, főleg, mikor egyre közelebb éreztem a leheletét az arcomhoz, majd szinte az egész világ egy hatalmas tűzijátékká vált, mikor éreztem a puha ajkait az enyémeken. Csodálatos két másodperc volt, az egyetlen baj az volt, hogy csak két másodperc volt. Aztán visszahanyatlott a párnára, ismét átölelt a karjával, majd lassan újra hallottam az egyenletes szuszogást. Félénken kinyitottam a szememet. Ezt nem álmodtam? Valóban megtörtént? Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, hogy most valóban megcsókolt. A szívem legszívesebben kiugrott volna a helyéről. Nem ad másnak? Akkor nyilván magának akar…. És mi az, hogy nem tudja elmondani, amit akar?

Pár perc múlva, mikor lenyugodtam eléggé ahhoz, hogy normálisan gondolkozzak, megkerestem tekintetemmel az órát. Még csak reggel fél 7 volt. Odakintről már nem hallatszott semmi, vagyis a vihar már az este folyamán elülhetett.

Gyorsan kisurrantam a fiú karjai közül, és felkapva a tegnapi ruhámat, a fürdőbe siettem. Útközben láttam, hogy a kis asztalon villog Shin telefonja, így azt is felvettem. Üzenetet kapott, Dong Su menedzsertől. Kis hezitálás után meg is nyitottam. (Ilyenkor bezzeg nem kért kódot).

Dong Su üzenete: Az autót már elintéztük, küldünk érted egy kocsit, 10 óra körülre. Ne aggódj!

10-re ide jönnek?- rémültem meg. Engem nem találhatnak itt. Elvégre, mi hiába tudjuk, hogy semmi nem történt, az akkor sem lenne jövedelmező, ha bárki bármi mást hinne. Elvégre Shin Lucy-nek a barátja.

El kell tűnnöm…- gondolkoztam. Gyorsan felkaptam a fürdőben a ruhát, közben felhívtam egy taxitársaságot, hogy küldjenek ide egy kocsit. A tükörbe nézve kicsit megijedtem, elvégre se fésűm, se alapozóm, amivel a sebeket eltakarhatnám. De hát belenyugodtam. Mindenkinek vannak rossz napjai.

Shin még aludt, mikor elkészültem. Pár percig néztem a nyugodt, alvó arcát, és elmosolyodva gyorsan kerítettem egy papírt és egy tollat, és firkantottam fel neki pár sort.

Shin,

Bocsáss meg, el kellett mennem. A tegnapi sebeim már nem fájnak, pár napon belül el fognak tűnni. Majd valamikor ugorj át, ha időd van, bár gyanítom, ilyen nem túl sokszor van, pláne rám. Azért majd talán egyszer nevetve gondolunk vissza erre az idióta napra. Köszi, hogy helyet szorítottál az ágyon, és nem kellett azon a büdös kanapén aludnom. Dong Su írt sms-t neked, bocs, hogy megnéztem.

De szerintem fel kéne hívnod Lucy-t is, ha tudja, mi történt, akkor biztos ideges. Elvégre a barátnőd, mondjál bármit is.

Szép napot,

                                                                                       Mi Ah

Gondolkoztam, hogy a Lucy-set bele írjam e, elvégre mindig felidegesíti a téma, de aztán inkább így döntöttem. Így a legjobb. Legalább rájön, hogy ki mellett van a média szerinti helye. Bár az az édes, reggeli csók… Még most is vigyorog bele a lelkem. De ez… talán nem helyes.

Gyorsan elhagytam a szobát, lesiettem a lépcsőn, és a tegnapról maradt pocsolyákat kerülgetve kisétáltam az útra. Öt perc múlva érkezett a taxi, és én megkönnyebbülten huppantam le az ülésre.

Megmondtam a gangnami címet a sofőrnek, és hátradőltem. Valamiért úgy éreztem, hogy valamit itt hagyok. Persze egy pillanaton belül rájöttem, hogy mit. A fiút, akit szeretek.

*

Otthon nem tudtam egy helyben ülni. Egész végig Shin járt a fejembe. Igen, én belezúgtam, de nagyon. És valószínűleg neki is nagyon bejövök. Igen, ez tiszta. És most ezek után, hogyan tovább?

Maradjunk ilyenek, vagy… valljam be neki? Annyit kerülgettük egymást… talán ez lenne a legjobb… De én nem vagyok olyan, aki képes az ilyet bevallani.

Egész délelőtt ezen rágódtam. Aztán, amikor épp az ebédre készített instant rament ettem, valaki csöngetett. Anya? So Ra? Min Mi? Henry?

Ezek a nevek futottak át az agyamon, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót. A látványtól azonban kiesett a kezemből a pálcika. Előttem Shin állt, a lehető legdühösebb ábrázattal. Ismerős volt, kezdetben nem egyszer voltunk ilyen helyzetben. Mikor utáltuk egymást, és keresztbe tettünk a másiknak. De most… mi a fenét csináltam, amiért ilyen?

- Vissza is értél?- nyögtem kétségbeesetten.

- Igen- lépett beljebb, amitől automatikusan hátráltam.

- Jól aludtál?- próbálkoztam egy újabb idióta, korszakalkotó kérdéssel.

- Igen, de a reggel már nem volt olyan jó. Tudod, mire keltem?- vonta fel a szemöldökét, majd a zsebéből előhalászott egy papírt, a papírt, amit én hagytam neki, és az orrom alá dugta- Mi a jó franc ezt?- akadt ki- Mi ez a le kell lépned? Mi az, hogy egy szó nélkül otthagysz? És otthagyod ezt a szart? Kit érdekel Lucy? Mondtam, hogy mondani akarok neked valamit! Nem voltál képes felfogni, hogy veled akartam vissza is jönni…? Komolyan… Együtt kerültünk bele, együtt is kellett volna befejezni, nem gondoltad ezt?

Én csak tátott szájjal hallgattam. Tényleg ennyire kiakadt azon, hogy eljöttem…? De hát…

- Shin, én ezt nem értem…- motyogtam.

- Persze, hogy nem érted, te semmit nem értesz…- mondta gúnyosan, szinte már ordibálva- Mondd csak! Te egyáltalán nem nézel rám férfiként?- ez a kérdése még jobban lesokkolt.

- Az a baj, hogy túlságosan is férfiként nézek rád!- szaladt ki a számon, mielőtt végiggondolhattam volna. Erre elkerekedett a szeme, majd pár erőteljes lépéssel már ismét sarokba szorított. Alig volt pár centi közöttünk.

- Miért vagy már megint mérges?- nyüszögtem kétségbeesetten, és próbáltam eltolni, de csak elkapta a kezemet, és a falhoz szorította. Tényleg elég kiszolgáltatott helyzetbe kerültem... megint.

- Mit érzel, ha rám nézel?- kérdezte ingerülten.

- Nem igaz, hogy nem tudod!- akadtam ki én is- Azt hiszem egy gyengeelméjű is könnyen kitalálhatja, hogy beléd vagyok zúgva már jó régóta!- adtam ki magamból kiabálva, mielőtt észbe kaptam volna. Pár másodpercig meredten bámult rám, nyilván próbálta feldolgozni az infót, miszerint nagyon is bejön nekem.

- Ezt sosem vonhatod vissza!- motyogta végül, majd szinte villámgyorsan ragadta meg a nyakam hátulját, és szájával rá tapadt az ajkaimra. A döbbenetem hamar oldódott, majd mikor lassan eleresztette csapdába ejtett karomat, akkor átkaroltam a nyakát, és elmélyítettem a csókot. Nem is tudom, mióta vártam már arra, hogy végre csak ketten legyünk, és ez megtörténjen… Most nem volt telefoncsöngés, zavaró ajtónyitódás, részeg ösztönök, sem megbánás.

Shin kezdeti erőszakos szenvedélye lassan kezdett átváltani gyengédségbe, a karjaival már a derekamat simogatta, és már a falhoz sem tolt olyan erősen. Nyilván leesett neki, hogy eszem ágában sincs menekülni. Mert pont a legjobb helyen vagyok.

Mikor már nem kaptam levegőt, akkor egy kicsit eltávolodtam tőle, és meg sem tudtam szólalni. A szívem már mindenhol dobogott, csak pont ott nem és olyan tempóban, ahol kellett volna neki, és a váratlan érzelemlökettől elgyengültem, nem is tudtam tisztán gondolkozni. Elvégre ezek után hogyan tovább?

- Hát…- eresztett el Shin, mire a falnak dőltem- Jó, hogy ez megbeszéltük!- vigyorgott, és megvakarta a tarkóját, mint aki nem tud mit kezdeni magával, és nem tudja, hogy mit mondjon. De én is így voltam vele.

- Öhm… folytatta- Most mennem kell! Így is elkések a stúdióból, csak ezt mindenképp tudnom kellett. Akkor- négybe tépte az üzenetemet, elvigyorodott, és még közel hajolt, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra- Akkor majd még beszélünk!- intett, majd kisietett a lakásomból, becsukva maga mögött az ajtót, magamra hagyva a gondolataimmal. Csak így… elment? Jó, hogy megbeszéltük? Konkrétan semmit nem beszéltünk meg… De ha ő ezt beszélgetésként éli meg…

Azonban rájöttem, hogy átléptünk egy bizonyos határt, amit nem lehet visszacsinálni. De a legfurcsább az volt, hogy nem is akartam.