27. fejezet

27. fejezet

Együtt és egyedül

Reggel ijedten riadtam fel. Shin… és én…. mondd, hogy nem csak álmodtam!

Nem, tuti nem. Tényleg megtörtént. Tényleg azt mondta, hogy szeret. Tényleg összejöttünk. Úristen, Park Shin az én és csak az én barátom… mármint ha nem rejteget még pár nőt a szekrényébe, de ez nem valószínű. Szegény tuti megszökne ettől a 4 idiótától. Bár mondjuk én sem tettem.

Persze a következő kérdés az volt: most hogyan tovább? A filmekben csak eddig mutatják. Összejöttünk… és most? Nekem még sosem volt barátom, így fogalmam sem volt, mit tegyek. Írjak neki sms-t, hogy „jó reggelt drágám, gyere, ugorj át, készítek neked kávét, macifalatom!” ? Na nem. Ez sem az én, sem Shin stílusába nem fér bele. Becézgetni tuti nem fogom ezt a bunkó srácot. Hiába járok vele. Nem valószínű az sem, hogy ő minden nap cukorbogyónak hívna. Azonnal szakítanék vele, nekem ilyet merne mondani. De Shin-t ismerve, nem féltem ettől. Mégis, akkor hogy viselkedjek vele ezentúl? 

Tegnap annyira lekötött, hogy a karjai között tartott, hogy ilyesmi eszembe sem jutott. Utána pedig a boldogságtól még köröket futottam a lakásban, később pedig az ágyba ájultam. Mielőtt elváltunk az ajtó előtt, azt mondta, hogy majd felhív, hogy mikor tudunk találkozni. Most 10 óra van, és azt sem tudom, hogy nekik ma mi dolguk van… Ajkamba haraptam, és kikeltem az ágyból, összedobtam valami reggelit, közben azon agyaltam, hogy hívjam e fel. Végül a nem mellett döntöttem, mert elvégre kettőnk közül ő az elfoglaltabb. Írtam egy sms-t Alíznak, hogyha ráér hívjon fel, már elég rég beszéltünk személyesen, inkább csak emailben tájékoztattam a fejleményekről. De most mindenképp szerettem volna beszélni… nos a tegnap estéről. Elvégre a legjobb barátnőmmel kell az ilyesmit átbeszélni. Aztán persze majd So Ra-nak és Min Mi-nek is elmondom, de tudtam, hogy ma egyikük sem ér rá. Így szólóban terveztem a napot. Illetve terveztem volna, ha öt perc múlva nem kapok egy sms-t a szomszédból.

Shin üzenete: Remélem még nem haltál szörnyet a boldogságba, amit jelentek neked. Ha esetleg kiengedtek a sürgősségiről, akkor ugorj át hozzánk, a délutánunk szabad ;)

Máris sejtettem, hogy nem fog semmi változni ilyen szempontból. Grimaszoltam egyet a telóra, majd visszaírtam neki.

Mi Ah üzenete: Megkérdezem a dokikat, hogy kiengednek-e. De lehet, hogy receptként felírják, hogy kerüljem el azt, aki ilyen traumát okozott. Még így is azt akarod, hogy menjek?

Pár perc múlva jött is a válasz.

Shin üzenete: Nagyon gyorsan told ide a képedet!

Ezen elmosolyodtam, és elindultam a fürdő felé, hogy azért rendbe szedjem magam, majd felkaptam egy elviselhető szerelést, és már a szomszéd ajtó előtt voltam. Kicsit zavarba hozott a dolog, hogy most hogy kéne vele viselkednem, de aztán rántottam egyet a vállamon, és lesz ami lesz alapon becsengettem. Fél perc múlva nyílt is az ajtó, és egy vigyorgó Shin-nel találtam magam szemben. Hirtelen leblokkoltam. Tegnap mi összejöttünk, és akkor most mégis mit kéne tennem? Ő lazán, otthoni szerkóba volt öltözve, a haja rendezetlenül állt. Olyan szívesen beletúrnék…- valahogy ez volt az első gondolatom, és nyeltem egy nagyot.

- Egész nap itt akarsz állni, és engem bámulni, közben a szemeiddel vetkőztetni, vagy esetleg befáradsz?- biccentette oldalra a fejét a fiú. Hát persze, ő nem változott meg. Még mindig ugyanaz az elviselhetetlen srác. Miért is szerettem bele?

- Hogy tudnék bemenni, ha elállod az utat?- húztam fel az orrom, és arrébb löktem a fiút, hogy bemenjek mellette, de időközben elkapta a karomat, és magához húzott, miután az ajtót behúzta mögöttünk.

- Hol marad az üdvözlő csókom?- suttogta kis mosollyal az arcán, alig két centire az arcomtól.

- Elszállt… az agyaddal együtt!- suttogtam vissza, erőt véve magamon.

- Ne csináld ezt!- vigyorgott- Összetöröd a szívemet!

- A szíved erős, ahogy elnézem- motyogtam, mert egyre közeledett az ajkával, és már cseppet sem akartam ellenkezni. Sőt, sosem akartam igazából.

- Bolond!- suttogta ajkaimra, majd…

- Hyung, ki jött… Hyung, te meg mit művelsz?- visította Henry az előszoba végében. Shin a váratlan hangtól elkapta a fejét az enyémtől, majd bosszúsan nézett a kis szőkére, aki még mindig csak tátogott a döbbenettől, micimackós melegítőben.

- Maknae! Told arrébb az ártatlanságodat. Éppen megcsókolnám a barátnőmet!- förmedt rá, majd magához rántva nyomott egy csókot a számra- Máris jobb!- vigyorodott el, és kezünket összekulcsolva, elhúzott a meglepett Henry mellett, aki feleszmélhetett, és a nyomunkba szegődött.

- Ti most jártok? Mióta? Szeretitek egymást? Annyira tudtam, de ugye nem szakítotok olyan hamar…?- és csak lökte, lökte a beszédet, hogy elmosolyodtam.

A nappaliban ült In Ho és aki szintén meglepődött, összefűzött ujjainkon, és a szőke fiú kérdésein. Shin csak lehuppant vele szembe, maga mellé húzva, és nyomott az arcomra egy puszit, én meg nem tudtam megszólalni sem.

- Együtt az álompár?- vonta fel a szemöldökét vigyorogva a rangidős.

- Te nem mondtad senkinek?- fordultam Shin felé.

- Úgysem hitték volna el- vont vállat.

- Látom, nem bírtál magaddal, és lenyúltad a nőmet. Hát tesz ilyet egy barát?- nevetett Jae Hwa, aki épp akkor lépett be a nappaliba.

- Te meg ne merj szólalni, köcsög, még mindig nem bocsájtottam meg teljesen. És ne merj ránézni Mi Ah-ra. Ő az enyém!- szorította meg a kezemet, de közben vigyorgott. Jó volt látni, hogy minden rendben a barátok között.

- Rendben! Amúgy sem bukott rám. Örülök nektek, ti szerencsétlenek! Beletelt egy kis időbe, de most már tessék boldognak lenni. És nem hazamenni Mi Ah! Ezek után drága barátunk falnak menne, ha lelépnél!- huppant le ő is az egyik kanapéra. Én meg bólintottam egyet, de ugyanakkor összefacsarodott a szívem. Elvégre eszembe juttatta, hogy választanom kell. És azt is eszembe juttatta, hogy én még mindig nem nagyon említettem Amerikát egyiküknek sem. El kéne? Jaj, ez nagyon gáz. Pedig oda is húzna a szívem. De Shin-nel csak most jöttem össze. Vele is jó lenni maradni. Ugyanakkor a szívem haza is vágyik, Magyarországra. Mi a fenét kéne csinálni, ebben a helyzetben? Akárhogy döntök, az egyik szemem sír, a másik nevet.

- Baj van? Tényleg le akarsz lépni!- bökött oldalba Shin vigyorogva, de láttam a szemén, hogy tényleg komolyan kérdezi. És hogy kissé ideges. Ezért elmosolyodtam, és nyelvet nyújtottam rá.

- Légy jó fiú, és akkor nem hagylak itt!

- Komolyan kérdeztem, Mi Ah- lohadt le a mosolya.

- Jaj, Shin, még egy napja sem járunk. Az sem biztos, hogy túléljük ezt a napot. Egyenlőre nem megyek sehová!- csóváltam a fejem hitetlenül, mire lassan bólintott egyet, és újra mosolyt varázsolt az arcára. Ekkor kaptam egy sms-t.

Alex üzenete: Nem volt alkalmam megköszönni. Tudom, hogy benne volt a kezetek. És Hyun Sik köszöni, jól van. Csak annyit akarok mondani, hogy… köszönöm a tegnapit. Nem is tudod, mennyire boldoggá tettél. Sosem felejtem el.

Elvigyorodtam az üzeneten, és már pötyögtem volna vissza neki, mikor Shin kikapta a kezemből a telefont.

- Alex? Mit csináltál te tegnap? Vele voltál?- hűlt el- Mégis mi a fenét műveltél, amit nem fog elfelejteni. Mi Ah, te… mi az, hogy boldoggá tetted?

- Fogd már be- nevettem fel- Nem mindenkinek én jövök be, bármily hihetetlen. És mielőtt kidobsz engem, mert állításod szerint hűtlen vagyok hozzád, elárulom, hogy már Alex is foglalt. Tegnap So Ra és én azon fáradoztunk, hogy összehozzuk Min Mi-t ezzel az idiótával újra. És jelentem nehéz kihívás volt, de sikerült. Ezt köszönte. Szóval lehet abbahagyni a féltékenykedést- akadtam ki.

- Min Mi most Alex-szel van?- csodálkozott Henry- Nem is mondta.

- Majd biztos mondja- vontam vállat, és visszanéztem Shin arcára, aki csak engem bámult, majd felsóhajtott.

- Megőrjítesz, te idióta! Miért vagy ennyire…?- kereste a szót.

- Elbűvölő?- kérdeztem vissza vigyorogva.

- Szem előtt- fejezte be, mire vágtam rá egy grimaszt- Fejezd be, vagy megbánod! Ne pimaszkodj!- vigyorodott el, de csak tovább fintorogtam rá. Bírta is egy fél percig, majd hirtelen felpattan, felkapott, a vállára dobva.

- Bocs, srácok, rendre kell tanítanom az asszonyt!- fordult a srácok felé, nem törődve a kiabálásommal, hogy tegyen le, mire a többiek felnevettek.

- Csak finoman- szólt utánunk Jae Hwa, mikor Shin megindult velem a lépcső felé.

- Hyung, így Mi Ah fejébe száll a vér, vigyázz rá jobban!- hallottam Henry röhögő hangját.

- Shin, ez nem mókás, tegyél le!- nyögtem kétségbeesetten, a hátát püfölve.

- Majd mindjárt megkapod a mókádat- mondta, majd berúgta a szobája ajtaját, és lehuppantott a földre, és azonnal a falhoz szorított.

- Nem is tudom, hogy élnéd ki magadat, ha nem löknél folyton falhoz...- kotyogtam, de csak gonoszan vigyorogva félrebiccentette a fejét.

- Sosem változol meg, még mindig túl nagy a szád, kislány! Be kéne fogni, vagy kénytelen leszek én tenni ez ellen valamit.

- Na, lássuk, mire vagy képes- nyújtottam ki a nyelvemet rá ismét, mire váratlanul a számra tapadt. Egy percet sem ellenkeztem tovább. Kezemmel hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz, érezve a szívdobogását. Már megszokhattam volna a hevességét, de mindig képes volt ledönteni a lábamról.

- Okés, győztél, főnök- kuncogtam, mikor egy két másodpercre eltávolodott tőlem, és vissza akartam hozzá hajolni, de a számra tette az ujját, és kicsit eltolt.

- Ne hagyj el!- suttogta, amitől megdöbbentem. Váratlan volt, ahogy ezt kimondta.

- Ne adj rá okot!- mosolyodtam el.

- Nem jó válasz.

- Mit kellett volna mondanom?- vontam fel a szemöldökömet.

- Azt, hogy „örökké szeretni foglak oppa!”- változtatta lányosra a hangját, mire a mellkasába öklöztem.

- Addig szeretlek, amíg lehet, sztárocska!- mondtam, kicsit megmásítva az ő szavait.

- És meddig lehet?- kérdezte mosolyogva.

- Majd ahogy a körülmények hozzák- biccentettem félre a fejem- De most remélem befejezted a szövegelést!- sóhajtottam egy nagyot, mire átkarolta ismét derekamat.

- Telhetetlen vagy!- csóválta a fejét- Lehetnél kicsit visszafogottabb. Így elveszed az eszem túlságosan.

- Az eszed már régen elment- már majdnem a szájához értem, mikor megcsörrent a telefonja, így csalódottan leengedtem a karomat.

- Francba, ki a fene az?- nyúlt a telefonjához, és már nyomta volna le.

- Vedd fel, én ráérek!- mosolyogtam, mire végigsimított az arcomon, felvette a telefont, és az ajtó felé indult. Csak ennyit hallottam, hogy:

- Igen, Igazgató? Nem, otthon vagyok…- majd csukódott mögötte az ajtó.

Felsóhajtottam, és elvigyorodtam, ahogy körülnéztem a szobába. Semmi sem változott. Csak mi. A szobába még mindig rend volt. Az asztalhoz sétáltam, amin láttam pár kottát. Félkész dalok voltak. Felkapva őket leültem az ágyra. Elkezdtem őket dúdolgatni. Shin nemrég kezdhetett bele. Mivel a fiú nem tudtam, hogy meddig fog telefonálni, ezért az egyik gitárjához mentem, és az ölembe véve elkezdtem rajta játszani a dalokat. Nem voltak rosszak. De én valahogy máshogy vittem volna a dallamot.

Új lapot kaptam elő, és elkezdtem feljegyezni az én verziómat rá. Szövege nem volt, de valahogy szinte azonnal jött rá nekem. És a folytatás is. Fel sem tűnt, hogy Shin már vagy egy fél órája magamra hagyott, teljesen belemerültem a dalba. Csodálkoztam is. Utóbbi időben nem sokat gitároztam. De ha leültem, egyszerűen nem jött az ihlet. Végig Shin-en járt az agyam. Nem hagyott másra gondolni. De most, hogy emiatt nem kell idegeskednem, egyszerűen utat kapott a többi gondolatom. Képes voltam más dolgokat is dalba önteni, mint hogy ’mennyire utálom, hogy szeretem’.

Komplett kis dal lett belőle, mikor Shin visszatért, és az ajtóban megállt.

- Nincs baj?- néztem rá, közben nem hagyva abba az akkordokat.

- Semmiség. Jó lett a dal. Látom, nem volt jó, ahogy én csináltam- mosolyodott el.

- Így nekem jobban tetszik- vontam vállat, mire mellém sétált, és leült mögém.

- Nem vitatkozom- csókolt bele a nyakamba, amitől libabőrös lettem.

- Shin, most épp az ihletemmel vagyok elfoglalva. Te mindig itt vagy, ő viszont mostanában nagyon ritkán. Most ne tereld el a figyelmemet- mosolyogtam.

- Az ihleted fontosabb?- hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Az ihletem mától fogva Tom névre hallgat.

- Szóval Tom-mal csalsz?- sértett hangja megnevettetett.

- Te meg Naná-val. Kvittek vagyunk! Hozd inkább az egyik gitárod, és játssz velem, idolka. Mint a régi szép időkben.

- Rendben- sétált el egy gitárért, majd visszaült mellém- De csak mert nem akarlak magadra hagyni Tom-mal.

- Féltékeny vagy már megint?- nevettem fel.

- Persze. Ezek a Tom félék a legveszélyesebbek!- röhögött, majd maga elé húzta a papírom- Lássuk mit alkottál, kislány!

*

Este későre járt, mikor végre szabadultam. Henry mindenképpen azt akarta, hogy ma én etessem meg Jeonha-t, aki amúgy ma eléggé unatkozott, mert nem játszott a fiú vele eleget. De sikerült megmenekülnöm, mielőtt még egy egész UNO partit le kellett volna nyomnom… hát igen, az aranyhallal. Jae Hwa ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassam az új rap számot, amit megtanult, így azt is meghallgattam. Még most is csodálkoztam, hogy pontosan mit keresek én itt ennyi tehetséges ember között. In Ho meg spagettit készített vacsorára (sejtelmem nem volt, hogy ez tud főzni is) így ottmaradtam.

Végül is remek nap volt, sokat nevettem a fiúkon.

- Már megyek!- álltam fel a kanapéról, és Shin-re néztem.

- Máris?- kérdezte a fiú csodálkozva.

- 10 óra. Holnap meg azt mondtad, hogy egész nap programotok van.

- Itt aludhatnál velem!- vonta fel a szemöldökét ellenállhatatlanul, mire lehajtottam a fejemet, hogy egy síkban legyen az övével, és orron pöcköltem.

- Mintha azt mondtad volna, hogy múltkor sem tudtál nyugodtan aludni mellettem!

- Jó, akkor alhatsz a kanapén. Itt nem büdös.

- Ilyen ajánlatokat alig tudok elutasítani. De csak alig. Jó éjt mindenki!- intettem a többieknek, és az ajtó felé indultam.

Shin gyorsan mellettem termett az előszobába.

- Mi az, félsz, hogy eltévedek hazafelé?- vontam fel a szemöldökömet.

- Pontosan, ezért elkísérlek. Most két napig nem nagyon foglak látni.

- Túléled- nevettem.

- Neked ez nem baj?- kérdezte.

- Nézd, tudom, hogy mivel jár az életed. És tudom, hogy ebben sosem lehetek első. De elfogadom. Nem is nagyon tehetek mást- kiléptem az ajtón, és a saját bejáratomhoz léptem.

- Furcsa lány vagy- vigyorgott, mikor visszafordultam vele szembe.

- Az nem kifejezés. Na de most menj, fáradt leszel holnap- löktem kicsit vissza az ajtaja felé, de nem mozdult- Ne már, egész nap veled voltam, és még mindig nem volt elég belőlem?- tettem csípőre a kezemet nevetve, mire a fejét csóválva átölelt.

- Annyira idióta vagy, hogy fogalmam sincs, mit kéne veled kezdeni!- suttogta a fülembe.

- Shin, mi lesz, ha ezt felveszi valami kamera?- kérdeztem, mire eltolt magától. Az arca hitetlen volt.

- Kit érdekel? Akkor legalább megtudják az igazat.

- Ez nem így megy. Te lehet, hogy szakítottál Lucy-vel, de ezt még nem tudják az emberek. Még nem lett bejelentve semmi. És, tudod… ha ez kiderülne, akkor én lennék az a „másik lány”. És azt nem akarom. Nekem éppen elég a tudat, hogy már nem vagy úgy vele. Menjenek most le a közös dolgaitok, utána elég bejelenteni. Ne boríts fel mindent, az az igazgatónak sem tetszene. Én éppen eléggé boldog vagyok a tudattal, hogy veled lehetek, amikor ráérsz.

- Túl megértő vagy, hol itt a csapda?- vonta fel a szemöldökét.

- Nincs csapda, te idióta. Nekem nem Park Shin a sztár kell, hanem Park Shin, az ember. És nem fogom az asztalt verni, követelőzve, olyanokért, amihez nincs jogom. Nem fogom azt mondani, hogy márpedig válasz köztem és az életed között, mert tudom, hogy ez lehetetlen. És nekem ez így rendben van. Remélem ezt te sem feltételezted.

Erre elmosolyodott, végigsimította arcomat, és közelebb hajolt.

- Az autóvezetést nem számítva… miben nem vagy tökéletes?- a lehelete csikizte az orromat, így elvigyorodtam.

- Türelmetlen vagyok, és telhetetlen. Szóval, hol is marad a búcsúcsókom?- erre közelebb hajolt, az ajkunk már majdnem összeért, mikor torokköszörülést hallottunk.

- Ki a fene az már megint…- mondta kissé ingerülten Shin, elfordulva tőlem, majd belefagyott a szó- Á, uram, jó estét!- mosolyodott el kínosan, az arca tiszta vörös volt. Én meg a röhögéstől ajkamba haraptam.

- Anya, apa! A legjobb időzítés, mondhatom!- mondtam koreaiul szüleimre nézve, akik kicsit meglepetten bámulták párosunkat.

- Pontosan mi is folyik itt?- kérdezte apa, kicsit szigorú hangon. Hát, drága apuci, a neveléssel kicsit elkéstél- gondoltam magamban jól szórakozva.

- Shin a barátom. És addig, amíg ki nem dob, nem kell ilyen szúrósan nézni rá, apa!- nevettem, összekulcsolva az ujjainkat a fiúval.

- Uram, még nem volt alkalmam bemutatkozni! Park Shin vagyok!- hajolt meg a fiú még mindig zavarában.

- Tudom jól, ki vagy!- csóválta a fejét- Neked nem más barátnőd van?

Erre sóhajtottam egyet.

- Elmagyarázom nektek, csak gyertek be. Shin, te pedig menj haza!- már majdnem behúztam magam mögött a szüleimet, mikor apa visszalépet.

- Egy perc és jövök!- mondta, és Shin felé fordult. Csak annyit hallottam, míg záródott az ajtó:

- Na édes fiam! Beszélgessünk, pontosan mit is akarsz a lányomtól…?

Még láttam Shin fején a megilletődöttséget, a szemünk még találkozott, mielőtt bezárult volna az ajtóm, így gyorsan felemeltem a hüvelykujjamat, jelezve, hogy mindent bele.

Mikor anyával kellet maradtunk, ő kérdőn nézett rám, mire én átöleltem.

- Anya, a lányodnak csak egy baja van. De az nagyon nagy. Rettentő mód szerelemes!- nevettem, ezzel mosolyt csalva az eddig rezzenéstelen arcára.

- Sejtettem, hogy ez lesz. Csak vigyázz vele. Nem akarom, hogy megégesd magad- ölelt át.

- Tudom anya. Pontosan tudom, hogy ez mennyire instabil. De szeretem a kihívásokat- mosolyogtam rá, közben magamban arra gondolva, hogy vajon meddig is tart majd a boldogságom.

*

A napok gyorsan mentek. Elmeséltem a lányoknak (mind Aliznak, mint a két koreai jómadárnak) a történteket. Nem mondom, hogy kicsit sokkolta őket a hír, de velem együtt örültek. A dalírásban verhetetlen lettem. Tényleg visszajött az ihlet. Vagyis Tom. Shin-t nem túl gyakran láttam, néha felhívott, vagy találkoztunk egy fél órára. De láttam, hogy nagyon kimerítő hete van, így inkább hagytam pihenni, hiába hangoztatta, mennyivel jobban aludna, ha ott lennék vele. Ezek a mondatai mindig zavarba hoztak, de szépen leszereltem. Egy idő után azt hittem megszokom, hogy fogja a kezemet, hogy megcsókol, de… ez így nem volt igaz. Még mindig ugyanolyan hihetetlen volt, mint először. Néha éjszaka közepén felriadtam, attól félve, hogy az egész csak álom volt. De nem. Rá kellett jönnöm, hogy csak álomszerű. Éppen ezért féltem is kissé. Ami ilyen szép, az sosem tart sokáig a tapasztaltak szerint. De mindig erőt vettem magamon, és elűztem az ilyen gondolatokat. Elvégre ne fessem az ördögöt a falra, nem igaz?

A hét vége felé bementem a DS-be, úgyis régen jártam már arrafelé. Shin meg tegnap rábeszélt, hogy most úgyis ott vannak Byung Hee barátomék, segítenek nekem felvenni valamelyik dalt, amelyiket akarom. Így végül rábólintottam.

Délelőtt vagy ezerszer elénekeltem a dalt, mert mindig volt vele valami probléma, de Byung Hee, a hang technikus srác tök kedves volt, és még szórakoztatott is, és mikor már elegem lett az egészből, akkor felvidított. So Ra is bejött velem, és hallgatta a dalt.

- Egy zseni vagy! Ez a dal is rohadt jó lett!- csapott a hátamra, mikor végre befejeztem, és ledőltem a kis stúdió falához.

- Elment minden hangom!- nevettem.

- Shintől egy gyógy-puszi, és minden rendben lesz!- suttogta nevetve.

- Jaj, hagyjatok már- ütöttem a vállába- Mindig erről témáztok. Beszéljünk inkább rólad! Mi van In Ho-val?

- Semmi. Ez a srác tök fura. Egyszer jól elbeszélgetünk, máskor meg úgy csinál, mintha nem is léteznék. Nem lehet, hogy skizofrén? Vagy mi baja van?

Az igazság az, hogy én pontosan tudtam, hogy mi baja van, de ezt senkinek nem mondtam el. So Ra-nak sem. Egyszerűen nem voltam olyan, aki más félve őrzött titkait kikotyogná.

- In Ho rejtély- morogtam, majd előkaptam a telefonomat.

Mi Ah üzenete: Tedd magad hasznossá sztárocska. Derítsd ki, hogy In Ho-nak bejön e So Ra. Köszi!

Shin üzenete: Átmentél diktátorba? De amiért ilyen szépen kéred… majd ha látom kiderítem.

Elmosolyodtam. Hátha akkor közelebb leszek az igazsághoz.

- Elmegyünk enni?- kérdeztem barátnőmet.

- Menjünk!- álltunk fel, de ekkor valaki olyan dugta be a fejét a stúdióba, akire nem számítottam.

- Simon Park!- hajoltam meg miután leesett, hogy bámulom a férfit.

- Jó téged itt látni. Hallottam a dalodat. Nagyon jó. Ismételten. Esetleg ráérsz most beszélgetni egy kicsit?- mosolygott rám, mire megint beindult a fangirl énem. Simon Park velem akar beszélni!

- Természetesen! Nem baj, So Ra?- néztem a lányra.

- Nem, dehogy. Menj csak, te kis bennfentes!- vigyorodott el.

- Akkor majd hívlak, ha végeztem- intettem, majd Simon nyomába szegődtem.

Bementünk megint az irodába, és hellyel kínált.

- Gondolkoztál a dolgon?- kérdezte végül.

- Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik a híressé válás lehetősége. És akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent félredobva odamennék. Tudom, elég ellentétes dolgokat állítok. És azt is tudom, hogy határozatlan vagyok.

- Ez természetes. Elvégre sok mindent dönt el ez a dolog. A többiek mit javasoltak?

- Nem mondtam el senkinek- motyogtam.

- Miért nem?

- Mert nem akartam, hogy ez befolyásoljon a döntésben. Ez egyedül csak az én választásom lesz. Nem akarom, hogy tanácsokat adjanak. Hajlamos vagyok hinni másoknak, hogy mi a jó nekem. Pedig én magam tudom ezt a legjobban.

- Okos lány vagy. Remélem, jól döntesz.

- Én is nagyon remélem. És azt is, hogy nem fogom bánni.

- Két hétig még Koreában vagyok. Még sok időd van. Esetleg van itt valami, amitől nem akarsz elszakadni?

- Igen, van. De nem tudom, hogy a másik oldalról is ekkora e a ragaszkodás.

- Park Shin?- jött a kérdés.

- Miért gondol mindenki rá először? És ha a szüleimről beszélek?- kérdeztem nevetve.

- Az más!- nevetett ő is- Én igazán szeretném, ha kijönnél. Öröm lenne veled dolgozni.

- Magával, is Simon.

- Maradjunk a közvetlen stílusnál, még mindig. Én amerikai vagyok, te is nyugati… hagyjuk ezeket a keleti tiszteleti formákat.

- Köszönöm. Akkor én is szeretnék veled közösen dolgozni, Simon. Ígérem gyorsan döntök- álltam fel.

- Helyes!- intett, majd kiléptem a szobából. Ismét elkapott a „beszélhetek Simon Park-kal, amikor csak akarok” érzés, és boldognak éreztem magam. Kinek van még ekkora szerencséje, mint nekem? És én hagyom kifolyni a kezemből a lehetőséget? Szégyen…

- Te mit kerestél itt?- hallottam egy számon kérő hangot.

- Shin, csak Simon Park-kal beszéltem- válaszoltam felé sem nézve. Ilyen helyeken nem viselkedtünk félreérthetően. Elvégre itt még mindenki abban a hiszemben él, hogy Shin még Lucy barátja.

- És mit beszéltél vele?- kérdezte, és megindultunk a folyosón.

- Csak megbeszéltük, hogy jó idő van- böktem ki az elsőt, ami eszembe jutott, mire megragadta a karomat, és szembe fordított magával.

- Ez nem vicces. Mit akart?

- Már rá is féltékeny vagy?- suttogtam vissza hitetlenül- 10 évvel idősebb nálam.

- És? Vannak férfiak, akik a fiatal csajokra buknak- mondta kis mosollyal.

- Ne nevetess! Simon Park nálam szebbnél szebb lányokból válogathat, amilyen tehetséges, jóképű, és nagy ember. Szóval ne félj! Én rajtad maradok!- pöcköltem meg az orrát, mivel senki nem volt a folyosón, legalább is senkit nem láttam.

- Fogalmad sincs, hogy milyen hatást váltasz ki az emberekből- sóhajtott, és gyorsan összekulcsolta a kezünket- Mint mondtam, senki nem vesz el tőlem.

- Ne is hagyd! – nevettem.

- Mi ez a meghitt beszélgetés?- szakított félbe Lucy semmivel össze nem téveszthető hangja.

- Lucy. A legjobbkor jöttél- morogta Shin eleresztve a kezemet- Menjünk Mi Ah! Mutasd meg a dalodat, amit felvettetek.

Elindult a folyosón, én meg utána siettem, de a lány elkapta a csuklómat.

- Beszélni szeretnék veled!

- Rendben! Mondd!- tártam szét a kezem.

- Négyszemközt- nézett mélyen a szemembe.

- Shin, menj előre!- fordultam a fiú felé.

- Jó, csak itt össze ne verekedjetek rajtam. Cicaharc annyira nem az esetem. Nem folyjon vér miattam.

- Menj már, te idióta!- csóváltam a fejem, mire vállat vont, és elsétált.

- Most már mondhatod!- fűztem össze a karjaimat.

- Tényleg miattad szakított velem Shin… Ez valami hihetetlen. Hogyan csinálod, Mi Ah?- kérdezte kendőzetlen ellenszenvvel.

- Nem csináltam semmit.

- Tudod te, mit tettél? Shin-nek jót tett, hogy velem volt. Igaz, így is voltak rajongói, akik kiakadtak, hogy együtt vagyunk. Mert hát… mindenki magának akarja a sztárokat. De én is ugyanolyan vagyok, mint ő. Így mi ketten nem voltunk olyan polgárpukkasztóak. Viszont te… Tudod mi lesz, ha ez kiderül? Ki vagy te? Egy senki. Egy átlagos lány. Ráadásul nem is vagy koreai. Ezt mindenki úgy éli meg, hogy egy betolakodó vette el a kedvencüket. Hát nem érted? Nem emlékszel, mikor mondtam neked, hogy életveszélyes játékot űzöl? Ha nem én, akkor mások csinálnak itt ki. Ez nem egy olyan hely, ahol a tiszta küzdelem megszokott. Itt úgy ütöd ki a másikat, ahogy nem szégyelled. Mi Ah, a te kezedben van valami? Én viszont megharcoltam azért, hogy ide kerüljek, ahol vagyok. És nem szeretem, ha valaki szórakozik velem, és elveszi, ami az enyém. Ennyit akartam mondani. Hogy készülj fel, mert boldog perceid nem tartanak olyan sokáig, mint szeretnéd. Teszek róla. Te ezt itt nem éled túl. Mert te itt nem vagy más, csak egy idegen… Remélem érthető voltam- mosolyodott el- Remélem megérted, de most mennem kell. Használd ki a maradék idődet. Úgy sejtem már nem maradt túl sok. Viszlát, Mi Ah!

Azzal elsietett. Kicsit sokkoltam. Nem csak azon, hogy lehet valaki ilyen pofátlan. Egyszerűen… kiakadtam, mert igaza volt. Ő jobban átlátta ezt a dolgot, mint én. Én nem tehetek semmit Shin-ért. Nincs a kezemben semmilyen hatalom, amivel befoghatom ennek a csajnak a száját. Semmit nem értem el saját erőmmel ebben az életben. Egyetlen, ami saját érdemem, a dal, amit Shin-nel írtam. Semmi több.

Úgy éreztem ezek a gondolatok megfullasztanak, ezért olyan gyorsan rohantam le a lépcsőn, amennyire tudtam.

Útközben belefutottam Shin-be.

- Mi Ah, baj van?- kérdezte mikor meglátta, hogy mennyire rohanok.

- Csak…- álltam le egy pillanatra. Nem akartam neki elmondani az igazat. Tudtam, hogy kiakadna- Csak azt hiszem bekapcsolva hagytam a vasalót otthon. Most rohanok!- mosolyodtam el, és tovább szaladtam.

Hazáig meg sem álltam, úgy estem be a lakásomba is. Kidőltem a kanapén, és a tenyeremet az arcomra szorítottam.

Elhatároztam. Várni fogok egy jelet. Biztosan kapok egy jelet, hogy mit kéne tennem. Egy jelet, ami dönt helyettem. Mert úgy tűnik, én képtelen vagyok rá.

*

Csendben ültünk egymás mellett az erkélyemen So Ra-val. Kicsit megfeledkeztem róla, hogy délelőtt folyamán vele voltam, és együtt akartunk enni menni. De nem kérdezett semmit. Csak bejött a lakásomba, és leült mellém csöndben, és együtt néztünk ki a fejünkből. Jól esett, hogy nem tesz fel felesleges kérdéseket.

- Nehéz egy csillagot szeretni- mondta fél óra néma csönd után- A tudat, hogy nem rejtheted el. Nem lehet csak a tiéd sosem. Hogy rajtad kívül ezren látják minden másodpercben.

- Nem csak az a fontos, hogy a csillag viszont szeret e?- kérdeztem.

- Sajnos nem. A csillagot hiába érzed közel, olyan sok minden állhat a dolog közé. Hiába érzed, hogy a kezedben van, közben mégsem érheted el teljesen. Ha meg zsebre teszed, a fénye elhalványodik…

Ettől a gondolatmenettől kirázott a hideg. És véget akartam neki minél hamarabb vetni.

- Szerintem ez az első ilyen beszélgetésünk. És nagyon nem illik hozzánk ez a lelkizés- nevettem fel- Van két doboz jégkrémem, és egy életre elég csajos filmem. Maraton?- vigyorodtam el, feltartva a tenyerem.

- Bármikor benne vagyok!- pacsizott le velem, és az ő arcán is megjelent egy kis mosoly.

- Csatlakozhatok?- hallottam a hátunk mögül egy hangot, mire ijedtemben ugrottam egyet.

- Henry?- kérdeztem zavarodottan.

- Meglepetés!- vigyorgott karjaival szívet formálva a feje felett.

- Hogy jöttél be?- csodálkoztam.

- Múltkor kilestem a kódodat, nem nagy szám!- legyintett, mintha nem a személyes területembe lépett volna be engedély nélkül, és leült mellénk- Igazából nem a csajos film vonzz, hanem a fagyi!- nézett még mindig lelkesen, mire muszáj volt nevetnem. Ez a gyerek sosem változik.

- Várjatok, előkészítem- álltam fel, és a konyhába indultam. Illetve indultam volna, ha nem csönget valaki az ajtón.

Ki az ilyenkor?- járt az agyamban. A bejárathoz sétáltam, de nem láttam a kis képernyőn senkit, aki az ajtó előtt állna. Ezért szélesre tártam. Amit azonban a következő pillanatban megláttam, az ledöbbentett. Az ajtóm mellett a földön, a falnak támasztott háttal ült valaki, tenyerébe temetett arccal. Azonnal felismertem. És nagyon rossz előérzetem támadt.

- I…In Ho?- kérdeztem, mire felnézett rám. A szeme könnyes volt, és fájdalomtól eltorzult. Azonnal térdre estem mellette.

- In Ho! Mi a baj?- ráztam meg a vállát kétségbeesetten.

- Mi Ah!- szűrte a fogai között, ami ismét megijesztett- Segíts nekem! Szükségem van valakire! Ha egyedül vagyok, úgy érzem, megőrülök. Megőrülök, érted?- kiabálta, miközben előtörtek a félig düh, félig fájdalom könnyei újra, én meg tehetetlenül álltam, és bámultam a srácot, akiről azt hittem, semmi nem töri meg. De úgy látszik… mindenkinek van gyenge pontja…